Pityu vidéken

Közben pedig – mármint halászás közben – megválthatná a világot. Gondolatban, persze. Felépítené a lehető legigazságosabb társadalmi rendet, kidolgozná a minden kérdésre választ adó filozófiai rendszert, aztán pedig – csak úgy, mellékesen – zenét komponálna és festegetne is.
Érthető hát, hogy a legnagyobb örömmel fogadta Petrezselyem barátja meghívását: töltsenek el egy hétvégét a halastavak közelében fekvő marőtfalusi házban. Olvasgatnának, halásznának, na meg a csend, ugyebár, a nyugalom. A városi ember lelkesedésével egész héten készült a nagy kirándulásra. Esténként azzal a gondolattal feküdt le, hogy nemsokára majd romlatlan levegőt lélegezhet be, nem kell a mentő szirénáját hallgatnia, szaladnia a hatos troli után és átkozódnia, hogy na megint ez a forgalmi dugó, most aztán elkésik munkából. Csend lesz, és nap és béke és kék ég és zöld fű és tiszta víz – szerény tapasztalatai alapján nagyjából ezek jelentették számára a vidéket.
A hajnali vonattal indulnak – telefonált éjfél körül Petrezselyem, alaposan felborítva Pityu terveit, aki így kissé másnaposan ébredt, és jókora káromkodással kezdte a napot. Vidék ide, vidék oda, azért jó lenne még egy-két órát aludni – morogta maga elé, végül azonban derekasan felöltözött, és már kint is volt az állomáson. Közel négyórás utazás után leszálltak a vonatról, félórányi várakozás után pedig felültek egy távolsági buszra. Ha ebben annyi erő lenne, mint amennyi füst – dörzsölgette szemét Pityu –, biztosan ott lennénk félóra alatt. Petrezselyem azonban egy fizikus precizitásával, kőkeményen ismételte: pontosan egy óra huszonhét percet kell utazni Marőtfaluig. A busz tudniillik egy kört ír le, Marőtfalu pedig csak valahogyan visszafelé esik útba, magyarázta tovább, Pityu azonban csak annyit értett az egészből, hogy még iszonyú sokat kell utazni, pedig ő máris holtfáradt. Negyvennyolc perc után Pityunak az is megfordult a fejében, hogy talán nincs is ilyen nevű falu. Különben is, hogy hangzik? Ilyen hülye neve nem lehet egy emberek lakta településnek. Talán csak a bolondját járatja vele ez a Petrezselyem, lehet hogy még mindig pikkel rá a beceneve miatt, amit ő adott neki, amiért nyáron hetente friss petrezselymet szállított be ismerőseinek.
Végül leszálltak. Pityu csak most vette észre, hogy csorog az eső. Aszfaltnak nyoma sem volt, úgyhogy az első néhány lépés után már nyakig sáros volt. Petrezselyem szótlanul haladt előtte, tíz perc után hátranézett, és foghegyről jelentette ki: még negyven perc, s ott vagyunk. Pityu rezignáltan vette tudomásul. Magában számolta: hajnali négykor kelt, most déli egy óra, még egy falatot nem evett, cipője átázva, hideg is van, s még mindig negyven percet kell kerülgetni a tócsákat, valahol az isten háta mögött.
Jóformán nem is lepődött meg, mikor Petrezselyem egy jóindulattal is csak házikónak nevezhető viskó előtt kijelentette: megérkeztünk. Hátizsákját ledobta a bejárat mellé, majd a villanykapcsoló felé nyúlt. Kérdőn nézett barátjára, midőn a kapcsoló kattogása után változatlanul sötét maradt a szobában. Előfordul, hogy esős időben áramszünet van – mondta Petrezselyem, aki mindig mindent tudott. Úgy néz ki, esős hétvégénk lesz – tette hozzá, és Pityuban az utolsó csepp remény is szertefoszlott. Telefonjáért nyúlt. Hálózat nem volt, így képeket nézegetett rajta, természeti képeket, ahol a fű zöld, az ég kék, a madarak pedig színesek.
Végül meggyújtotta cigarettáját, hátradőlt a kanapén, és a vidéki csendben hozzálátott világmegváltó tervei kidolgozásának. Nézzük csak... először is kéne vasútvonal. Aztán aszfalt. Végül egy mozi sem ártana, hogy a vidékiek is megismerjék, milyen is az igazi természet. Ahol a fű zöld, a tavak kékesek...