Portré az elvtárs születésnapjára

Meglepő volt, hiszen minket itt Erdélyben nem kényeztettek el azzal, hogy elismerik, díjakkal jutalmazzák a munkáinkat. Nagyon nehéz korszakot éltünk, amelyről nem tudhattuk, mit enged meg, és mit nem. Akkoriban „dúlt” a szocialista-realista képzőművészet, és nem engedte, hogy valami mást, egyedit is alkosson a művész. 1972–73-ban eljutottam egy hajdúböszörményi művésztelepre, ahová félelemmel vegyes érzelmekkel mentem. Kiderült, egészen szabadon lehetett alkotni, a munkákat később egy bizottság elbírálta, és díjazta. 1972-ben Az alföldi ház című alkotásommal díjat nyertem. A másik évben – amikor a nemzetközi művésztelep tízéves évfordulóját ünnepelték – sem számítottam arra, hogy nyerek. Úgy véltem, a díjakat másoknak tartogatják. Ennek ellenére bronzéremmel térhettem haza. Ám ez volt az utolsó alkalom, amikor Baász Imrével és Balázs Imrével együtt erdélyi magyar képzőművészként képviselhettük Romániát egy magyarországi művésztelepen. A következő évben hiába küldtek névre szóló meghívót, mert csak román művészeket engedtek ki az országból. Így később meg is szűnt ez a kapcsolat…

A gyergyószárhegyi képzőművészeti alkotóközpont létrehozásában Zöld Lajos és Márton Árpád mellett önnek is jelentős szerep jutott. Két társa többször is említette, hogy ön nélkül létre sem jöhetett volna a művésztábor. Közel harmincöt év távlatából hogyan vélekedik erről?

  A már említett hajdúböszörményi művésztelep kapcsán támadt az az ötletem, hogy idehaza is létre lehetne hozni valami hasonlót. A csíksomlyói Gál Ferenc tanító és műgyűjtő mesélt a Nagy Imre-féle művésztelepről. Ugyanis az 1930–1940-es években a zsögödi festőművész tett erre kísérletet. Felkerestem János Pál múzeumigazgatót, és vázoltam az elképzelésemet: olyan telepet szeretnék létrehozni, ahol a művészek szabadon alkothatnak, és az ottlétük költségeit egy-két alkotással fedezik. János Pál alkotóházban gondolkodott, és Zsögödön képzelte el, de végül meghiúsult az ötlet. Aztán találkoztam Albert Antallal, a Hargita megyei napilap főszerkesztőjével, és már azon voltunk, hogy fogalmazunk egy levelet a kulturális minisztériumhoz, amiben vázoljuk a terveinket. Igen ám, de ezt meghallotta Zöld Lajos, és azonnal Szárhegyre hívott. Elvitt a Ferenc-rendi kolostorba, és megmutatta nekem. »Ez az a hely, ahol művésztábort fogunk csinálni« – mondta. A főbejáraton nem lehetett bemenni, de hátul egy falrepedésen keresztül sikerült bejutnunk. Teljesen romos állapotban volt, tábla jelezte, hogy életveszélyes ott tartózkodni. Az egyetlen valamelyest ép szobában egy szekrény és egy háromlábú szék volt, egyébként minden omladozott. Amikor megláttam az ottani állapotokat, közöltem Lajos barátommal: »elment az eszed, itt nem lehet művésztábort létesíteni«. Lajos viszont váltig erősítette, hogy de igen, itt művésztábort fogunk csinálni. Érdekes volt a kapcsolatunk, ugyanis ő folyamatosan optimista volt, míg én pesszimista. Végül abban egyeztünk meg, hogy ő megteremti az alkotáshoz szükséges alapfeltételeket, én pedig hívjam meg következő év augusztusára a művészeket. Harmincöt művészt hívtam meg, és 1974 augusztusában mindannyian eljöttek. Zöld Lajos addigra annyira rendbe tette a kolostort, hogy egy-két szobában, ha a földön is, de aludni lehetett, voltak asztalok, és működött a konyha, ahol főztek a művészeknek. Aztán minden évben sikerült valamit javítani. Amikor tízéves volt a tábor, akkor kértük, hogy adnák át művészeti célokra a kicsi iskolát, ahol az alkotóközpont jelenleg működik. Szász elvtárs, a megyei elsőtitkár viszont azt mondta, hogy ott van a Lázár-kastély, javíttassuk ki, és hozzunk létre ott képtárat. Zöld Lajosnak nem okozott különösebb gondot ennek a rendbetétele sem.

Milyen szempontok szerint állt öszsze egy-egy tábor résztvevőinek névsora?

  Ismertem a művészeket, mindenkiről tudtam, mit dolgozik, részt vesz vagy sem a kiállításokon. Abban az időben csak két képzőművészeti egyetem volt, a kolozsvári és a bukaresti, és egy-egy évfolyamon hat-hét személy tanult. Nem volt nehéz számon tartani őket. Összeírtam a névsort, tíz magyar és tíz román művész nevét. A románok közül lehetőleg olyanokat hívtam, akikről tudtam, hogy beszélnek magyarul. Az így összeállt névsort aztán ellenőrizte megyei pártbizottság, majd a bukaresti képzőművészeti szövetség. Csak olyan személy vehetett részt a táborban, aki tagja volt a szövetségnek. A szövetségbe pedig magyar művésznek nehéz volt bekerülnie, mert nagyon szigorúak voltak a feltételek. A táborozásokon nem vehetett részt amatőr vagy fiatal művész.

