Putyin utolsó fellépése

A bukaresti csúcs két legfontosabb mozzanata az, hogy a szervezet meghívja-e tagállamai sorába Albániát, Horvátországot és Macedóniát, és hogy felajánlja-e Ukrajnának és Grúziának az úgynevezett „tagsági cselekvési terv”, azaz a csatlakozási tárgyalások beindítását. Ezekrõl a kérdésekrõl pedig nem kívülállóknak, hanem a NATO-tagállamoknak kellene dönteniük.
Putyin 2007 februárjában Münchenben mondott Nyugat-ellenes beszédében kijelentette: „Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a NATO-bõvítésnek semmi köze a szervezet korszerûsítéséhez vagy Európa biztonságának megóvásához. Ellenkezõleg: komoly kihívást jelent, amely csökkenti a kölcsönös bizalom szintjét.”
Világos tehát, hogy Putyin mit gondol a NATO-ról. Az orosz elnök botrányt fog kelteni a csúcstalálkozón azzal, hogy megpróbálja majd megfélemlíteni az exszovjet tagállamok jelen levõ képviselõit.
Egy ilyen agresszív magatartás csak egy bizonyos határig kedvez egy ország külpolitikájának, Putyin pedig régóta átlépte ezt a határt. Kezdetben hozzáértõ diplomataként, békítõként viselkedett, de müncheni beszéde óta az orosz elnök elkezdte egyesíteni a Nyugatot Moszkva ellen.
2007. május 9-i beszédében Oroszország második világháborúban aratott gyõzelmére emlékezve Putyin a náci Németországhoz hasonlította az Egyesült Államokat: „Kötelességünk emlékezni arra, hogy bármelyik háború okai mindenekelõtt a békeidõben elkövetett hibákból és téves számításokból erednek, és hogy ezek az okok a konfrontáció és a szélsõségesség valamelyik ideológiájában gyökereznek. Az a legfontosabb, hogy ma emlékezzünk erre, mivel ezek a fenyegetések nem ritkulnak, hanem csupán átalakulnak, és alakot váltanak. Ezek az új fenyegetések ugyanazt a megvetést tanúsítják az emberi élet iránt, akárcsak a Harmadik Birodalom idején, és ugyanúgy törekednek a kizárólagos világuralomra”.
Komoly politikus így nem beszél. Ezek a szónoki sallangok Putyin néhány megmaradt barátjára jellemzõk, ilyen például Hugo Chávez venezuelai vezetõ, Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök vagy Aljakszandr Lukasenka fehérorosz államfõ. Oroszországban egyre inkább tudatában vannak, hogy Putyin árt az ország érdekeinek azzal, hogy mindenkit megsért és megfélemlít. Elszigeteli és a világ páriái közé taszítja országát, megvalósításainak listája pedig túl rövid.
Amikor Putyin 2000-ben elnök lett, legfõbb külpolitikai célkitûzéseként jelölte meg Oroszország belépését a Világkereskedelmi Szervezetbe. Azonban kudarcot vallott, mivel engedett a protekcionista érdekeknek, faembargót vezetett be Finnországgal és Svédországgal szemben, halembargót Norvégia ellen, és különbözõ agrárembargókat Litvánia, Ukrajna, Moldova, Grúzia és más országok ellen.
Oroszország külpolitikája az állami ellenõrzés alatt álló cégek érdekeire összpontosít, fõleg a Gazproméra, amely több külföldi társasággal vagy országokkal kötött monopóliumot biztosító gázszállítási szerzõdéseket. Csakhogy egy Gazprom-vezeték a „szivárgás” (veszteségek és részesedések) miatt általában háromszor annyiba kerül kilométerenként, mint egy hasonló nyugati vezeték. Úgy tûnik, Oroszország külpolitikájának elsõdleges célja az, hogy csapra verje az orosz állami társaságokat a kremlbeli vezetõk hasznára.
De az ügyfelek nem bíznak az olyan szállítóban, aki elzárja a csapokat, váratlanul emeli az árakat, megfosztja tulajdonától a versenytársakat, és csökkenni hagyja a termelést, amint azt a Gazprom és más orosz állami társaságok teszik. Ennek eredményeképpen az Európába irányuló orosz gázexport csökkenni kezdett.
Putyin külpolitikájának ugyanakkor nyilvánvalóan az a célja, hogy felkorbácsolja a populista sovinizmust. Az idegenellenesség talán fokozza önkényuralmát, de ennek is megvan az ára. Nem csupán az Egyesült Államok és Európa, hanem az egykori szovjet tagköztársaságok is idegenkednek Putyin agresszív taktikáitól. Többen közülük megpróbálják megvédeni magukat a szeszélyes orosz embargóktól, például azzal, hogy alternatív energiaszállítókat keresnek. (…)
Putyin külpolitikája az orosz nacionalistákat is felháborítja, mivel elidegenítette az exszovjet tagállamokat, és meggyengítette az orosz katonai erõt. A nacionalista Nemzeti Stratégiai Tanács megsemmisítõ jelentést közölt a putyini Oroszország katonai hanyatlásáról. A jelentés szerint az orosz katonai beszerzés a mélyponton van, például 2000 óta csak három új katonai repülõgépet vásárolt a hadsereg.
Igaz, hogy a fegyverárak meredeken emelkedtek, de pusztán amiatt, hogy Putyin fegyvergyártást monopolizáló KGB-s barátai mértéktelenül meglopták az ágazatot. Mégis a katonai beszerzési hiányosságok ellenére Putyin megszállottan ragaszkodik olyan értelmetlen és provokáló gesztusokhoz, mint a nagy hatótávolságú nukleáris bombázók járõrözése az amerikai partoknál.
A korai 1990-es években a nyugati államokban és Oroszországban is sokan azt kívánták, hogy Oroszország teljes jogú tagja legyen az Európai Uniónak és a NATO-nak, azzal a feltétellel, hogy teljes értékû demokrácia alakuljon ki az országban. Sajnos, a Nyugat soha nem tette meg ezt az ajánlatot, az orosz demokrácia pedig rossz útra tért.
Oroszországnak új esélyt kell adni, de csak Putyin távozása után. Nem Oroszország, hanem Vlagyimir Putyin a Nyugat ellensége.

Anders Aslund

A szerzõ Oroszország-szakértõ, a Peterson Nemzetközi Gazdasági Intézet fõmunkatársa

Fordította: F. S. © Project Syndicate, Krónika 2008.