Reformok és visszarendeződés (2.)

Hatalmi küzdelem a Kremlben
A fegyveres felkelések, a passzív rezisztencia, a nemzeti függetlenségi küzdelmek letörése, a veszélyesen megnövekedett külső gyarmatbirodalom féken tartása miatt a Kremlnek az 1950-es évek közepén mindenképpen látványos engedményeket kellett felmutatnia. Csakhogy erre lényegéből fakadóan, organikusan alkalmatlannak bizonyult a még Sztálinnak lekötelezett, megbízható fiatal apparatcsikokkal és „technokratákkal” 1952 őszén felhígított népes vezetés: a Központi Bizottság elnöksége, közkeletű nevén a Prezidium. (…)
Nem csoda, ha Sztálin halála után a hosszabb távon az egész világ sorsát is alakító belszovjet erőviszonyok sokáig cseppfolyósak, változékonyak, végső soron pedig ingatagok maradtak. Eleinte úgy látszott, hogy Georgij Malenkov – akit a régi-új vezetés legerőszakosabb és legfélelmetesebb tagja, Lavrentyij Berija támogatott a háttérből – megszerzi a pártvezetés és a kormány legfőbb jogosítványait, vagyis megőrzi Sztálin mindkét tisztségét. A szervilis sajtó és az akkor többnyire Malenkov által ellenőrzött kormánykörök már kezdtek is demonstratív módon felsorakozni az új „vezér” mögé. Már csak azért is, mert pártfogójához és szövetségeséhez, Berijához hasonlóan Malenkov deklarált célja az volt, hogy új, szilárd sínekre helyezze a szovjet rendszer düledező szerelvényét. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy ha kell, verbálisan, sőt valamelyest tartalmilag is eltávolodik az elhunyt „Gazda” személyi kultuszától – annak ellenére, hogy Sztálin bizánci tömjénezésének éveken át éppen ő volt az egyik generátora.
Az okos, bár nem túl markáns politikus azonban alig néhány nappal Sztálin temetése után, máig tisztázatlan körülmények között máris súlyos vereséget szenvedett a csúcson folyó iszapbirkózásban. Ennek jeleként le kellett mondania a pártapparátus közvetlen irányításáról, ami sokban megpecsételte további sorsát.
Malenkov riválisai – főleg a régi sztálini vezetés dogmatikus veteránjai, azaz Vjacseszlav Molotov, Lazar Kaganovics, Kliment Vorosilov – különös határozatot hoztak: megtiltották, hogy a Pravda és más lapok retusált fotókat tegyenek közzé a közszereplőkről. Ez a látszólag jelentéktelen – sőt, valljuk meg, önmagában értelmetlen – döntés valójában ugyancsak Malenkov ellen irányult. Nem sokkal Sztálin halála után a Pravdában ugyanis egy olyan korábbi fénykép látott napvilágot, amely Sztálint és Malenkovot ábrázolja Mao Ce Tung kínai pártvezér társaságában. Márpedig az eredeti felvételen egykor a „kollektív vezetés” tagjai is ott sorakoztak és tapsoltak, Kína és a Szovjetunió megbonthatatlan barátságát éltetve.
A meghátrálni kényszerülő Malenkov, gyenge jellem lévén, ettől kezdve többnyire a hatalmas létszámú belügyi meg állambiztonsági apparátust ellenőrző Berija háta mögé bújt. Olyan is előfordult, hogy a „vidékről jött atyafi” szerepében tetszelgő Nyikita Hruscsovban, régi barátjában keresett szövetségest, aki képzetlensége, tanulatlansága ellenére kitűnően értett az apparátusi intrikákhoz – az emigráns csecsen történész Abdurahman Avtorhanov találó kifejezésével: a „hatalom technológiájához”.
A felsoroltakon kívül ugyancsak Sztálin örökébe szeretett volna lépni Vjacseszlav Molotov, az egykori szovjet kormányfő, aki már az egyre többet betegeskedő Sztálin életében többször elképzelte, milyen nagyszerű lenne, ha a november 7-i és május elsejei díszszemléken a szigorú rítusnak megfelelően ő lépne elsőnek a Lenin mauzóleum mellvédjére. Csakhogy e vágya megvalósításában szövetségesekre lett volna szüksége a „Gazda” halála után. A naponta változó belső erőviszonyok közepette pedig az általa gyűlölt Berija egyre erősebbnek látszott. Hruscsovot Molotov mindig is tüntetően lenézte, Malenkovtól pedig tartott, mint veszélyes „reformertől”.

