Polgárháború a paradicsomban

A tegnap még Varsó és Párizs hűvös szellőjét lehetett élvezni, ma pedig már a trópusok nyomasztó melegét. Kissé éles a kontraszt. A kijárat mellett teljes szerelésben álló katonák, kalasnyikovval a kézben, ami teljesen érthető, hiszen a fegyverszünet már érvényét vesztette. Ami kevésbé érthető vagy legalábbis meglepő, az, hogy ha a katonákra mosolyogsz, néha óriási őszinte vigyort kapsz cserébe, amit aligha várnál valaki olyantól, aki úgy néz ki, mint ha most indulna háborúba. Colombo, Srí Lanka. Avagy régi nevén Ceylon. Három hónapja érkeztem, helyesebben mondva visszatértem. Korábban majdnem egy évig éltem, dolgoztam itt. Colombóban szinte minden sarokra emlékszem. Az egymással versenyző háromkerekűek (a helyiek tuk-tuknak nevezik) és az óriási száguldó autóbuszok adják meg a háttérzajt a város mindennapi filmjéhez. Már hozzászoktam a városhoz. Kíváncsi lennék, milyen benyomást tenne egy először idelátogatónak. A rozsdásodó vagy éppen felújított koloniális architektúra, buddhista és hindu templomok, az illatok, a zaj, a szűk utcák, a felhőkarcolók magnetikus egyveleget alkotnak. Talán Colombo az egyedüli város, ahol holland, portugál és brit gyarmati épületek találhatók egymás mellett. Sok olvasó számára Srí Lanka egzotikus szigetet jelent valahol az Indiai-óceánban. Mikor először hallottam a szigetről, talán tinédzser lehettem, és nem tudom pontosan meghatározni, miért, de egzotikus földi paradicsomra gondoltam. Persze Srí Lanka nem a paradicsom, de elég közel jártam a valósághoz, mert könnyűszerrel lehetne. Gyönyörű természet, dzsungel, vadvilág, a világ ötödik legjobb szörfözőhelye, elképesztő tengerpart, évezredekre visszanyúló kulturális hagyaték, a buddhista hit egyik központja, barátságos emberek. Egyszóval minden, ami a magunkfajta európainak álomvakációt vagy a paradicsomba való rövid látogatást jelenthet. Az egyedüli probléma az, hogy az idén volt a 25 éves évfordulója a szűnni nem akaró belháborúnak.

A háború

A Srí Lanka-i belháború 1983-ban kezdődött a kormány és az LTTE (Liberation Tigers of Tamil Eelam, magyarul Tamil Eelam Felszabadító Tigrisei) között. A Tamil Tigrisek szeparatista fegyveres csoport, amely az önálló tamil államért harcol a sziget északi és keleti részén. A konfliktus jelenleg a világ egyik leghosszabb és legpusztítóbb konfliktusának számít. Hivatalos kimutatások szerint a belháború 70 000 emberéletet követelt, viszont egy Harvard/Washington-i egyetemi tanulmány szerint a valós szám inkább 215 000 körül mozog (a tanulmány 2002-ben készült). Srí Lanka lakosságának nemzetiségi összetétele megérdemel egy rövid ismertetést. 2001-es adatok szerint a lakosság majdnem 74 százaléka szinhala (túlnyomórészt buddhista), 7,4 százalék Srí Lanka-i mór (muzulmán vallású népcsoport), míg a tamilok, túlnyomórészt hindu vallásúak a lakosság majdnem 10 százalékát teszik ki. Eredetüktől függően a tamilok többféleképpen azonosítják önmagukat: Srí Lanka-i vagy indiai tamil. A konfliktus eredete a gyarmati időszakra nyúlik vissza. Srí Lanka abban a „megtiszteltetésben” részesült, hogy három európai hatalom gyarmatosította. Elsők voltak a portugálok, akik a 16. században érkeztek, és akik a szigetet Ceilaónak nevezték (innen ered a Ceylon elnevezés), majd egy évszázaddal később érkeztek a hollandok. A briteknek sikerült először a sziget egészét elfoglalni, és 1802-ben koronagyarmatnak kiáltották ki. A britek, akárcsak a portugálok és a hollandok, tea, kávé, cukor és fűszerek exportálására összpontosítottak. A munkaerő növelése szándékával a britek Indiából, pontosabban Tamil Naduból munkaerőt szállítottak az ültetvényre, így növelve a tamilok számát. A tamilok nagyszerűen kihasználták a britek által létrehozott oktatási rendszert. 1948-ban, amikor Srí Lanka elnyerte a függetlenséget a brit Koronától, a legtöbb kormány- és állami alkalmazott tamil nemzetiségű volt. A szinhala többség ezt elég nehezen viselte, és a függetlenség elérése után az újonnan megválasztott vezetők egy szinhalák dominálta állami szerkezetet próbáltak létrehozni. 1956-ban az akkori miniszterelnök, S. W. R. D Bandaranaike létrehozta a Sinhala Only Actet („Csak Szinhala Törvény”), ami a szinhala nyelvet nyilvánította hivatalos nyelvnek, és ez egyértelműen hátrányos volt a tamil lakosságra nézve. Sok tamil számára ez a lépés volt az utolsó csepp a pohárban. A jelenlegi polgárháború a Sinhala Only Act után kezdődött, és mindkét fél agresszív politikai aktivizmusának és retorikájának egyenes következménye.

