Ötvennégy évvel ezelőtt fojtották vérbe az ’56-os forradalmat

A békés tüntetéssel kezdődő, a szovjet csapatok beavatkozása után fegyveres szabadságharccá változott népfelkelés sorsát a nemzeti függetlenséget eltipró november 4-i második szovjet katonai invázió pecsételte meg, amely pár nappal azután következett be, hogy Nagy Imre miniszterelnök november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10–11-e táján törte meg a szovjet túlerő. 1956. november 4-én vasárnap 0 órakor a magyarországi szovjet csapatok főparancsnokságát Kazakov hadseregtábornok vette át, hajnalban Románia felől újabb szovjet csapatok lépték át a magyar határt.

Hajnali 4 óra 15 perckor általános szovjet támadás indult Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai objektumok ellen. A főváros védői – nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédegységek – felvették a harcot a támadókkal. 5 óra 5 perckor az ungvári rádió közleményt sugárzott, amelyben Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc, a Nagy Imre-kormány volt miniszterei bejelentették, hogy 1956. november 1-jén minden kapcsolatot megszakítottak ezzel a kormánnyal, s kezdeményezték a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását Kádár János vezetésével. Nem sokkal később Nagy Imre (képünkön) drámai hangú rádióbeszédet mondott: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke.

Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” 6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre érkezett Nagy Imre az MSZMP Intéző Bizottságának számos tagjával, és összesen negyvenhárom személy menedékjogot kapott.

A túlerő láttán a Nagy Imre-kormány és a katonai vezetés nem kísérelte meg a fegyveres ellenállást. A szovjet csapatok – helyenként fegyveres harc után – a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverezték. Vidéken több helyen komolyabb ellenállás bontakozott ki, amelybe katonai egységek is bekapcsolódtak (Békéscsaba, Dunapentele, Szeged stb.). 7 óra 14 perckor a rádió a kormány felhívását közvetítette magyar és orosz nyelven, amelyben a szovjet hadsereget a vérontás elkerülésére szólította fel. Budapesten a fegyveres ellenállást a megnövekedett létszámú felkelő csoportok folytatták. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot. Soldatic jugoszláv nagykövet közölte Nagy Imrével Titóék üzenetét, hogy híveivel együtt ismerje el a Kádár-kormányt, az MSZMP Intéző Bizottságának a követségen tartózkodó öt tagja ezt egyhangúlag elutasította. Eisenhower amerikai elnök tiltakozott a szovjet intervenció ellen, a magyarországi szovjet katonai invázió hírére pedig New Yorkban összehívták a Biztonsági Tanács ülését, amely elfogadta az előző napi amerikai határozati javaslat némileg módosított változatát.

Ez felszólította a Szovjetuniót, hogy tartózkodjon Magyarországon bárminemű katonai akciótól és haladéktalanul vonja ki csapatait az országból. A javaslat elismerte a magyar nép jogát arra, hogy szabadon választott kormánya legyen. Az ’56-os forradalom áldozatainak száma november 4-én Budapesten 135 fő volt, míg az októberi 23. és január 16. közötti események embervesztesége országos viszonylatban 2652 halott (a fővárosban 2045) volt, és 19 226 személy (Budapesten 16 700) sebesült meg. A forradalom leverését követő megtorlásban az ENSZ bizalmas adatai alapján 453 főt végeztek ki, az 56-os Intézet szerint több mint 340 embert végeztek ki 1956-os ügyből kifolyólag. 1958-ban bírósági ítélet nyomán életükkel fizettek a vezető személyiségek: Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Szilágyi József.