Otthon a vízben és a szárazföldön

Mivel tölti a napjait?

Az unokám itt van velem, ő nagyfiú, egyetemista, úgyhogy fözőcskéznem kell, magamra is időt kell szánnom. Időnként meglátogatom a másik unokámat. És mindennap kényelmesen, kilencre eljárok úszni.

A mai napig?

Mindennap úszom. Persze vannak kivételes napok, amikor összejön valami munka, családi dolog, de általában igen. Hetente hatszor biztosan.

Hol érzi jobban magát: szárazföldön vagy a vízben?

Éppolyan jól érzem magam a vízben is, mint a szárazföldön. Biztonságban. Jól esik úszni, senki nem beszél rá, egyszerűen szeretem. Tudom, hogy jót tesz az egészségemnek, testemnek, lelkemnek.

A sportolók sokszor panaszkodnak, hogy fáj mindenük, elkoptak az ízületeik.

Én nem panaszkodom, és azért úszom, hogy ne kopjon, hogy kondícióban tartsam magam.

Ma is követi az úszók életét?

Igen, persze csak távolról. Az itteni úszó Eb-t is nagy örömmel néztem végig. És csodálom az eredményeket, azt az óriási fejlődést, ami e sportágban – itt minálunk is – végbement.

Miben mérhető ez a fejlődés?

Másodpercekben, nagyon pontosan. Aztán, ha fejlődésnek nevezzük azt, hogy nagyon-nagyon keményen kell dolgozni, most már egész embert kívánó munka az úszás. Úgyhogy nagy tisztelet és megbecsülés azoknak, akik emellett még a tanulmányaikat is el tudják végezni, és dolgoznak, hiszen ez nagyon komoly erőfeszítést jelent.

Ez azt jelenti, hogy annak idején kevesebbet edztek?

Persze, kevesebbet úsztunk: időben is, méterben is. És kevesebbet úsztunk intenzitásban, erősségben.

Az úszótechnika is sokat változott?

Ebben is nagy változások vannak, a Nemzetközi Úszószövetség szabályai is megváltoztak. Csak hogy egy kirívó példát említsek, régen egy versenyszámnak számított a sima mell- és pillangóúszás. Egyszerre úszták le: aki akart, pillangózott, aki akart, mellúszott. Azután a szabályok változtak a fordulóknál is, ott is nagyobb a szabadság most, a fal megérintésében meg a mozdulatokban, a kivitelezésben is. Mi úsztunk két kilométert, ma úsznak húszat. Mit mondjak?

Szeretne ma ifjú úszó lenni?

Ez fogas kérdés! Biztos szeretnék, csak sokkal több időt igényelne, lopna el az életemből. Ma keményebb, nehezebb.

Hogyan kezdett el úszni?

A Ráskai Lea Leánygimnáziumba jártam, ahol nagyszerű, csodálatos testnevelő tanárunk volt, a Csinády Istvánné, aki minden év szeptemberében a második–harmadik osztályos gimnazistákat – tehát a 13 éves gyerekeket – levitte a sportuszodába, és ott Hunyadfy István, a kiváló úszóedző végigúszatta a harminc gyereket egy-két hosszon, rámutatott egy-két gyerekre, és azt mondta: na, ha te akarsz, akkor gyere. Nagyon jó szemű, kitűnő edző volt, hosszú évekig dolgoztam vele, és ő meglátta bennem a tehetséget. És hát persze sokat számított a családi, a szülői háttér, az is kellett. Sok örömet szereztem szüleimnek, és ez nagyon jó érzés még most is, ha rágondolok.

Úszni a családban tanult meg?

Engem családi szinten jóanyám és apám tanított meg. Először csak mellúszásra, aztán később jött a többi.

Elég későn kezdte el.

Mai szemmel későn. De nagyon igyekeztem: elkezdtem úszni az egyes pályán, fejem a vízben, és valahol kikötöttem a medence közepén, olyan ferdén úsztam. Ezek voltak a kezdeti lépések. Mi persze úgy éreztük, hogy kemény munka, amit csinálunk, az is volt, de hát a maiak sokkal többet dolgoznak. Így van, azt hiszem, az élet minden területén.

Melyik volt az első nemzetközi siker?

Az első nemzetközi siker... Voltak Bécs–Budapest úszóversenyek, az első Európa-bajnokság, amin én is részt vettem ’47-ben volt Monte Carlóban. Ott volt a háború utáni első úszó-Eb. Az első olimpiám a londoni volt ’48-ban, akkor negyedik vagy ötödik lettem csak. Száz háton. És aztán jött ’52, Helsinki.

Maradt továbbra is a mellúszás?

A mellúszást a húgomnak hagytam, Novák Évának. Õ kitűnő mellúszó volt. Az én technikám nem volt anynyira jó, hogy igazán eredményes legyek, úgyhogy én háton és gyorson úsztam.

A háború idején is zavartalanul lehetett edzeni?