A kelet-európai vezetők küzdelme
Még Sztálin temetésén megbetegedett és hamarosan meghalt a csehszlovák párt és állam élén álló Klement Gottwald, a néhai diktátor kedvence Moszkva kelet-európai helytartói közül. („A többi silány jellem – élcelődött Sztálin. – Gottwald még mindig a legjobb közülük, még ha alkoholista is...”)
Moszkvában úgy döntöttek, hogy Gottwald jogkörét elosztják Antonín Novotny és Antonín Zápotocky között. A két politikus reformokat ígért, de már 1953 nyarán bevetették a karhatalmat a hazájukban kitört sztrájkok és zavargások leverésére. Folytatódtak a csehszlovákiai koncepciós perek, köztük az antiszemita leszámolások, s azok részeként a kivégzések. (Prágában egyébként még 1955-ben is hatalmas szobrot emeltek Joszif Sztálinnak.)
Máshol a politikusok igyekeztek elébe menni az eseményeknek. Például Romániában Gheorghe Gheorghiu-Dej, megtartva a kormányfői tisztséget, megelőzendő a moszkvai verdiktet, önként – bár csak átmenetileg – átadta a párt vezetését Gheorghe Apostolnak, hű szövetségesének. A sztálini államszocializmus romániai letéteményese nem tartotta szükségesnek, hogy vállalja a felelősséget többek között azért, mert legkevesebb 200 ezer honfitársa elpusztult a Duna–Fekete-tengeri csatorna építkezésein. A Romániában szintén lázasan folyó hatalmi küzdelem közepette a leszámolások is folytatódtak. 1954 áprilisában kivégezték Lucreþiu Pãtrãºcanut, az évek óta börtönben tartott, korábban szovjet tanácsadók közreműködésével vallatott pártvezetőt, aki 1944 augusztusában hosszan tárgyalt Sztálinnal a háborúból történő román kiugrás feltételeiről, s ennek során követelte Észak-Erdély átadását az új bukaresti vezetésnek. (A politikai foglyok között egyébként már ekkor feltűnően „túlreprezentáltak” voltak az erdélyi magyarság nacionalizmussal vádolt képviselői.)
Bulgáriában a hűséges „moszkovita” Valko Cservenkov ugyancsak a kormányfői stallumot választotta. Helyette a „hazaiak” egyik képviselője, Todor Zsivkov került a párt élére, aki Cservenkovhoz hasonlóan a szovjet politikai rendőrség régi ügynöke volt. A kényszerű hatalommegosztás persze Bulgáriában sem oldotta meg a társadalmi és a gazdasági gondokat, amelyekre a plovdivi dohánygyári munkások és néhány más üzem dolgozói 1953 szeptemberében sztrájkokkal reagáltak.
A legkevesebb változáson talán a parányi Albánia esett át Sztálin halála után. Az ország addig is gyorsan cserélődő – egymás kivégzését lelkesen megszavazó – vezetői változatlanul napirenden tartották a Koszovó és Macedónia albán lakosságát egyesítő szocialista, sőt ateista Nagy-Albánia gondolatát. Az 1950-es évek közepén a fanatikus diktátor, Enver Hodzsa sorra lemondott a hadügyi és a külügyminiszteri tárcáról, majd a kormányfői stallumot is átadta egyik szövetségesének, Mehmet Shehunak (akiről évek múlva kijelenti majd, hogy „kivétel nélkül az összes külföldi hírszerzőhálózat” ügynöke volt). Az 1950-es évek albániai „tisztogatásával” párhuzamosan – amely száz és száz ember életébe került – a tiranai kormány bátortalan kísérletet tett, hogy gazdasági téren nyisson a Nyugat felé. Ez azonban hamvába holt próbálkozás volt. (…)
Magyarországon sok tekintetben hasonló stációk vezettek az 1956 októberében kitört forradalomhoz: Rákosi Mátyás kényszerű kiszorulása a kormány éléről, az új miniszterelnök, Nagy Imre nevével fémjelzett „új szakasz” politikája, az erőszakszervezetek által egyre nehezebben visszaszorított elégedetlenség, a korábban „bűnösnek” minősített nemzeti érzelmek felerősödése – mind-mind a robbanás felé vezetett. (Most, az 50. évforduló heteiben több mint ötven kötet jelenik meg Magyarországon a szabadságért folytatott 13 napos küzdelem, a szovjet intervenció és a megtorlások történetéről. A jelen előadás ezért az 1956-os magyar szabadságharc kitörésének kelet-európai, elsősorban szovjet előzményeivel foglalkozik.)

