Opera és fesztivál

Igaz, a kiagyaló és főszervező magyar, a döntő pedig Szegeden zajlott, de a jövő évi helyszínt még nem döntötték el. Az is igaz, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok és a Pannon Filharmonikusok a Mezzo Televízió mellet főszervezőként szerepelnek az impreszszumban, de az Armel Produkciós iroda az első pillanattól kezdve a világ sok táján működő operaházat nyert meg partnernek. Ennek az alig ötéves múltú produkciós irodának sikerült sokkal nagyobb és nevesebb menedzsment társaságokat is a sárga irigységbe kergetni. Mert nem mindennapi teljesítmény a New York-i Dicapo, a brémai, a gdanski Ponswowa Baltyca, a rennes-i és a szegedi operákat egy kalap alá hozni, és mindenütt annyi énekest érdekeltté tenni, hogy lehessen miből válogatni egy több mint becsületes döntőre. A Mezzóról nem is beszélve, amelynek igényességére fölösleges lenne szót pazarolni. És az sem mindennapi teljesítmény, hogy elsőből, alapjában véve mindez sokkal jobban sikerült, mint a már szinte idegesítően sok bakival fűszerezett, élőben sugárzott gálaműsor.

A szabályzat bonyolult és hatékony. Az első fordulóban a jelentkezők az előbb felsorolt öt város egyikében jelentkezhetnek, két, általuk szabadon választott áriával. Nagy vonalakban eddig is tart a szabadság. Mert a szervezők előre választják ki azt az öt művet, amit színpadra visznek a társszervező városokban, majd Szegeden, a döntőben. Az első forduló nyerteseit a célzott szerepek szerint döntik el, így a második fordulóban minden egyes szerepre egy-egy énekest választanak ki, aki részt vesz a szegedi második fordulóban, ahol ezek szerint minden előadásra öt-öt szereposztás jut. Most a hangsúly a színészi képességekre kerül, az öt rendező ezek szerint választja ki azt a csapatot, amely a döntőben mutatja be a produkciót. Ritkán hallott művekről van szó, sok esetben az is kiderült, hogy miért.

Ezek után a döntő már világos. Öt előadás szereplői közül kerül ki a legjobb női és férfi előadó. A szervezők nyilatkozata szerint „ezen a versenyen nem feltétlenül a legkülönösebb hangi adottsággal rendelkező énektudású fiatal nyer, hanem az a tehetséges előadó, aki a legmagasabb színvonalon képes ötvözni a műfaj komplex szakmai kívánalmait, így az operaéneklést, a színpadi mozgást és a színészi alakítást.” Tanúsíthatom, hogy ez így is volt. Egyetlen poros, agyonhasznált énekesi gesztust sem láttam. Egyetlen főszereplő sem csapkodta a mellét, amikor meg akart győzni szenvedéséről, vagy tudomásomra akarta hozni, hogy igen nagy bajba került. A biztosnak tartott hajtépésről vagy a hatásosnak hitt szétterpesztett lábú megmerevedésről és az ide-oda rohangálásról, miközben mások énekelnek, ne is beszéljünk. Komoly színpadi tapasztalattal rendelkező fiatal énekeseket láttam, és finoman csiszolt hangokat hallottam. A Pannon Filharmonikusok teljesítménye pedig helyet biztosíthat a világ bármely színpadán az együttesnek.

Sajnos a szegedi meghívásom három napra szólt, így egyetlen előadást láttam élőben, valamint a gálaestet. Mivel az utóbbiról nincs sok mondanivalóm, íme pár sor Heinrich Marshner A vámpír című operájáról. A szerző 1795-ben született. Húszéves korában Bécsbe került, ahol Beethoven körül is settenkedett, majd Pozsonyba, Grassalkovich herceg zenekarának karmestereként. (Pár csepp csöpögős nosztalgia: sok mágnásról hallottam, akinek labdarúgó csapata van manapság, de egyetlenről sem, akinek szimfonikus zenekara lenne. Pedig a zene akkoriban sem volt a pénzszerzés legbiztosabb módja.) Karl Maria von Webernek is volt asszisztense a drezdai operaházban, de a viszonyuk nem volt felhőtlen. Amennyiben Beethoven Fidelióját egy rendhagyó, a klasszikus mintáktól elrugaszkodó operának tekintjük, ők ketten voltak a német opera képviselői Mozart és Wagner között.

Ne felejtsük el, hogy a Tannhäuser bemutatóját ötven év választja el a Varázsfuvoláétól. Enyhén szürke átmenet ez, amelyben a Marschner operái mellett, sem a Freischütsz, az Euryante vagy az Oberon nem vetítik előre a wagneri robbanást. Már amennyire a wagneri stílusra következtetni lehet a német opera hagyományából – úgy ahogy Bartókot sem lehet levezetni a 19. század magyar zenéjéből. Bármennyire csillogóan egyéni is volt, még Mozart stílusát is könnyebben lehet a bécsivel párosítani, mint Wagnerét bármivel. Marschner zenéje jól fésülten német posztklasszicista. Gördülékeny és disszonanciamentes, a szó legunalmasabb értelmében. Fő jellemzője, hogy a muzikalitása és a egységessége ellenére, mihelyt elhangzik, el is felejted.

A vámpírt 1828-ban mutatták be a Lipcsei Városi Színházban. Cselekménye klasszikusan romantikus, a 18. századi Skóciában játszódik. Adott egy vámpír, Lord Ruthven, aki megtudja a felettesétől – a Vámpírmestertől –, hogy amennyiben éjfélig nem áldoz fel három szüzet, meghal. Az effajta mesékben természetes módon két fiatal lány áldozatul is esik a gazember életakarásának, míg a bűvös számú harmadik, szintén természetesen, csodával határosan megmenekül, és férjhez megy a megmentőjéhez. A szegedi rendezésben a színpadkép minimalista és megmosolyogtató: néhány csúszóajtó választja el a különböző tereket, és az egész valamilyen japánszerű hangulatban zajlik. Konvenció ide vagy oda, de amikor az egyik szamurájt Lord Ruthvennek, a másikat Aubrynak, az egyik gésát Malwinának, a másikat pedig Emmynek hívják, elmegy a kedvem komolyan venni az egészet.

