Rangot adni az urbánus tájnak

– Kolozsvári születésű lévén ön is az Erdélybe hazajáró képzőművészek egyike, miközben iskoláinak egy részét Erdélyben, másik részét Magyarországon végezte. Lát-e lényegi különbséget a két ország képzőművészeti oktatása között?
– Az általános iskolát művészeti osztályban jártam Csíkszeredában, utána Marosvásárhelyre kerültem, de ott csak egy évet jártam, mert közben 1989-ben áttelepültem a szüleimmel Magyarországra. Az összehasonlítást viszont csak szűk egy évre korlátoznám, vagyis arra az évre, amikor közvetlenül áttelepülésünk után magyarországi képzőművészeti középiskolába jártam. Tudni kell viszont, hogy mindez majdnem húsz évvel ezelőtt történt, és arról fogalmam sincs, ma milyen a magyarországi képzőművészeti oktatás, a romániairól nem is beszélve. Tehát csak arról a helyzetről tudok beszámolni, amit megtapasztaltam, átéltem. Természetesen van különbség, engem akkoriban leginkább az lepett meg, hogy Magyarországon erőteljesebben eltolódik a hangsúly a szakirányú képzésre, mint itt. Azt is furcsának találtam, hogy nem volt semmilyen átjárás a különféle képzőművészeti műfajok között. Például egy grafikus növendék nem festhetett, vagy egy szobrász nem rajzolt. Ezzel szemben Marosvásárhelyen a grafika szakon – ahová jártam – egy héten egyszer festészetet és szobrászatot is tanultunk. Talán ez a legalapvetőbb különbség a két ország képzőművészeti oktatása terén.
– Ön szerint melyik a hatékonyabb?
– Ezt nagyon nehéz lenne megmondani, mert fogalmam nincs, hová jutottam volna, ha leérettségizem Marosvásárhelyen. Egyébként azt hiszem, hogy a fejlődés inkább az egyéni ambíciókon múlik, kevésbé az iskolán. Másrészt a két iskola közötti különbség ellenére mindkettőről elmondható, hogy magas színvonalon zajlott ott az oktatás. Ez részben az oktató tanároknak köszönhető, részben a diákoknak. Mert az oktatás színvonala is emberfüggő, vagyis a tanárok egyéni ambíciói befolyásolják. Ám lehet bármilyen jó egy tanár, ha nincs megfelelő befogadó közeg, vagyis gyengék, érdektelenek a diákok.
– Édesapja, Szabó Béla is markáns egyénisége a magyar képzőművészetnek, és vélhetőleg fiatal, pályakezdő művészként nem lehetett könnyű kinőni az árnyékából. Mennyire ró pluszterhet egy fiatal képzőművészre az a tény, hogy egy híres művész fia?
– Soha nem éreztem plusztehernek, hogy édesapám is képzőművész, és soha nem éreztem magam az ő árnyékában. Annak ellenére, hogy mindketten képzőművészek vagyunk, külön utakon járunk. A környezetem sem hasonlítgatta soha a munkáimat az apám alkotásaihoz. Soha az életben nem volt nekem ebből problémám. Még a kiállításokat is más környezetben, más közegben szerveztük.
– Soha nem próbálta befolyásolni önt?
– Amikor még nagyon fiatal és kezdő voltam, természetesen javítgatta és korrigálta a rajzaimat, de én ezt teljesen normálisnak tekintettem. Sőt örültem annak, ha bizonyos technikai dolgokat megmutatott, megmagyarázott, de ő soha nem próbálta rámerőltetni az ő egyéniségét, az ő stílusát.
– Festményeiben gyakran megjelenik az urbánus táj, olykor fotorealisztikus aprólékossággal ábrázolja az elhagyott gyártelepeket, tömbházakkal körülvett tereket, széles, többsávos utakat. Mit talál vonzónak a városi táj ábrázolásában, miért éppen ezt örökíti meg alkotásaiban?
– Arra gondoltam, hogy olyan városképeket festek meg, amiket nem szokás megörökíteni, amikről nem készülnek képek. Ezek a helyek általában a hétköznapi ember mindennapjaiban vannak markánsan jelen, és nem képezik a turisztikai reprezentáció céljait. Az a furcsa, hogy amikor egy várost próbálunk bemutatni, akkor mindig a legkiemelkedőbb, legjelentősebb műemlékeket vesszük számba, és így próbáljuk a külvilág felé valamiképp „felszentelni” a lakóhelyünket. Azonban ha megnézzük, hogy egy hétköznapi ember évente hányszor látogat el például Budapesten a várba, azt látjuk, hogy legfennebb évente egyszer. Akkor is valami ügyintézés végett, és nem azért, hogy megcsodálja az ottani épületeket, vagy hogy „mélyen magába szívja” az ódon falak hangulatát. Ezért gondoltam, hogy egy város olyan pontjait festem meg, ahol az átlagpolgár a szürke hétköznapokban jár-kel, és esetleg fel sem figyel a részletekre. Úgy vélem, hogy ha ezeket a tájakat kiemelem, és apró részletességgel megfestem, rangot adok ezeknek a helyeknek.