Volt olyan periódus, hogy nem jártunk uszodába, de az ostrom után először, ha jól emlékszem, a Császárba jártunk, az nyílt meg először, aztán később a szokott helyre, a Sportuszodába, a Margitszigetre.

Akkoriban is megbecsülték az élsportolókat?

Mit nevezünk megbecsülésnek? Megbecsültek, kitüntetéseket kaptunk, de ma, hogy finoman fejezzem ki magam, gazdaságosabb úszni. Mi a háborús időkben örültünk, hogy az edzés után befizettek nekünk a Margit híd pesti hídfőjénél valami tejcsarnokba, és edzés után mehettünk oda tejet inni meg kiflit enni. Akkor olyan világ volt, hogy az is számított.

A négy lány, akik Helsinkiben elsők lettek, hogyan kerültek össze? Ismerték korábban egymást?

Ez a válogatóversenyek eredménye volt. De itthon is együtt úsztunk, edztünk. Jól ismertük egymást. Később is maradt a barátság, írogatunk egymásnak, találkozunk az uszodában. Hát persze, aki Amerikában él, azzal nehezebb a kapcsolattartás.

Helsinki után hogyan fogadták itthon a csapatot?

Pesten a fogadtatás óriási volt, a Keleti pályaudvarra érkeztünk, és végig a két oldalon állt a szurkolótábor... És hosszú ideig, sok alkalommal ünnepeltek még.

Amikor elindultak, tudták, hogy győznek?

Hát azt, hogy esélyeink vannak, azt tudtuk. Persze, hogy egy verseny hogyan végződik, azt sohasem lehet tudni, de igyekeztünk.

Ki volt akkoriban az edzője?

Az olimpia előtti időszakban Hunyadfy István és a férjem, Popper Imre. Õ írta nekem az edzésterveket, úgyhogy ő is nagyban hozzájárult a sikerhez. Õ pólózó volt, és lent volt mindennap az uszodában, sokat segített.

Nem érezte, hogy az úszás elrabolta az ifjúságát?

Nem, én inkább azt éreztem, hogy sokat kaptam. A baráti kört, ami nagyon jó volt – és ez még a mostani életemre is kihat.

Tartják a kapcsolatot a régi edzőtársakkal?

Nagyon jól érezzük magunkat, amikor a Héliába lemegyünk, és ott öszszejövünk: úszók, vízilabdázók, meg más sportágbeliek is, mert sokan járnak oda. Ez egyfajta nagy család.

Mi történt Helsinki után?

Helsinki volt az utolsó olimpiám. Akkor már megváltozott az életem, benne voltam abban a korban, amikor elgondolkodik az ember, hogyan tovább. Huszonhét éves voltam, férjhez mentem.

Hány versenyen indult?

Nem számoltam. Jóapám egy ideig jegyezte a versenyeket, van is valahol egy vastag füzet. De amikor abbahagyta, én már nem folytattam. Elég volt a vízben, kár még külön adminisztrálni is.

Nem fájt a szíve, amikor abbahagyta?

Akkor már úgy éreztem, hogy nagyon sokat dolgoztam, és mással is foglalkoznék. Van abban valami jó, ha másra is több idő jut.

Soha nem hiányzott az úszás?

Én vezetőként tovább dolgoztam az úszósportban: voltam úszókapitány, a szövetség alelnöke, az Európai Úszóliga elnökségének tagja húsz éven keresztül. Úgyhogy hazai és nemzetközi szinten is kivettem a részemet az úszásból. Most már megérdemlem a pihenést, és azt, hogy csak a vízben strapáljam magam.

Ma is megismerik? Tudják, ki Ön?

Voltak olyan időszakok, amikor megismertek, mert az uszoda, mint mondtam, nagy család volt... Ma már inkább csak a hozzám hasonló korúak, ők igen.

És a fiatalok?

Az ifjú úszónemzedék... Nézze, az uszodában ott vagyunk a márványtáblán – ha máshonnan nem is, hát onnan leolvashatják a nevünket. Különben sem érnek rá, nekik úszni kell.

Van olyan dolog, amiben egy ifjú versenyzőnek tanácsot tudna adni?

Azt hiszem, hogy akik aktívabban részt vesznek a mai úszóéletben, az edzők, akik ott vannak a medencénél, ma már sokkal okosabbak és bölcsebbek, mint mi, akik sok-sok évtizeddel korábban csináltuk.

Elégedett az életével?

Nagyon. Ha újból kezdhetném, ugyanígy így csinálnám.

Leopold Erika

Novák Ilonka 1925-ben született. 15 évesen lett először magyar bajnok, a címet még 23 elsőség követte. Majdnem 20 évig tartozott az élvonalhoz, gyors- és hátúszásban, és 20 magyar rekordot állított fel. Sportkarrierje az 1952-es helsinki ötkarikás játékokon érte el csúcsát: húgával, Novák Évával, valamint Temes Judittal és Szőke Katóval együtt lett a szám olimpiai bajnoka a 4x100-as gyorsváltóban, a hosszú időn át érvényes, 4:24.4 perces világcsúccsal.