Romtalanítás: a „komonizmus” emlékei

Másrészt a személyes mellett van egy objektívre hangolt vonulata is ennek a számvetésnek, Kukorelly a tudományos munkák felépítését idéző jegyzetekben számos íróra, művészre, történelmi személyiségre hivatkozik1, leltárba véve, hogy mások szerint is hogy volt, hogy van ezzel a kommunizmussal.

De a másokra való folyamatos hivatkozás ellenére a megfogalmazás, a kommu..., azaz komonizmusról kialakított saját képének bemutatása többrétegűen is személyes indíttatású, melynek kiindulópontja a könyv kezdőtörténete: Berlintől nem messze biciklizgetve az erdőben talál egy romos, elhagyott, egykori szovjet katonai objektumot. Kukorelly elmondta nekem (interjú), hogy azért biciklizgetett, ahelyett hogy dolgozott volna, – amiért tulajdonképpen ott tartózkodott –, mert felidegeskedett amiatt, hogy odahaza (Magyarország) egy újságban megtámadták azzal, hogy mit keres ő Németországban, miért nem más magyar írót hívtak, küldtek oda helyette. A méltánytalanság és a düh sarkallta biciklizgetésre, így talált rá a romra, és a látvány késztette írásra, mert a rom jelkép és kiindulópont. Meg végpont is. A komonizmusé. De ne szaladjunk annyira előre.

Kezdjük azzal, amivel ő is: keresi annak okait, hogy ő miért maradt ki teljesen a komonizmusból, miért, miképpen lehetett neki jó az, ami a komonizmusban mégiscsak jó volt neki. Az élet él és élni akar (a klasszikust én idézem), és minden ami megszépül, és ami jó, az a mindig és mindenkor szép élet, nem pedig a komonizmus miatt volt jó. Ez megnyugtató. Az ő alapproblémája az volt – persze csak kezdetben, gyerekfejjel, amikor megdöbbenve tapasztalja, hogy egyedül csak ő nem tudja a mozgalmi dalokat, minden más gyerek igen, mert utána egyre sokasodtak a problémák, a problémái –, hogy már családilag inkompatibilis volt a komonizmussal. Egész családjának a sorsába, múltjába volt kódolva a komonistaellenesség, azaz a reakciósság, ahogy akkor nevezték a rendszer ellenségeit. Jó is, hogy szóba került a nyelv, hiszen a komonista egy – esetünkben – magyarnak látszó, de végső soron különálló nyelv, melynek bemutatása nem maradhat ki egy, a rendszerről szóló könyvből, pláne, ha azt író írja (nem történész, emi egy a többi lehetőség közül). Az egyik jegyzetben2 Kukorelly indít a békeharccal, zár a káemkával (közveszélyes munkakerülő), és csupán e szavak, kifejezések felsorolásával visszaidézi a komonizmust annak minden bárdolatlanságával, hazugságával együtt.

Kukorelly nem kevés teret szentel könyvében az íróknak és az ő viszonyulásuknak a szovjetónióhoz. Gyakran megidézi André Gide és Illyés Gyula szovjetóniós könyveit, előbbinek ostoba elfogultságával szemben pozitívabban ítélve meg Illyésnek mégiscsak őszintébb, mondhatni kritikaibb hozzáállását a rendszerhez. Különösen tanulságos a kommunizmusban született magyar irodalomról adott mintaanyaga. Feltűnő, hogy a 666-iknak elkeresztelt (tulajdonképpen a hatodik), ráadásul leghoszszabb fejezetben (tizenegy oldal) foglalkozik ezzel. Íróember lévén Kukorelly az írástudók árulását érezhette a leggonoszabbnak; az ő komonizmus–legitimálásuk egyszerre árulás a társadalom, az olvasók és a művészet ellen.

Így interpretálom én ezt a 666-ot. Lehet, hogy félre. De sorra kerülnek az orosz írók is – a legnagyobbakat gyakorlatilag irtotta a szovjet –, akiket szintén két csoportra lehet osztani, árulókra és elárultakra. Gyakori eset, és Kukorelly sűrűn emleget ilyen példákat, hogy végül az áruló írókat is főbe lövik; de hát ez van, a komunizmusban, a szovjetónióban nincs biztos kritérium az életben maradáshoz. A könyv irodalmias jellegét erősíti az is, hogy minden fejezet (összesen harminc + koda és egy záró 666) mottóval vagy mottókkal vezettetik be; több is van a Jelenések könyvéből és Dosztojevszkij Ördögökjéből. Nem meglepő.