A Tamil Tigrisek

Az 1956-öt követő években nagyon sok tamil fiatal csalódott a kormány kisebbségi politikájában, ennek pedig egyenes következménye volt, hogy a különböző tamil aktivista csoportok egyre népszerűbbek lettek. Ezek közé tartozott a Velupillai Prabhakaran által alapított LTTE. Az 1972-ben létrehozott csoport kisebb szabotáló akciókat hajtott végre, mígnem 1977-ben Prabhakaran személyesen gyilkolt meg egy tamil parlamenti képviselőt. Az 1983-as év számít a polgárháború kezdetének, amikor az LTTE tizenhárom katonát gyilkolt meg a sziget északi részén. Válaszként Colombóban és az ország más városaiban 400–3000 tamil lelte halálát a szinhalák lázadásának „köszönhetően”. Az évek során Prabahkaran valóságos hadsereggé alakította az LTTE-t, amely képes felvenni a versenyt a Srí Lanka-i hadsereggel. Az LTTE volt az első terrorista csoport, amely nagy precizitással használt öngyilkos merénylőket. Hogy csak néhány prominens áldozatot említsünk: Rajiv Gandhi volt indiai miniszterelnök; Ranasinghe Premadasa Srí Lanka-i államfő. Továbbá az LTTE rendelkezik az egyetlen női öngyilkos merénylőbrigáddal. Az évek során mindkét fél csak pillanatnyi katonai előnyt tudott szerezni. Területek jártak kézről kézre, virtuális határok tolódtak erre-arra, katonák és civilek haltak meg, de egyik félnek sem sikerült legyőznie a másikat. Norvég és Srí Lanka-i kezdeményezés eredményeképpen 2002-ben a kormány és az LTTE aláírt egy fegyverszüneti egyezményt (Cease Fire Agreement). Mint várható volt, mindkét fél néha-néha megszegte az egyezményt, viszont ezek inkább incidensként, és nem háborús cselekedetekként értékelendők. A fegyverszünet alatt az LTTE két részre szakadt, mivel a keleti régió parancsnoka, Karuna (nom de guerre) nem egyezett az LTTE politikájával. A kormány az alkalmat kihasználva támogatni kezdte Karuna TMVP néven futó csoportját, és indirekt módon harcolt az LTTE-vel.

A cunami

2004. december 26-án a cunami hullámai elérték Srí Lanka keleti és déli partját. A katasztrófa eredményeképpen több mint 30 000 ember vesztette életét, és a parti régiókban a természeti csapás felmérhetetlen károkat okozott. Ironikus, hogy a katasztrófa rövid időre pozitív hatással volt a fegyveres konfliktusra. Mindkét fél a lakosság segélyezésére összpontosított, és a fegyveres összecsapások egyre ritkábbak lettek. Mint említettem, korábban már éltem, dolgoztam Srí Lankán: a cunami után érkeztem és a keleti parton dolgoztam, Ampara régióban, főleg a parti részen. Naponta utaztam a part mentén, naponta láttam a hullámoktól „szétbombázott” házakat. A cunami által érintett iskolák újjáépítését koordináltam. Volt egy iskola, amely korábban a tengertől 30–40 méterre volt. Máig sem értem, miféle erő tüntethetett el egy egész épületet a benne lévő gyereksereggel együtt.

