Palesztina – a Blair-opció

Blairnek az a hálátlan feladata, hogy segítse Mahmúd Abbász palesztin elnököt az életképes állam intézményeinek létrehozásában, miután a Hamász fegyveresei átvették a hatalmat a Gázai övezetben.

Tétjét tekintve ezt a feladatot érdemes teljesíteni, akkor is, ha a kudarc kockázata magas. Ámde ha Blair nem kap jelentős támogatást, csak a kudarc lehet az eredmény.

Blair szerepét négy alapvető tény határozza meg: 1. a béke csak akkor lehetséges, ha a palesztin kormány lesz az úr saját házában; 2. semmi nem lehetséges, ha a Gázai övezet továbbra is egy nagy temetkezési hely marad; 3. Abbász nem lehet sikeres és a Hamász nem gyengíthető politikailag, ha nem érkezik külföldről jelentős gazdasági támogatás; 4. okvetlenül korlátozni kell az izraeli–palesztin konfliktus okozta kárt minden közel-keleti tennivaló viszonylatában.

Tony Blair nem az első politikus, aki segíteni próbál a palesztinokon. James D. Wolfensohn, a Világbank egykori elnöke korábban már megpróbálta Bush megbízásából. Wolfensohn elért bizonyos eredményeket, de nem eleget, különösen akkor, amikor az Egyesült Államok, Izrael és az Európai Unió megpróbálta megfosztani pénzügyi forrásaitól a palesztinokat, miután a Hamász váratlanul győzelmet aratott a 2006. januári választásokon. Tehetetlenségében Wolfensohn lemondott.

Blair a legrangosabb exállamférfi, aki az arab–izraeli konfliktussal foglalkozik. Őt nem lehet csak úgy meneszteni, mint egy politikai háttér nélküli tisztviselőt. Szerepvállalását mind Abbász, mind pedig Ehud Olmert izraeli miniszterelnök üdvözölte. Az egykori brit kormányfő régóta részt vesz az arab–izraeli viszony rendezésére tett kísérletekben, és éveken át sürgette a hatékony külső erőfeszítéseket a megoldás érdekében.

Ugyanakkor Blair nem fog egyszerűen utasításokat elfogadni az Egyesült Államoktól. Ez a teljes bukást eredményezné, miután gyakorlatilag leutánozta Amerika iraki politikáját. Ehelyett – legalábbis papíron – az úgynevezett Kvartettnek fog majd dolgozni, amely az Egyesült Államok mellett az EU-t, az ENSZ-t és Oroszországot is magában foglalja. Továbbá Tony Blair hivatalos megbízatása arra korlátozódik, hogy segítse a palesztinokat gazdasági és politikai ügyeik rendezésében, de nem terjed ki egy béke-megállapodás letárgyalására – ez Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter feladata. De Blair tekintélyes politikai profilja azt jelenti, hogy amit tesz, azt nem lehet kiszakítani a szélesebb politikai kontextusból, vagy csendben háttérbe szorítani, ha valami rosszul sül el.

És végül Blairnek el kell érnie, hogy jelentősen növekedjen a palesztin kormányzatnak és a Hamász vezette Gázai övezetben rekedt 1,4 millió palesztinnak szánt nemzetközi pénzügyi támogatás. Amerika eddig 40 millió dollárt ajánlott fel humanitárius célokra (fejenként alig 30 dollárt), és mintegy 86 milliót a ciszjordániai biztonsági erők kiképzésére. Ezek az öszszegek hozzáadódnak a palesztin adóbevételekhez, amelyeket Izrael begyűjtött ugyan, de nem utalt át a Hamász részvételével működő kormánynak. Izrael most átadja a mintegy 700 millió dollár felét. De az a minden forrás által összeadott teljes összeg csak egy kis része annak, amire sürgősen szükség van.

Ha Abbász versenyezni akar a Hamásszal és a szervezet jól fejlett szociális-ellátási rendszerével, továbbá ha szándékában áll elhárítani a humanitárius katasztrófát a Gázai övezetben, akkor dollármilliók helyett milliárdos segítségre van szüksége. Az Egyesült Államok mellett az EU-nak is jelentősen növelnie kell a támogatás összegét. Ámde ahhoz, hogy a külföldi pénzeket átutalni lehessen, Blairnek el kell érnie, hogy a palesztin kormány megfékezze a burjánzó korrupciót.

Ehhez megfontolt gondolkodásra van szükség. Például a RAND Corporationnél kutatók csoportja kidolgozott egy átfogó tervet a sikeres palesztin állam felépítésére. Ez a terv kiterjed a kormányzatra, a biztonságra, az oktatásra, az egészségügyre, a vízellátásra és a beruházásokra, továbbá az Izraellel és a világgal való hosszú távú gazdasági kapcsolatokra is. A RAND gyakorlatias ötletei dicséretet kaptak bizonyos palesztin és izraeli vezetők részéről, éppen azért, mert a politika helyett az emberekre összpontosítanak.

De ha Blairnek sikerül is helyes mederbe terelnie a gazdasági fejlődés kérdéskörét, tovább kell lépnie, ha Abbász sikere a cél. Tony Blairnek el kell érnie, hogy Izrael megígérje: a palesztinok élete jobb lesz mind Ciszjordániában, mind pedig a Gázai övezetben. Ez magában foglalja a nagyobb mozgásszabadságot mindkét területen és közöttük is.

Blair minden bizonnyal nyomást gyakorol majd Izraelre, hogy valósítsa meg szándékát a telepesi tevékenység leállítására Ciszjordániában, hogy nem hoz létre új telepeket, és nem bővíti a meglévőket.

Azonkívül Blairnek a palesztinokra is nyomást kell gyakorolnia, hogy állítsák le az Izrael elleni támadásokat, a Hamászéit is, nehogy a kiújuló harcok ellehetetlenítsék a békefolyamatot. Mint mindig, egy ilyen tűzszünet a hatalomért versengő szélsőségesektől függ.

A folyamat során Blairnek tárgyalnia kell a felekkel, a Hamászt is beleértve – ezen a ponton akadtak el az izraeli és amerikai próbálkozások.

Mindezeknek teljesülnie kell még azelőtt, hogy az Egyesült Államok újabb próbálkozást tegyen egy izraeli–palesztin politikai megállapodás közvetítésére. Végül pedig a felmerülő akadályok azt eredményezhetik, hogy a „Blair-opció” nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ennek ellenére sok szerencsét kell kívánnia mindenkinek, aki elkötelezett az izraeli–palesztin konfliktus kedvező kimenetele iránt.

A szerző a RAND Corporation kutatóintézet főtanácsadója.

Fordítota: F. S.

© Project Syndicate, RAND