A gyergyószárhegyi gyűjtemény létrejöttében, az alkotások kartotékolásában is jelentős szerep jutott önnek.

  Tíz évig gyakorlatilag nem volt raktározási lehetőség, ráadásul többnyire kisméretű képek készültek, olyanok, amelyek egy mappában elfértek. Ezek tárolása nem okozott gondot. Viszont egy idő után megfogalmazódott az igény a nagyobb méretű képek, igazi gyűjteménybe illő alkotások készítésére. Elmentem Bukarestbe, és megrendeltem nyolcvan darab képkeretet vászonnal együtt háromféle méretben. A művészek elképedtek, amikor meglátták, de közöltem velük, nagy méretben kell dolgozni, ha azt akarjuk, hogy gyűjteményünk legyen. Már az 1980-as évek elején megnyitottuk az első tárlatot a Lázár-kastély kapubástyájának emeleti termében. Aztán kitaláltuk, hogy az egyik bástyában létesítsünk egy raktárat – a drezdai képtárban láttam, milyennek kell lennie. Zöld Lajos nem fogadta el az ötletemet, és így olyan lett a raktárunk, amilyennek ő képzelte el. Nyugdíjas éveim elején két évet dolgoztam a méret szerinti rendszerezéssel és az értékeléssel. Így jött létre a gyűjtemény, ami egyedi Európában, hiszen nincs még egy olyan képzőművészeti tábor, aminek az első munkától az utolsóig minden egyes alkotása leltári számmal és értékbecsléssel lenne ellátva.

Olyan hírek is szárnyra keltek, hogy a szárhegyi táborban készült Ceauşescu-kép is. Mi igaz ebből?

  Nem készült, mert a táborszervezők ezt soha nem kérték. Az 1980-as évek vége felé viszont meglátogatott bennünket egy pártaktivista – Cotfas elvtársnő –, és azt mondta, mégsem lehet, hogy a szárhegyi alkotótáborban ne legyen Ceauşescu-kép. Maszelka Jánosnak adták ki a feladatot, hogy az elvtárs születésnapjára készítsen egy festményt. Maszelka híres volt a humoráról, és a pártfeladathoz is ekképpen viszonyult. Kivetítette a Ceauşes-cu-fotót egy vászonra, és a népművészeti iskolás tanítványaival kifestette. Végül nem találták jónak két szempontból: egyrészt mert Ceauşescu lehajolt egy pionírhoz, a felesége, Elena pedig állt a hátánál. Az elvtársak úgy vélték, a kép azt sugallja, hogy az aszszony irányít. A másik gond az volt, hogy a háttérben látszott Pacepa, a főtitkár egykori tanácsosa, később az ellenállási mozgalom vezéregyénisége. A Pacepa-ügyet Maszelka „elegánsan” megoldotta: szakállt festett neki, de a másik ok miatt mégsem lehetett elküldeni az elvtárs születésnapjára. Nekünk viszont épp megfelelt, hogy a megyei elvtársaknak befogjuk a száját. Fogalmam nincs, mi történt 1989 után azzal a festménnyel, ugyanis nyomtalanul eltűnt.

2001 óta Magyarországon, Pannonhalmán él. Mi késztette arra, hogy elhagyja a szülőföldjét?

  Nem hagytam el, hiszen ide tartozom, de ott is van műtermem, és ott is alkotok. Romániában már ismernek, viszont kihívás számomra magyarországi galériákban is kiállítani. Lényeges dolog egy művész számára, hogy minél több helyen ismerjék, beszéljenek róla. Amit ott alkotok, azt ott állítom ki, amit pedig idehaza festek, azt itt. Ez a kétlakiság, mintegy örökös versenyre késztet...


Gaál András
1936. március 9-én született Gyergyóditróban. 1959-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia festészet-pedagógia szakán. 1959 és 1999 között rajztanár Csíkszeredában. 1966 óta tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, 2002-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Számos gyűjteményes és egyéni kiállítása volt, művei megtalálhatók több erdélyi és külföldi múzeumban, valamint magángyűjteményben. Díjai: 1972 és 1973 Káplár Miklós-díj, 1996 Pro Urbe Díj, 1999 Boromisza Tibor-emlékérem, Magyar Vízfestők Társasága Díj, Szárhegyi Alkotótáborért emlékérem, EMKE Szolnay Sándor-díj, 2000 Kriterion Koszorú, 2001 Tőkés Sándor-díj, 2002 Cívis Nemzetközi Művésztelep nívódíja, 2003 életmű díj, Hargita Megyéért Díj. 2004. június 19-én állandó kiállítása nyílt Gyergyóditróban.