Reálpolitikusok – a márciusi ifjakról

Kik is voltak a márciusi ifjak: Petőfi Sándor, Irányi Dániel, Irinyi József, Vasvári Pál, Jókai Mór, Vajda János, Degré Alajos, Hamary Dániel, Bulyovszky Gyula, Sükei Károly és a kevésbé ismertek?

Egyszerű a válasz: 19. századi értelemben vett liberális szellemű vagy forradalmi változást kívánó értelmiségiek, többségük úgy 21–26 év között. Ki még egyetemi hallgató, ki kezdő tollforgató, vagy már nevet szerzett író, költő, újságíró, szerkesztő. Közös jellemzőjük, hogy egyikük sem puszta személyes, anyagi, társadalmi előny reményében cselekszik, s nyilatkozik élőszóban vagy írásban.

Mindannyian közösségben: nemzetben és népben gondolkodnak, a közösség, a hon érdekeit tartják szem előtt, azokat kívánják szolgálni, nem elszigetelten a földkerekség népeinek, az emberiségnek legáltalánosabb és legégetőbb problémáitól. Ők azok, akik a pozsonyi országgyűlés nemesi ellenzéké­nél sürgetőbben, határozottabban igény­lik a gyökeres változást, a nemzeti-társadalmi megújhodást. És amikor elérkezettnek látták az időt, alkalmasnak a radikális célokat követő tettekre, azonnal és habozás nélkül készek cselekedni. Méltán állíthatta Petőfi az 1848 júniusában írt versében, A márciusi ifjakban:

„Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!”

Igen, az ő művük és az általuk mozgósított pesti egyetemi ifjúságé, valamint a fellelkesített – a szakadatlan esőzés ellenére –, hozzájuk csatlakozott pesti tömegeké a vértelen márciusi forradalom. Olyan ragyogó – korábban el sem képzelhető – „fegyvertényekkel”, mint a sajtószabadság kivívása, Petőfi Nemzeti dalának és az Irinyi által szerkesztett s Jókai részvételével megszövegezett Mit kíván a magyar nemzet? félreérthetetlen elvárásainak kinyomtatása, mi több, a nevezetes 12 pont elfogadtatása hatalmi szervekkel: a pesti városi tanáccsal és a budai helytartótanáccsal, úgyszintén Táncsics Mihály politikai fogoly kiszabadítása.

Mindezzel kimozdították holtpontjáról az addig csak disputáló, habozó, döntő elhatározásra képtelen rendi országgyűlés tevékenységét, hathatós segítséget nyújtva a pozsonyi diéta ellenzéki politikusainak. A március 15-ét követő napokban, hetekben is jelentős volt az országos politikára gyakorolt tevékenységük. Újra és újra hallatták hangjukat, mozgósították a pesti néptömegeket, gyorsabb, határozottabb lépéseket követelve a kormánytól és az új országgyűléstől az addigi vívmányok megőrzésének és kiszélesítésének, úgyszintén az ország fegyveres védelmének s a bécsi politika aknamunkájának ellensúlyozása érdekében.

A politikába erőteljesen beleszóló, történelmet formáló márciusi ifjak – láthattuk – nem voltak szakmabeli (profi) politikusok. Illették akkoriban, sőt időnként később is őket olyan – nem éppen elismerő – minősítések, hogy „ábrándos golyhók”, forrófejűek, meggondolatlanok, felelőtlenek, akik figyelmen kívül hagyják a reális körülményeket. Igazak, helytállóak ezek a vádak?

Szilárd meggyőződésem, hogy alaptalanok. A rendi országgyűlés ellenzékének törekvéseivel minden ponton érintkező – ám határozottabb, következetesebb – 12 pont, amely állam- és nemzetvédelem biztosítása mellett általános szabadságjogokban kívánja részesíteni az ország minden állampolgárát, törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést, az úrbéri viszonyok megszüntetését (jobbágyfelszabadítást), egyenlőség alapján működő esküdtszéket és képviseletet irányoz elő, beszédes bizonyítéka annak, hogy a márciusi ifjak nagyon jól tudták, mire van szüksége az országnak, nemzetnek, népnek, az állampolgároknak.

A 12. ponttal, az Erdéllyel való unióval kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy alapvető tévedés volna merőben nacionalista követelésnek minősíteni. Mert nem csupán azt célozza, hogy visszaállíttassék a Szent István-i Magyarország, a Szent Korona országa, hanem azt is – ami nem kevésbé lényeges! –, hogy a Habsburg-fennhatóság szűnjék meg Erdélyben, nehogy onnan érje fegyveres támadás az országot, veszélyeztetve az új rend megszilárdulását. És természetesen azt is, hogy a megelőző pontokban felsorolt polgárjogok kiterjesztessenek Erdélyre is.

Nyilvánvalóan épp ez utóbbi célnak tulajdonítható, hogy 1848 márciusának második felében – amíg Bécs ármánykodása nem fertőzte meg az erdélyi románokat a későbbiekhez hasonló mértékben – több román értelmiségi, köztük Gheorghe Bariţiu, Timotei Cipariu, Papiu Ilarian és Avram Iancu is elfogadta az unió gondolatát. Úgyszintén a március 28-án Kolozsváron tartott román gyűlés is, természetesen bizonyos elvárások teljesítését feltételezve.

