Romániai kisebbségek exportja

Napirendre került a román kommunista rezsim által idegen államoknak kiárusított etnikai kisebbségek adás-vételét bizonyító dokumentumok titkosságának feloldása. Az 1989 előtt tabutémaként kezelt emberkereskedelem kérdéséről a romániai rendszerváltás után számtalan információ és adat látott napvilágot, ma is megnehezíti azonban a múlt alapos feltárását, hogy a bukaresti hatóságok nem tették hozzáférhetővé az erről szóló titkosszolgálati iratokat.

A hosszan tartó titkolózás már csak azért is furcsa, mivel a kommunizmus rémtetteit elítélő Traian Băsescu államfő mandátuma alatt a volt kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáté több mint kétmillió dossziéja került át a bukaresti átvilágító bizottsághoz (CNSAS). Băsescu nemrég azzal magyarázta a zsidók és németek eladását bizonyító akták titkosságának fenntartását, hogy számos, az évtizedekkel ezelőtt lebonyolított ügyletekben érintett román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.

Marius Oprea történész, a kommunizmus rémtetteit vizsgáló bukaresti intézet vezetője szerint mindenképpen elérkezett az ideje fellebenteni a fátylat erről a kényes kérdésről, sőt úgy véli, felelősségre kell vonni a kisebbségek kiárusításában szerepet vállaló, ma is élő személyeket, hiszen tettükkel egyértelműen kimerítették az emberkereskedelem fogalmát. A közelmúltban egyébként a téma a Berlinben élő Herta Müller irodalmi Nobel-díja apropóján is aktuálissá vált, sokak szerint ugyanis a bánsági származású írónőnek és volt férjének, Richard Wagnernek két évvel a romániai rendszerváltás előtt ugyancsak úgy sikerült Németországba emigrálnia, hogy a német hatóságok fizettek értük.

Tény, hogy a kisebbségek adás-vételét illetően a legtöbb adat német vonalon került napvilágra. Németországi újságírók és kutatók szerint Bukarest először nem is az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceauşescu vezette diktatúra, hanem jóval korábban, a Gheorghe Gheorghiu-Dej fémjelezte rezsim idején ajánlotta fel a Német Szövetségi Köztársaság vezetőinek, hogy fejenként ezer dollárért hajlandó kiengedni az országból a német ajkú polgárokat. Az egykori román kémfőnök, az 1978-ban az Egyesült Államokba disszidált Ion Mihai Pacepa tábornok Vörös horizontok című könyvéből tudjuk, hogy az emberkereskedelembe Gheorghiu-Dej vágott bele az ötvenes években a romániai zsidók kiárusításával, amelyet aztán Ceauşescu „vitt tökélyre” a következő évtizedekben, kiterjesztve az „üzletet” a németekre is.

„Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink” – hangoztatta szűk baráti körben cinikus jelmondatát a Kárpátok Géniusza, aki kortól, iskolázottságtól, szakmától, alkalmazástól és családi állapottól függően szabta meg az illető kisebbségek „eladási értékét”. Ennek megfelelően a hetvenes években például Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért.

Az NSZK külügyminisztériumának Karl Carstens akkori államtitkár – az ország későbbi államfője – által aláírt 1963-ból származó dokumentuma azt javasolja a bonni pénzügyi tárcának, hogy különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására” – vagyis ezer márkát minden egyes erdélyi szászért és svábért. A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek, a tranzakció során ugyanakkor az anyaországukba emigráló németek külön fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért (mindezt közvetítőknek nevezett szekusügynököknek), majd pedig a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.

Persze az évek során Bukarest többször felsrófolta a tarifát, így a hetvenes években például az NSZK 5—10 ezer márkát fizetett egy egyetemi hallgatóért, 11 ezret egy felsőfokú végzettséggel rendelkező személyért és háromezret egy szakképzett munkásért. Nem hivatalos németországi becslések szerint 1967, a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok helyreállításának éve és 1989 között Románia mintegy 1,5 milliárd márkát (akkori árfolyamon 1,2 milliárd dollár) zsebelt be Nyugat-Németországtól az erdélyi szászokért cserébe.

Nem csoda tehát, hogy az 1956-ban még közel 400 ezer főt számláló romániai német kisebbség létszáma az 1992-es népszámlálásra 111 ezerre apadt, számuk pedig jelenleg alig haladja meg a 60 ezret. Hasonló a helyzet a zsidók vonatkozásában: miközben népszámlálási adatok szerint a második világháború idején mintegy 400 ezer romániai zsidó élte túl a Holokauszt borzalmait, számuk 1961-re 225 ezerre, 1968-ra pedig százezerre apadt. Az 1992-es népszámláláskor alig több mint 9000-et, a 2002-es összeírás során ugyanakkor 6179 zsidót regisztráltak (1989 után már többnyire önként távoztak az országból).

Mindezek ismeretében rossz belegondolni, miként alakul az erdélyi magyarság sorsa, ha a Ceauşescu-rezsimnek esetleg Budapesttel is sikerül „kisebbségi export-megállapodást” kötnie.