Nagyon sajátos (személyes) szemszögből a Ceauşescu-pert és a Bős–Nagymaros-vitát is megidézi a szerző, ezek alaptörténetek, csakúgy mint ’56 és ’68, amelyek mellett szintén nem lehet szó nélkül elmenni. Nem is teszi. A fantomünnepek, az utca- és térátnevezések kapcsán pedig explicite megfogalmazza – más alkalommal is, persze –, hogy tulajdonképpen mi a komonizmus: „ez a mindennapi, ünnepélyes feledékeny ízléstelenség. Akármit beadnak neked, megünnepeltetik veled, te meg, ha nem is veszed be, legalábbis elfogadod, nem tudsz az ünnepek elől kitérni, és ez a komonizmus.” Ehhez is kapcsolható a könyv egyik alapgondolata, ami sokakban (talán mindenkiben) kelthet kényelmetlen érzéseket: puszta jelenlétünkkel, azzal, hogy a komonizmusban lélegeztünk, dolgoztunk, szerettünk, gyűlöltünk, legitimáltuk a rendszert.
Vitaalapnak ez nem rossz.

Bár először 2000-ben jelent meg, aztán meg bővítve, javítva 2006-ban, a könyv a rommá válás után húsz évvel is aktuális, aktuális nyelven – azaz lazán, néha pikírten, rezignáltan, olykor dühösen stb. – megírva. Kukorellysen. Mer gyakran humorral és főképp gyűlölettől mentesen szólni a komonizmusról, olykor még akkor is, amikor a rettenetest mondja el. Jegyzetekkel és áljegyzetekkel3 tarkítja, bolondítja a szöveget, hogy azért az irónia domináljon a könyvben a vád és a düh felett.

Maradt valami, ami kimaradt belőle? Biztos, hiszen a komonizmus olyan óriási galádságmennyiséget termelt a történelemben, hogy míg világ a világ, teljesen sosem lesz feltárható; elhagyott, gigantikus rom marad, melynek törmelékei közül mindig ki lehet bányászni valami újat. Kukorelly nem is törekszik a teljességre, mint például Szolzsenyicin, hanem e romból kiemeli azt, ami egy közép-kelet-európai ember számára lényeges lehetett. Ennyi is elég ahhoz, hogy képet kapjunk arról, hogy milyen volt ez a kezdetektől romosodó rom, amiben élnünk kellett mindaddig, amíg már nem.

A komonizmussal való leszámolás könyveivel kapcsolatban mostanság már meg szokás kérdezni, hogy mivégre egy ötezredik ilyen írás? Azért, mert Kukorelly is el akarja mondani a maga verzióját. Ő hogy látja. Mert most már van joga róla beszélni. E joggal való élés miatt jó a könyv, és azért, mert nem akar elborzasztani, nem akar ítélkezni. Mégis elborzaszt és ítélkezik. Nem tehet egyebet, hiszen a kommunizmusban történtek tényszerű felsorolása ab ovo ítélkezés. Nemcsak jó, hanem szükséges is ez a könyv (és még ötezer ilyen), mert figyelmeztetés van benne: a komonizmus bukásával korántsincs letűnve minden; a komcsikba és a komcsizókba is beleragadt a komonizmus. A figyelmeztetés szó szerint így szól (125. oldal): „... a szovjetónió nem múlt el.” Nem rejtély, miért gondolja így. Idézet ugyanarról az oldalról4: „Amíg nem derül ki, nem mondják meg, hogy kik jelentgettek, nem állítják elő azokat, akik feljelentéseket tettek, nem állnak elő ők maguk, nem hangoznak el legalább elnézést kérő szavak, addig ez nekem még bőven a szovjetónió.”
És az is marad.
Bőven.

Jegyzetek:
1 A hivatkozások sora változatos, a kommunizmus atyjaitól – Lenin, Sztálin – kezdve, Robert Conquesten, Vaszilij Rozanovon át a magyarokig: Erdély Miklós, Örkény István, Márai Sándor, Szilágyi Ákos, Lukács György, sőt a végén még a róla szóló jelentésekből is idéz, és a sor még folytatható lenne, de helyszűke.
2 4. számú jegyzet, 158. oldal.
3 Például ilyennel.
4 125.

Kukorelly Endre: Rom; A komonizmus története (Második, javított, bővített kiadás), Kalligram, Pozsony, 2006.