Visszatérés

Most visszatérek Srí Lankára. A Colombóból Amparába tartó autóút mintegy 8–10 órás kiruccanás. Az út kissé fárasztó, de megéri ébren maradni. A Kandyig tartó szakasz forgalmas, utána pedig lehet a természetben gyönyörködni. A „felső ország” (up-country) hűvös levegővel rendelkezik, az út két szélén teaültetvények terülnek el, és ha reggel korán úgy sikerül elérni a régiót, hogy a hajnali köd még nem emelkedett fel az ültetvényekről, mesés a látvány. Szintén a keleti parton dolgozom, és szintén humanitárius munkásként. Ezúttal viszont a polgárháború áldozataira összpontosítunk. Mert a helyzet közben változott: míg az LTTE gyengült a fegyverszünet alatt, addig a Srí Lanka-i hadsereg bevásárolt fegyverekből, harci gépekből, és így sikerült a sziget keleti részét „felszabadítania”. De mint általában, egyik probléma felcserélődött egy másikkal. Igaz, az LTTE már katonailag a keletet elveszítette, viszont a Karuna által vezetett TMVP egyre nehezebben ellenőrizhető. Ahogyan Amparából észak felé haladok, újra szétbombázott házakat látok, ezúttal viszont nem a cunami a hibás. A katonaság rendkívül véres csatát vívott az LTTE-vel a Batticaloa és Trincomalee régióban. Sajnos a harc nemcsak a két fegyveres erőt érintette, hanem a civil lakosságot is. Számtalan lakos lelte halálát a bombazáporban, sok falu/város ürült ki, hiszen a lakosság menekült a csata útjából. Talán az egyik legrémisztőbb eset 17 humanitárius munkás kivégzése volt Mutturban. Az esetet még ma is vizsgálják, de a fegyverszünetet felügyelő iroda szerint (Srí Lanka Monitoring Mission) a város a katonaság ellenőrzése alatt volt, amikor a humanitárius munkások halála bekövetkezett. A szervezet, amelynek dolgozom, egészségügyi ellátást biztosít a belső menekülteknek. Néhány „mozgóklinikával” (mobile clinics) próbálunk elszigetelt régiókat elérni és a szükségnek megfelelő ellátást biztosítani. Sajnos néhány régió még mindig katonai ellenőrzés alatt van, és amennyiben nem rendelkezünk a megfelelő engedélyekkel (amit nem könnyű beszerezni), nem érhetjük el a régióban lakókat. A mindennapi élet intenzív. Az építőtelep, a helyi hatóságok, az irodám és a különböző terepfelmerések között ingázom: ritkán akad időm unatkozni. A napokban voltam egy felmérésen egy nemrég felszabadított területen: az út két felén táblák hirdetik, hogy taposóakna-veszély, és nem ritka a kalasnyikovot lóbáló, provokáló 16 éves gyerkőc látványa sem. És hát persze még mindig vannak incidensek. Másfél hónapja voltak választások a keleti régióban. Ez volt az LTTE keleti legyőzésének utolsó momentuma: a katonai győzelem után egy politikai győzelem. A választásokat a hatalmon levő párt és a TVMP (paramilitáris szervezetből politikai párttá vált szervezet) nyerte. Viszont a választások előestéjén azért az LTTE éreztette, hogy még van hatalma: Ampara városban, a házamtól nem több mint 2 kilométerre bomba robbant az egyik étteremben. A robbanás eredményeképpen 11 ember vesztette életét. Egy európai országban egy hasonló incidens után nemzeti gyász következne. Srí Lankán ez szinte hétköznapi eseménynek számított. Keleten a választások után a hangulat csillapodni látszik. Északon a katonaság és az LTTE kíméletlen csatát folytat. A katonaság megfogadta, hogy az év végéig legyőzi az LTTE-t, de ezt soha nem lehet kiszámítani. Egy biztos: a Tigrisek legyengültek, de vajon ez elég lesz a végső győzelemhez? Mint minden háborúban, itt is a lakosság húzza a rövidebbet. Mindkét felet hataloméhes vezető dirigálja, és a nagy számításokban, egyenletekben a kisemberek elhanyagolható ismeretlenekké sorvadnak. Pedig a béke mindenkinek kifizetődő lenne (most nem gondolok a fegyvercsempészekre): a gazdaság erősödne, a turizmus újra teljes gőzzel beindulna, és a fegyveres erők számát csökkenteni lehetne, ami az államkassza jórészét felszabadítaná. Még 5-6 hónapot töltök Srí Lankán. Szeretem az itteni hangulatot, a három kultúra közötti lavírozást és főleg az embereket. A sofőröm lelassít vagy megáll, ha egy gyík halad át az úton, vagy egy madár repül az autó előtt. Mert semmi értelme egy élőlényt értelmetlen módon megölni. Miközben a sziget északi részén két hadsereg bombázza és lövi egymást. Azt hiszem, ezt hívják paradoxonnak.

Bartis Ervin