Rire la guerre!

De hol van az akció? A katonák? Az emberi tényező? Hősiesség? Hazafiasság? Bátorság? Dicsőségvágy? Nyájas olvasó, őszintén megvallom, unatkozom. Igen, cinikus vagyok. Pontosabban, az lettem. Biztos azért unalmas, mert valami baj van a mise en scène-nel. Bezzeg, ha a Cinecittát kérték volna fel. Bár nekem is lenne néhány, a látvány szintjén igencsak avítt háborús stratégiák reformjára vonatkozó ötletem. Íme, csak úgy kapásból:
A zulu törzs harcos nép volt. A radikális háborús reformig, melyet Shakta nevű törzsfőjük vezetett be, úgy mentek háborúzni, hogy vittek magukkal öt darab lándzsát, és amikor találkoztak az ellenséggel, gyorsan elhajították fegyvereiket, majd hazaszaladtak. Tiszta balett. Vagy kortárs táncművészet. Gondolom, maradt azért a hadszíntéren egy krónikás, aki feljegyezte, a célba ért lándzsák mennyisége alapján melyik fél lett a győztes. Shakta, ez a marha, kitalálta, hogy ha lándzsák helyett hosszú nyélre erősített késekkel vonulnak hadba, akkor nem kell dobálózni, hiszen távolabbról szurkálhatják is az ellenséget. Hatékonyabb lett ezáltal a zulu hadviselés? Lehetséges. Viszont a balett mindennapi prózává változott.
A középkorban még szokás volt, hogy bizonyos háborús kérdéseket bajnokok útján intéztek. Kiállt a két dalia, kard ki kard, és aki elesett, annak személyében az illető birodalom elvesztette a háborút. Ez a „felhasználóbarát” stratégia manapság is kiválóan alkalmazható lenne. Például össze lehetne ereszteni két laptoppal felszerelt tizenévest, akik, mondjuk, a Counterstrike nevű leleményes vérugató játékban mérnék össze erejüket, és a fejlövést kapott fél lenne a vesztes. Persze lehet akadékoskodni, hogy akkor mire való a hadsereg. Erre is van megoldás. A látványosság és elegancia szempontjait figyelembe véve, minden katonának meg kellene tanulnia vívni, ahogy például Dumas testőrei tudtak. Na most, amikor a két sereg kellőképpen felkészült, a vezérek párokra osztják a katonákat, és en garde, monsieur. Minden páros mellett bíró áll, aki egyrészt a találatokat számlálja, másrészt felügyel a lovagiasság és a párbaj szabályainak betartására. A végén összesítik az eredményeket, és azé a pálma, aki több nyertes asszót gyűjtött be. Az efféle hadviselésnek persze van egy lényeges feltétele. Mindkét seregnek páros számú katonával kell hadba vonulnia, mert egyébként lenne egy vívó, aki óhatatlanul kispadra kerül, és ez nem kívánatos dolog.
Az is igen izgalmas lehetőség, hogy, miként az hosszú ideig szokás volt, a katonáknak maguk kell beszerezniük a harci felszerelésüket. Képzeljük el egyrészt az egyenruhákat, Berettákat, Kalasnyikovokat, Tigris tankokat, F-18-asokat árusító üzletek igazán pompázatos látványát, másrészt a katonák dilemmáját, hogy vajon mire, mennyire is futja, teszem azt, egy anyagmozgatói fizetésből. Sikerül-e megszerezni az áhított géppisztolyt, vagy be kell érni egy flóberttel. Ezek után nem nehéz elképzelni, milyen látványt nyújhat az egymással szemben felsorakozó két sereg.
De ha valamely ókonzervatív tábornokot mégsem hoz tűzbe a látvány, és ragaszkodik a hagyományos harcászathoz, legalább a nevetés esélyét ne vegye el a nézőtől, például tőlem. Ha muszáj, sorakozzon fel a két állig felfegyverzett sereg egymással szemben, szépen, ahogy a stratégiai nagykönyvben áll, ágyúkkal, rakétákkal, mindennel, ami kell. Egy dologra kell csupán figyelni: hogy minden egység lőtávolon kívül álljon. És akkor lehet lövöldözni, amíg van muníció. Utána pedig mindkét sereg hazamehet, mint aki jól végezte dolgát.
Ezek a reformötletek mind megvalósíthatók, ráadásul alkalmazásuk esetén garantáltan kevesebb veszteséggel járna a háború. És, ami a fő, látványos, sőt, esztétikus lenne. Addig azonban marad a valóságshow – és a tömény unalom. Ajánlanám a hadász uraknak, hogy inkább menjenek szabadságra, például Korfura. Olcsóbb is!