Mindezek után bízvást állíthatjuk, hogy a 12 pont között egy sincs, ami fölösleges, mellőzhető lett volna. S a március 15-ei események igazolják, hogy olyan sincs, amit éppen akkor, az adott kül- és belpolitikai helyzetben nem lehetett elfogadtatni a pesti s budai hatósággal. Nem a realitásérzék bizonyítéka ez? Mi volt a fegyvertelenül megvívott, vértelen forradalom sikerének titka?

Több fontos tényezőt említhetünk a kérdésre válaszolva. Mindenekelőtt azt, hogy Petőfi és társai számára nem csupán az volt kétségtelen, milyen változásokra van szükség, hanem arra is ráéreztek, hogy mivel kell kezdeniük: az eszmék akadálytalan terjesztését lehetővé tevő szabad sajtó megteremtésével.

S mert éberen figyelték a külföldi eseményeket, az itáliai szabadságmozgalmaknak, fegyveres harcoknak, a párizsi, majd bécsi forradalom kitörésének hírére elérkezettnek látták a pillanatot arra, hogy a kedvező körülmények adta lehetőségeket megragadva a hatóságok kábultságával és zavarával is számolva merész akcióba lépjenek, aminek sikeréhez az általa keltett meglepetés ereje is hozzájárul. A szabad sajtó első termékeit nyomban és eredménnyel fel is használták az elérendő célok világosabb megismerése és a civil lakosság fellelkesítése érdekében, s ezzel olyan hatalmas tömeget tudtak maguk mellé állítani, amely elbátortalanította a hatóságokat.

Valóságismeret, helyzetfelismerés, céltudatosság, határozottság, bátorság, mobilizáló képesség – mind olyan értékek, amelyek így, együttesen a legprofesszionalistább politikusnak sem mindig adatnak meg. Ha nem csupán politizáló személyek, hanem elismert és elfogadott politikusok lettek volna a márciusi ifjak, mai szóhasználattal – meglehet, kissé meghökkentően – reálpolitikusoknak mondanám őket, legalábbis a legtisztábban látókat.

De nem abból a fajtából, akik ezzel a tétlenségüket, eltökéltségük hiányát, gyávaságukat vagy merő önérdek sugallta elvtelen megalkuvásaikat leplezik és festik át, arra hivatkozva, hogy az adott körülmények leküzdhetetlenek, nem engedik meg a merészebb követeléseket, lépéseket, amelyek a – meg nem szűnő – „most” időben nem célszerűek, nem helyénvalóak, sértenék egyes közösségek érzékenységét, rossz vért szülnének, kárt okoznának az ügynek, opportunus dolog tehát egyelőre nem feszegetni őket.

Márciusi ifjaink a reálpolitikusoknak abból a fajtájából valók, amelyik megkerülhetetlen s gátló, de nem egyszer s mindenkorra adott tényekkel számolva, ám tőlük meg nem rettenve felül tud emelkedni az előbbi típusra jellemző magatartáson, s intellektuális képességeit, pozitív adottságait mozgósítva, tágabb horizontot tud átfogni tekintetével, messzebb és világosabban lát, s a felismert lehetőségek birtokában akar és mer cselekedni.

A politikai élet országos, területi vagy helyi hangadóinak nélkülözhetetlen kvalitásai közül szeretném hangsúlyozottan kiemelni – a valóság alapos, sokoldalú ismerete mellett – az akarat és a bátorság fontosságát. Nélkülük nem lett volna sem 1848. március 15-e, sem 1956. október 23-a, s az őket követő fegyveres küzdelmek, amelyek elbuktak ugyan, mégsem zajlottak hiába. Általuk s nekik köszönhetően vagyunk még mindig, minden kedvezőtlen történelmi-politikai éghajlat és időjárás ellenére.

Hogy más történelmi példával is szemléltessem a tettre kész akarat és bátorságnak a leírhatatlannak látszó tényeket és helyzeteket is legyőző, megmásító erejét, hadd hivatkozzam a mai határszéli Balassagyarmat, Sopron és az 1910-ben együttesen is mindössze 553 lakost számláló Kerca és Szomoróc, a jelenlegi Kercaszomor helytállására az első világháborút követően. E helységek lakói az antantszövetséges szomszéd államok, illetve a trianoni döntés elidegenítő határozata ellen fejtettek ki elszánt küzdelmet s vitték győzelemre szándékukat, hogy ne kerüljenek túl az országhatáron.

Nem vitatható tehát Petőfi elbeszélő költeménye, Az apostol záró részében, a tragikus bukás ellenére megfogalmazott tanítás igazsága: „... akarni kell”. A költőutód Ady is okkal hirdeti A tűz csiholója című versében:

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek.”

Áldott legyen a bátrak és akarni tudók emléke, s gyümölcsöző a rájuk való emlékezés.

Mitruly Miklós

A szerző szilágysomlyói néprajzkutató, nyugalmazott egyetemi tanár