– Azonban pontosan arra világít rá, amit az átlagpolgár inkább elrejtene, de legalábbis nem szívesen mutogatna például az idegenből érkezett vendégeinek. Miért éppen ezt, miért nem mást?
– Ne hazudjunk egymásnak! Mi nap mint nap ezeken a tereken, ezeken a helyeken élünk. Ezért gondoltam, hogy nagyon fontos ezekkel a helyekkel foglalkozni. Döbbenetes, hogy mondjuk valaki évtizedeken keresztül mindennap átmegy egy bizonyos téren, és eközben észre sem veszi, hogy valójában milyen az a hely. Pedig ezek a részletek fontos dolgok, és az a lényegük, hogy ártalmasak az emberre.
– Néhány festményén megjelennek népi szimbólumok is, ami a gyökerekre való utalásként is felfogható.
– A rokonságom itt él Erdélyben, csak a szűk családom van Magyarországon. A gyermekkoromat is itt töltöttem, és ez fontos számomra. Szép volt... Festettem egy képet, ami kizárólag erről szól, ebben azt próbáltam megfogalmazni, mik azok a legjellemzőbb dolgok, amik a Székelyföldet meghatározzák. Egy csendéletet rendeztem be különféle tárgyakkal, amik szerintem a szülőföldhöz való kötődésemet szimbolizálják. Ezt az egyik legfontosabb csendéletemnek tartom, és nemcsak Erdély miatt, hanem azért is, mert ez az a képem, ami után meghívtak engem, hogy fessem tovább a hasonló tárgyú képeimet. Festői pályám gyakorlatilag talán ezzel a képpel kezdődött, mert előtte grafikus voltam. Illetve most is grafikus vagyok, de azelőtt a kép előtt csak grafikákat készítettem, egyáltalán nem festettem.
– Ez azt jelenti, hogy újabb, addig rejtett képessége került a csendélet által a felszínre?
– Nem misztifikálnám ezt a dolgot, mert nem vall rám: racionális festő vagyok. Egzakt, egyértelmű dolgokat festek. Egyszerűen akartam egy ilyen témájú, jó képet festeni – ennyi az egész. Sikermunka lett belőle...
– Az egzaktságra, az egyértelműségre törekvés az élet egyéb területein is jellemző önre?
– Nem ilyen merev dolog ez, és nem lehet ezt ennyire fekete-fehéren szemlélni, de misztifikálni sem. Amiket megfestek, azok nem kizárólag az én belső világomból vetülnek ki, sokkal inkább arra törekszem, hogy a festményeknek legyenek társadalmi összefüggései is. Legyen érthető, és olyan viszonyok jelenjenek meg a képeken, amik a világban jelen vannak. Vagyis önmagukban, tőlem függetlenül is létezzenek, még akkor is, amikor én már nem vagyok éppen ott jelen. Megpróbálom az általánosan érvényes dolgokat észrevenni és szembeállítani egymással. Ezek a képek nem rólam szólnak elsősorban. Csak annyira van közük hozzám, hogy én festettem meg. Városképet és realista képet festek. Minél inkább ragaszkodunk a valósághoz, annál egzaktabb lesz a kép, és témáimat úgy választom ki, hogy a realizmuson keresztül kifejezzen egy olyan világot, amit én észreveszek.
– A digitális fényképezőgép korszakában, a 21. században van-e létjogosultsága az egzakt, realista festészetnek?
– Persze hogy van! Ki lehet próbálni: ugyanaz a téma teljesen mást sugall egy fotóról, illetve egy egzakt módon megfestett festményről. Azáltal más a jelentése, hogy ugyanaz a látvány átmegy egy művész prizmáján. Az, hogy mit, hogyan, milyen módon és milyen színekkel ábrázolunk, mind apró személyes döntések kérdése. A festmény olyan, mint a kézírás, a készítés folyamata a lényeges ebben a dologban.
– Budapesten vált képzőművésszé, munkája, élete Magyarországhoz köti. A rendszeres rokoni látogatásokat leszámítva a grafikusból festővé válásában is jelentős szerepe van erdélyi származásának. Sőt érdekes módon noha több mint húsz éve Budapesten él, beszédén is alig érződik a fővárosi beütés. Mivel magyarázza ezt?
– Azt már többen is jelezték nekem, hogy nem úgy beszélek, mint a budapestiek, hogy van valami eltérő a hanglejtésemben, abban, ahogyan a szavakat gondolattá szövöm. Lehet, hogy annak még inkább örülnék, ha valaki ráismerne a beszédemben az itteni tájszólásra. Úgy vélem azonban, hogy ez nem tudatos, mindenkire bizonyos mértékig hatással van a környezete, vagy éppen nincs rá hatással. Hát én ilyen vagyok.
 

Szabó Ábel
1974-ben született Kolozsváron. 1993-ban végezte a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát, majd 1998-ban szerez oklevelet a budapesti Képzőművészeti Egyetemen. Alkotásait egyéni és csoportos kiállításokon többnyire magyarországi galériákban állította ki. Munkásságát több díj is fémjelzi, köztük 1997-ben a Magyar Grafikáért Alapítvány díja, 1999-ben Derkovits Gyula-ösztöndíj, illetve 2007-ben Galyasi Miklós-díj.