A Berija-ügy
A szatellit-államok közül 1953 és 1956 között Kelet-Németország, a Német Demokratikus Köztársaság sorsát determinálták a legerőteljesebben a szovjet belpolitikai csatározások. Az 1954-ig szovjet közigazgatás alatt álló országot Moszkva helytartóival együtt a tönk szélére taszító, de a Kremlben kizárólagos bűnbaknak tekintett berlini vezetés, élén Walter Ulbrichttal, a bukás szélére került. Már ki is szemelték a Kremlben az utódát Wilhelm Zeissernek, a politikai rendőrség vezetőjének személyében, aki közel állt a „szocialista német úttól” taktikai okokból hirtelen lemondani kész Lavrentyij Berijához.
Walter Ulbricht azonban az 1953. júniusi berlini felkelés után a Moszkvában felgyorsult változásoknak köszönhetően megőrizhette a hatalmát. Időközben ugyanis Sztálin utódai leszámoltak Lavrentyij Berijával. A sztálini múlttal tulajdon túlélése érdekében látványosan szakítani igyekvő főhóhért és klientúráját 1953 júniusában Malenkov, Molotov és Hruscsov – néhány tábornok meg a Kreml közelébe vezényelt páncélosok segítségével – félresöpörte az útból. Letartóztatták, és 1953 decemberében kivégezték. (…)
A Berija elleni összeesküvésről azt biztosan tudjuk, hogy mi váltotta ki. A politikus túlságosan siettette a változásokat. Sztálin halála után egyik legelső intézkedéseként elrendelte, hogy semmisítsék meg a börtönökben a valaha általa is alkalmazott középkori kínzóeszközöket. A tulajdon hatalmi arroganciájára és a mögötte álló félelmetes állambiztonsági apparátusra támaszkodva a többi pártvezető aktív, de legalábbis hallgatólagos beleegyezésével sorra hozzáfogott a szovjet tagköztársaságok, sőt a szatellit-államok vezetőinek lecseréléséhez. Komoly amnesztia meghirdetésére kényszerítette a „kollektív vezetés” tagjait. Sőt hozzáfogott az eufemisztikusan „személyi kultusz” néven emlegetett sztálini államszocializmus ideológiai bástyáinak lebontásához is. Ez utóbbi viszont már túlságosan sok volt társainak, az „őskövületeknek”.
Nem tudjuk ezzel szemben, hogy mire vezethető vissza az, hogy Berija 1953 júniusában már annyira csalódott Malenkovban, korábbi szövetségesében, hogy kész volt kompromittáló iratok kijátszásával támadásba lendülni ellene. Egyelőre arra sincs válasz, milyen indokok alapján és miért adott utasítást Berija, hogy néhány megbízható belügyi alakulat álljon bevetésre készen a Moszkva melletti bázisokon. Hogy mikor kötött szövetséget Hruscsov és Malenkov Berija ellen.
 Jómagam éveken át igyekeztem a kortársak hang- és videofelvételen rögzített tanúvallomásai segítségével tisztázni az ügy hátterét. Az oral history források egymást megerősítő adatai között egyértelműnek látszik, hogy eleinte Malenkov lépett fel kezdeményezőként Berija félreállításának programjával. Először nem akarta kivégeztetni a „reformer” főrendőrt. Csupán az volt a szándéka, hogy az olajipari minisztérium élére „száműzi”. Hamarosan Hruscsov lépett mellé a Berija elleni összeesküvésben. Berija kivégzésének, a „nép ellenségé”-vé nyilvánításának ötlete pedig az oly sok hasonló esetet celebráló Molotovtól származik.
Azt ma sem tudjuk egészen pontosan, hogy 1953 „forró nyarán” Berija miért rendelte váratlanul Moszkvába a külföldön mély illegalitásban vagy diplomáciai „fedésben” dolgozó legfontosabb szovjet hírszerzőket. És miért árulták el olyan könnyen, leleplezésüktől mit sem tartva, még a letartóztatása előtti napokban is rettegett patrónusukat olyan régi lekötelezettjei, mint Ivan Szerov, a KGB későbbi elnöke, az 1956-os magyar forradalom leendő eltiprója?