Sok, úgymond modern rendezést láttam, a Peter Brook Don Giovannijától Silviu Purcărete Gianni Schicchijéig, és íme, lehet újítani anélkül, hogy a mű lényege elveszne, de egy 18. századi drámát áttenni tokkal, vonóval egy japánszerű térbe, öncélú eredetiség, amely sehol sem talál magyarázatot. (Újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy, vajon a távol-keletiek, amikor eredetiek akarnak lenni, miért nem hoznak létre kalotaszegi színpadképeket. Nehezen tudok elképzelni bajuszos legényeket és piros csizmás menyecskéket japán drámákban.) Ennek ellenére az előadás gördülékeny, a fényeffektusok és a különböző játékterek emészthetőbbé teszik a cselekmény és élethelyzet közötti diszkrepanciát.

Vissza a versenyhez. A zsűriben jelentős szakemberek kaptak helyet; az elnök Anatolij Alekszandrovics Vasziljev volt. Érdemes megállni néhány szó erejéig ennél a névnél. Vasziljev hozta létre 1978-ban a világhírű Drámai Művészet Iskoláját, amely a szó legszorosabb értelmében bejárta a világot. Staniszlavszki szellemi utódjaként dolgozott a híres Takanga színházban, jelenleg pedig Lyonban tanít drámaművészetet. Zsűritagként mellette ült Marton Éva, a világhírű magyar énekesnő, valamint Philip de la Croix, a Mezzo Televízió igazgatója, Michael Capasso, a New York-i Dicapo Opera igazgatója, Jerzy Snakoeski, a Balti Opera igazgatója és Alain Surrans, a Rennes-i Opera igazgatója. Ha a verseny menetét igen nehéz volt elmagyarázni, a zsűri osztályozását szinte lehetetlen. Két kamrából áll, különbözőképpen osztódnak a jegyek, de a lényeg az, hogy az eredmények hűen tükrözték a színvonalat.
A legjobb női előadó a horvát Janja Vuletic, a legjobb férfi előadó pedig az Egyesült Államokbeli Adam Diegel lett. Mindkettőről, de főleg Diegelről sokat fogunk még hallani. Vérbeli tenorista, tiszta és feltűnően könnyed éneklési technikája nagy jövőt ígér. Kiváltságos szerencse élőben asszisztálni egy énekes sztár felfedezésében.

Mindezek mellett még két közönségdíjat is kiosztottak. De nem a szegedi operaház közönsége döntött, hanem a Mezzo televízióé. Mert az adón   végig lehetett követni a döntő minden előadását – kiváltság, amellyel sajnos még néhány zsűritag is élt. Így a nézők a legjobb előadónak a lengyel Marcin Habelat látták, a legjobb produkció díját pedig Robert Ward A salemi boszorkányok operájának ítélték. A 91 éves zeneszerző, aki mai napig tanít az USA különböző egyetemein, az egyik legismertebb amerikai zenész. A salemi boszorkányok című operát New Yorkban mutatták be 1962-ben, amikor a szerző meg is kapta a Zenei Pulitzer Díjat. Boszorkányság és hit keveredik össze benne egy amerikai kisváros polgári erényességével. Természetesen, az Istenben való hit mellett ott van az ördög is, aki megszállja a legjobbak lelkét, és gyilkosságra készteti a félelemtől áthatott jámbor polgárokat. Mindez remek teret biztosít a dramaturgia csillogásának. A szerelem és a hűség halálhoz vezet, mint minden valamirevaló romantikus történetben.

A zene ízig-vérig amerikai opera ízlésem szerint kissé túl közel áll a musicalhez, és főleg drámai tetőpontoktól mentes. Alföldi Róbert rendezése egységes és ötletes. A szereplők egyfajta maszkot viselnek, jelezvén ezáltal, hogy Isten és ördög, erény és bűn előtt mindenki egyenlő. Szerencsés választás volt ez a Mezzo nézői részéről egy olyan felhozatalból, amelyben a már említettek mellett még Britten Lukrécia meggyalázása, Fracesco Cilea Adriana Lecouvreur, Kuze&Kingsley Raoul és Robert Ward The Crucible szerepelt. Mondtam már, hogy ritkán játszott operákról van szó, hát íme. Talán Britten műve valamelyest kivétel, bár azt sem láttam túl gyakran az operaházak repertoárján.

Kétségtelenül az Armel Produkciós iroda által kitalált és megrendezett fesztivál már fontos lett az európai zenei világban. Havas Ágnesnek, az iroda ügyvezető igazgatójának ötlete több mint életképesnek bizonyult. Bizonyára az iroda csupán három tagja számára gigászi munkát jelentett anynyi intézményt és résztvevőt érdekeltté tenni, és összehangolni. És nem utolsó sorban megszerezni azt a nem csekély pénzösszeget, amibe a fesztivál került. Ez annál rendhagyóbb, mivel a sajtóanyagokon felsoroltak mellett – akik szolgáltatásokkal támogatták a rendezvényt – a főadományozók ragaszkodtak ahhoz, hogy nevük ne kerüljön a nyilvánosság elé. Ami ellentmond minden általam ismert szponzorálási szokásnak. De részemről ám legyen, örülnék minden hasonló szerencsének.

Marius Tabacu, a kolozsvári Transilvania Filharmónia igazgatója