Pityu a gazdasági világválságra készül

Bizony, bizony, fogunk mi még kenyéren és vízen tengődni – vázolta fel a nem túl rózsás jövőképet.
Láthatólag magával ragadta egyfajta apokalipszishangulat, esztelenül szórta a pénzt, csakis méregdrága söröket volt hajlandó inni, vendéglőben reggelizett, ebédelt és vacsorázott. Busás borravalóval jutalmazta a pincéreket, gyakran kétszer annyi pénzt hagyott, mint amennyit fogyasztott. Most jussanak egy kis pénzhez ők is, maholnap már semmire se mennek vele – mondogatta. Valamiféle különös jótékonysági szándék vett erőt rajta, előbb kisebb pénzösszegeket adott a koldusoknak, később egy-egy ebédre hívta őket, erről azonban hamar leszokott, saját bevallása szerint ugyanis alkoholista, link banda az egész koldustársadalom, azt sem érdemlik meg, hogy bár némi aprópénzt kapjanak. A jó cselekedeteknek azonban mégiscsak szükségét érezte, így aztán az árvaházak felé fordult, egy alkalommal körülbelül száz gyereket hívott egy nagy ebédre. Ezt követően azonban ezt sem engedélyezték neki, a nevelők ugyanis nem értettek egyet Pityu azon tézisével, miszerint most kell inniuk, amíg lehet, ki tudja mikor kóstolhatják meg a gyerekek a pezsgőt, ha már beköszönt a világválság. Márpedig Pityu ragaszkodott az élvezethajhász életmódhoz: semmi mással nem tartotta érdemesnek foglalkozni, mint az evés-ivás, a hosszabb távú befektetéseket, de még csak az egyszerű takarékoskodást is értelmetlennek minősítette.
Hamarosan azonban megunta ezt az életformát, minden hiábavalóság, sóhajtott fel, és egyre visszahúzódóbb lett, lemondott a nagy ebédekről, kedvetlenül kószált a városban. Az újságokat azonban változatlan érdeklődéssel olvasta, a gazdasági összeomlást pedig továbbra is elkerülhetetlennek tartotta. Újabb és újabb érveket talált álláspontja védelmében, egyre több olyan jelet vélt felfedezni, amely minden kétséget kizáróan a közeli katasztrófára utal. Egyszer csak összes pénzét euróra váltotta, az mintha biztosabbnak tűnne, mondta. Néhány nap múlva azonban már a svájci frankra esküdt, hogy ha az egész világgazdaság össze is omlik, a svájci frank azért svájci frank marad, hisz ott vannak az Alpok – indokolta lépését, függőben hagyva a hegyek és a pénznem közötti összefüggés kifejtését. Nemsokára már egyfajta üzleti lehetőséget látott a krízisben, most lehet ám meggazdagodni, ha van hozzá érzékünk, hangoztatta (sugallva mintegy, hogy neki van olyan), és mindenféle gyanús tőzsdei ügyleteket bonyolított le: részvényeket vett, majd ugyanaznap túl is adott rajtuk, hogy másnap újabb vállalatnak váljék társtulajdonosává. Még nagyobb érdeklődéssel követte hát a pénzügyi híreket, szenvedélyesen lapozgatta az újságot, hogy megnézze, mennyivel növekedett részvényeinek értéke. Néhány nap múlva sugárzó arccal, büszkén közölte, hogy 150 százalékos profitra tett szert mindössze egy hét alatt.
Másnap azonban lógó orral jelentette be, hogy csődközelbe jutott a cég, estek a részvények, épphogy túl tudott adni rajtuk a felvásárlási ár feléért. Ez a válság életünk minden területét befolyásolja – vonta le keserűen a következtetést. És ismét az újságot lapozgatta. Némán, komoran olvasta a gazdasági egyensúly helyreállásáról szóló híreket. Egyszer csak kifakadt: az ördög sem érti ezt, hát még a gazdasági világválság is elmarad?! Barátai csodálkozó kérdéseire savanyú arccal vallotta be, hogy most aztán minden adósságát törlesztenie kell. Amelyet éppen a krízisre várva halmozott fel.