A „reformer” félreállítása
Az elmúlt két évtizedben hihetetlen nagy számban nyilvánosságra került levéltári források azt ellenben kétségtelenné teszik, hogy a közös ellenség letartóztatása után Malenkov és Hruscsov rövid „politikai mézeshetei” következtek. 1953 júliusában megerősödött a helyzetük, miután – jól érzékelve a szovjet állami és pártapparátus óhaját – visszatértek Sztálin magasztalásához. De a két politikus csak átmenetileg „betonozta be” a hatalmát. Segítette őket, hogy a Berija letartóztatását követő központi bizottsági tanácskozás kapva kapott az alkalmon, és bűnbaknak, minden rossz okozójának kiáltotta ki a félreállított főhóhért.
Hruscsov és Malenkov ekkor teljes egyetértésben, közösen visszaverte az „ókonzervatív sztálinisták” lázadását, majd lassan elkezdték a lakosság megnyugtatását szolgáló reformokat.
Ezen a ponton azonban útjaik fokozatosan szétváltak. Malenkov a kolhozparasztoknak akart igen nagy háztáji gazdaságot juttatni. Terve az volt, hogy az intenzív földművelés, a modern állattenyésztés támogatásával, a felvásárlási árak emelésével, ezzel párhuzamosan pedig a könnyűipar fejlesztésével indul el a gazdasági reformok útján, Hruscsov ellenben az extenzív földművelés mellett kötelezte el magát (ez volt a sokban voluntarista „szűzföld-feltörő” program), és a hadiipar korszerűtlen ágazatainak leépítésével akart megoldást találni az ország gondjaira.

Közel egy évig tartott a könnyű- vagy a nehézipar fejlesztése körüli vita, amelyben Hruscsov furcsa módon éppen a dogmatikus Molotovban talált szövetségesre. A mérleg nyelve azonban végül a központi pártapparátus állásfoglalása volt. A grémium pedig az államszocializmus szovjet modelljének hagyományait követve az Egyes Szám – vagyis az 1953 szeptemberében a központi bizottság első titkárának megválasztott Hruscsov – mellett sorakozott fel.
A társainál komolyabb, átfogóbb gazdasági reformokra készülő kormányfő, Malenkov helyzete néhány hónap alatt drámaian megrendült. Hivatalosan 1955 elején váltották le, valójában azonban már 1954 kora őszén háttérbe szorult. Utána pedig két részletben, 1955 őszén, majd 1956 nyarán a dogmatikus szovjet külpolitikai kurzus jellegzetes képviselője, Molotov lett kegyvesztett.
A személyközi iszapbirkózássá csökevényesedő változásokba így eleve bele volt kódolva a visszarendeződés mozzanata. Ezt jól jellemzi az 1950-es évek közepének a térség jövőjét hosszú távon mindennél erőteljesebben alakító politikai eseménye: Nyikita Hruscsov titkos beszéde az SZKP XX. tanácskozásán. 1956. február 25-én, amikor a politikus a magas tanácskozás szónoki emelvényéről elítélte Sztálin bűneinek egy részét – főleg a pártvezetés tagjainak lemészárlását –, akkor az ilyen leleplezéstől rettegő vezetőtársaival folytatott, késhegyre menő küzdelemben játszotta ki a döntő kártyát. A híres-nevezetes „titkos beszéd” mégis erjesztő hatásúvá vált Kelet-Európa országaiban.

A látványos visszarendeződés
Az oral history kutatások, így a volt szovjet vezetőkkel és leszármazottaikkal folytatott sokórás moszkvai beszélgetéseim arról tanúskodnak, hogy az „olvadás” első igazi népi alakja a Szovjetunióban nem annyira Hruscsov, mint inkább Malenkov volt, aki kormányfőként megpróbálta csökkenteni a hadiipari kiadásokat, és óvatosan beszélni kezdett a békés egymás mellett élés politikájáról is. Az 1950-es évek közepén azonban ez még túl korainak bizonyult.
A hatalom koncán marakodó politikusok véres belharca miatt ugyanis nagyon megnövekedett a szovjet marsalli és tábornoki kar – köztük a magyar forradalom eltiprásában kulcsszerepet játszó Georgij Zsukov és Ivan Konyev – befolyása. A szovjet hadsereg tankjai nemcsak az 1953-as kelet-németországi lázadás és az 1956-os magyar forradalom sorsát döntötték el. Moszkvát is körülvették 1953 júniusában, Berija elmozdításának óráiban éppúgy, mint 1957 júliusában, Hruscsov és az ellene fellázadt sztálinista „őskövületek” konfrontációja alatt.
