Sakk az iskolában

Bár mesteri címet nem értem el, nem is volt célom csak a sakknak élni, viszont jogosítványt szereztem versenybíróként és sakkoktatóként. Képzett sakkoktatóként éveken keresztül tanítottam elemistákat, kisiskolásokat a sakk rejtelmeire a Tanulók Háza keretében.

Tudom tehát, hogy mit ad a sakk a tanulóknak, mivel gyarapítja azokat a képességeiket, amelyek annyira szükségesek az eredményes és tartós ismeretszerzéshez. Nagyjából a nyolc és 14 év közötti életkor a legalkalmasabb a sikeres és szellemi hozadékkal járó sakk tanítására. A még nem kamaszodó fiatal „szomjas” az új ismeretekre mindaddig, amíg ezeket – állandóan bevonva valamennyiüket – úgy tudjuk előadni, hogy aktív résztvevői legyenek a humorosan, történetekkel oldva előadott kérdés-felelet órának.

És ne felejtsük el: ez a korosztály szereti kinyilvánítani rátermettségét versenyszerűen. Természetesen az oktatónak az irányítást nem szabad a kezéből kiengednie, mert azonnal vége a tekintélyének. „Húzd meg, ereszd meg” volt a gyakorlatom, és a humornak is időt hagytam, de nem a kissé bátortalanabbak, esetleg kevésbé tehetségesek rovására.

Azonban a sakk nemcsak olyan képességeket csiszol, alakít, mint az emlékezet, az önkritika, az önuralom, a fegyelem, a szépérzék, kombinatív képesség, hanem fontos az önismeret korai kialakításában, a sportszerűség tiszteletében és nem utolsósorban arra is, hogy hasznosabb életvitelre váltson fel egy esetleg ártalmas időtöltést.

A kilencvenes években személyesen is alkalmam volt megismerni a magyar és az orosz sakkozás legendáját, Lilienthal Andor nemzetközi nagymestert (Moszkva, 1911. május 5. – Budapest, 2010. május 8.), aki igen kedvesen megajándékozott az akkor antikváriumban megszerzett önéletrajzi könyvének dedikálásával.

Miközben hosszasan beszélgettünk életéről, a sakkról, azt is, több példát idézve, megállapítottuk, hogy a sakkozók rendkívüli tehetsége olyan más kiemelkedő képességekkel is rokon, mint a matematika, zene, nyelvtehetség. Mindezeket a maga példájával is igazolta Andor bácsi, a világ legidősebb sakknagymestere. Hihetetlen memóriája képessé tette arra is – mondják, akik élete utolsó szakaszában is közel álltak hozzá –, hogy a sok nagymesteri játszmát élete utolsó heteiben is visszaidézte, bármikor is játszotta. Őt az élet és szegénysége arra kényszerítette, hogy a sakk legyen iskolája és megélhetési forrása is.

Másképp indult a három Polgár leány, akik azt igazolták apjuk törekvése eredményeképpen, hogy (majdnem) bárki lehet zseni, ha erre áldozza az életét. Jelenkorunk kiemelkedő sakkozója, Lékó Péter életrajzában (A sakkzseni) így nyilatkozik iskoláskoráról: „Minden erőfeszítés nélkül voltam kitűnő, szerettek a tanárok és a gyerekek. Éltanulóként példaképnek állítottak, de ez nem szült irigységet vagy utálatot, mert teljesen normálisan viselkedtem.” (Íme, a szerénység is sakkerény!)

Máshol úgy vall: „Azt látják, hogy ülök és gondolkodom. De azt nem látják, hogy ehhez milyen energiák mozdulnak meg. A sakk a legszebb játék és gyötrelem egyszerre.” Megint máshol a következőképpen vélekedik Lékó Péter: „Nyilván óriási tehetség kell, mert csak az tud kiemelkedni, akinek egyedülálló a memóriája és kombinatív készsége. Ennek a tehetségnek párosulnia kell a szorgalommal, munkabírással, türelemmel és a monotónia tűrésére való adottsággal. De szerencse és egészséges lélek is szükséges.”

Jegyezzük meg: nemcsak ezek kellenek, hanem ezekkel fel is vértez a sakk.
Természetesen nem arra gondoltak európai képviselőink, hogy a fentebb bemutatott nagyságok szintjét érjék el a tanulók, de igenis azt az alapozó hatást, amit a sakk oktatása gerjeszt. Akik tehát azzal érvelnének, hogy „na, még csak ez hiányzott az amúgy is túlterhelt gyermekeinknek”, jól gondolja át, hogy mit nyerhet – vagy mit veszíthet – a sakkal gyermeke.

Puskás Attila