Ugyancsak a szovjet katonaság vetett véget 1956 márciusában a sztálinista visszarendeződést, illetve a nemzeti függetlenséget követelő erők által egyszerre kirobbantott grúziai zavargásoknak. Tartalékként szintén bevetésre vártak a szovjet katonák Lengyelországban, 1956 júniusában, amikor a kormányhű lengyel fegyveres erők leverték a magyar forradalom eseményeit sokban előrevetítő poznani felkelést. Igaz, ugyanazon év októberében ugyanitt meghátrálásra kényszerültek, mert kiderült, hogy a lengyel tisztikar egy része nemzeti érzelmektől vezérelve kész szembefordulni velük.
Ugyanakkor azonban a szovjet hadvezetés, a hidegháború további eszkalálódásától tartva, nem akart túlságosan sok frontot nyitni. 1955 októberében ezért kivonult a kínai Dalnijból és Port Arthurból. 1956 januárjában elhagyta a finnországi Porkkalát. Ausztria pedig az ország keleti részének megszállásához korábban ragaszkodó szovjet kormány beleegyezésével 1955. május 14-én deklarálhatta semlegességét. Igaz, azzal egy időben, hogy Moszkva kívánságára létrehozták a Varsói Szerződést...
 A kelet-európai reformfolyamatok és a nagyrészt szovjet nyomásra azokat megakasztó visszarendeződés elmaradhatatlan eleme volt a történelemben a gyarmattartó és gyarmat közötti kapcsolatban meglehetősen ritka „lefelé nivellálás”. Néhány elmaradott balkáni térséget, Albániát, Koszovót, Macedónia egy részét leszámítva ugyanis a Szovjetuniótól való függőség gazdasági, részben szociális és kulturális értelemben is egy alacsonyabb civilizációs szintet jelentett. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy Kelet-Európa országaiban az 1950-es évek közepén gejzírként tört felszínre a tiltakozás a szovjet tanácsadók és helyi kreatúráik által életben tartott, idegen rendszer ellen.
Tegyük hozzá: az erjedés és a nyomában járó – az államszocializmus lényegéből fakadó – önkény egyáltalán nemcsak a szatellit-államok életében vált történelemformáló erővé. Az 1950-es évek közepén magában a Szovjetunióban is a háború óta nem látott üldözés kezdődött az ortodox egyház papjai, szerzetesei, általában a hívők ellen. Sorra bezárták az ortodox templomokat. Koncentrációs táborba küldték az egyre szélesebb körben kibontakozó cionista mozgalom aktivistáit.
A „nyári fagyhullám” gyorsan a Szovjetunió határain túlra terjedt. Hruscsov a végsőkig védte Rákosi Mátyás hatalmát, és megkísérelte megakadályozni, hogy Wladislaw Gomulka kerüljön Lengyelország élére. Az európai kommunista mozgalom bomlását megakadályozandó, Párizs és Róma székhellyel két – Moszkva által „távirányított” – regionális központot akart létrehozni az évek óta vegetáló, végül meg is szüntetett, a Jugoszláviával való konfliktusban hírhedtté vált Tájékoztató Iroda, a Kominform helyett.
Csakhogy a történelem közbeszólt: eredeti formában végül is nem sikerült a „békés visszarendeződés”, amelynek eredményeképpen a Kreml urai helyi vazallusaik segítségével vissza akarták szerezni biztos pozícióikat Kelet-Európában, és az újabb expanzió reményében átcsoportosítani erőiket az olajban gazdag Közel-Keletre, valamint a távoli Ázsia térségébe. Előbb a lengyel lakosság ellenállása, majd a magyar forradalom, végzetes repedést ütött a sztálini államszocializmus átfestett, valamennyire kicsinosított építményének falán. Még ma sem tudunk mindent erről a folyamatról. A tengernyi forráspublikáció, alapos kiadványok százai mellett éppen azok a dokumentumok hiányoznak, amelyek segítségével hitelt érdemlően megállapíthatnánk, hogy eredetileg milyen elképzelések voltak Moszkvában a kelet-európai – főleg a magyarországi – rendcsinálásról. Az azonban mai tudásunk szerint is világos, hogy a magyar nemzet ellenállása nyomán a még sokáig halódó államszocialista rendszer már soha nem nyerte vissza eredeti erejét és igazi, diktatórikus lényegét.