Önkifejezés és -ismeret dobütővel és ecsettel

– Fel tudja idézni a momentumot, amikor eldőlt, hogy dobos lesz?

– Nyolc-kilenc éves koromban sokat jártam a temesvári Kossuth téri római katolikus templomba. A templom szomszédságában volt egy söröző nyári kerttel. Ott láttam először élőben zenekart játszani, és a dobos, akit Pityunak hívtak, mély benyomást tett rám. Így kezdődött.

Gondi Jenő (Eugen Gondi)
1947. április 14-én született Temesváron. Játszott a hazai dzsessz nagyjaival, Johnny Răducanuval, Marius Poppal, Richard Oschanitzkyval, Liviu Butoijal, Dan Mândrilával, a külföldiek közül Art Farmerrel és Slide Hamptonnal. Nyolc lemeze jelent meg, számos televíziós és rádiófelvételt készített. Fellépett a ploieşti-i, szebeni, San Sebastian-i, prerovi, ljubljanai, gărânai és varsói dzsesszfesztiválokon.

– Ennek ellenére mégsem zenét, hanem képzőművészetet tanult. Miért?

– Tizenhárom éves lehettem, amikor a Béga partján megláttam egy festőt, amint egy hidat festett, elképesztő gyorsasággal dolgozva ki a képet. Megtetszett a dolog, vettem egy füzetet, s elkezdtem kijárni a Béga-parta, ugyanazt a hidat rajzolgattam. Édesanyám megkérdezte, hogy kedvemre való-e a rajzolás, s mivel igennel feleltem, mondta, iratkozzak a képzőművészeti líceumba.

A munkásszülők gyerekeinek elég volt ötöst elérniük, hogy bejussanak, nekem mint tisztviselők gyermekének 9,66 volt a minimum, de felvettek. Nagyon komoly, alapos képzést kaptunk a líceumban, aminek óriási hasznát vettem. Egyetemre ugyanis nem tudtam beiratkozni, mivel szegények voltunk, egyetlen szobában laktunk négyen, az iskola elvégzése után kenyérkereset után kellett néznem.

– Hogyan tanult meg dobolni, miként indult a zenei pályája?

– Én voltam a pioníregység dobosa, s mint ilyen, hazavittem a dobot, és azon gyakoroltam. 16 éves koromban, azt követően, hogy felvettek a zene- és képzőművészeti líceumba, az ütőhangszeresekkel gyakoroltam. Aztán elkezdtem társasági táncra járni, ahol időnként megengedték, hogy helyettesítsem a zenekar dobosát.

Az első dzsesszszámra, a Be Good címűre Robi Teuffel, egy zongorista és tangóharmonikás tanított meg, utána pedig a Take Five, az akkoriban nagyon népszerű Dave Brubeck híres kompozíciója következett. A líceum utolsó évében már az ő kvartettjében muzsikáltam, egy temesvári nyári kertben léptünk fel rendszeresen. Az érettségi után aztán három és fél éven át az aradi Depold együttessel jártuk az országot, nyáron Mamaián, télen pedig Brassópojánán zenéltünk.

– Még a dzsesszes időszak előtt megfordult a később legendássá vált Phoenixben is. Hogy került a zenekarba?

– Nicu Covaci, a Phoenix frontembere padtársam volt a líceumban. Együtt alapítottuk a zenekart, melyet kezdetben úgy hívtak, hogy Sfinţii (Szentek). Kamocsa Béla volt a basszusgitáros, egy Rotaru nevű mérnök a ritmusgitáros, Moni Bordeianu énekelt. Egy évig játszottam velük, de időközben megismerkedtem a dzsesszel, és már nem vonzott az a fajta zene, amit a Phoenix csinált, meg aztán a popsztárság sem volt kedvemre való.

– Melyik volt az első igazi dzsesszegyüttes, amelyben játszott?

– Emil Müllerrel, egy temesvári bőgőssel és Paul Weiner zongoristával alapítottam egy zenekart, Free Jazz Trionéven. Felléptünk a ploieşti-i dzsesszfesztiválon, ahonnan meghívtak a rádió Metronom című műsorába, 45 percet játszottunk, javarészt saját számokat.

– Abban az időszakban egy sor kiemelkedő, nemzetközi szintű dzsessz- és rockzenész indult Temesvárról. Mi volt a magyarázata ennek a pezsgésnek?

– Valószínűleg az volt az oka, hogy több információ jutott el hozzánk, mint az ország más városaiban élőkhöz. Tudtuk fogni az újvidéki rádiót, esténként pedig az Amerika Hangját. Ez utóbbiban rendszeresen hallgattam a Jazz Hour című műsort, ott hallottam először Miles Davist.

– A kommunista kultúrpolitika a rockot gyanakodva, sőt ellenségesen kezelte. Hogyan viszonyultak a hatóságok a dzsesszhez?

– A dzsesszt tolerálták, ami főleg annak volt betudható, hogy nincs szövege, nem kellett cenzúrázni. Nem tartották veszélyesnek a rendszerre nézve, ezért lehetett fesztiválokat is rendezni.

– A rendszerváltást követően miért döntött úgy, hogy kivándorol?

– Beleszerettem egy holland nőbe, de más körülmények is szerepet játszottak. A forradalom első napjaiban bementem a Szekuritáté temesvári székhelyére, hogy megnézzem az aktámat. Ekkor tudtam meg, hogy a barátaimnak több mint nyolcvan százaléka besúgó volt, ami nagyon felkavart. Megrendült a bizalmam az emberekben, az emberismeretemben, megingott az önbizalmam, hiszen hosszú éveken át nem jöttem rá, hogy a legjobb barátaim jelentenek rólam.

– Tartja a kapcsolatot azokkal, akikről megtudta, hogy jelentettek önről?

– Nem, de megbocsátottam nekik. Nincs mit kezdeni ezekkel az emberekkel, ilyen a természetük, a génjeikbe van ez kódolva. A haragot fenntartani azonban értelmetlen, csak magamnak ártanék vele.

– Miért figyelte meg a Szekuritáté?

– Tizenkét éven át Bukarestben éltem. Bányai Péter meghívott a Petőfi Sándor Művelődési Házban működő dzsesszklubba. Abból nem tudtam megélni, de időközben készítettem egy animációs filmet, amivel díjat nyertem egy országos fesztiválon, s ennek hatására Ion Popescu-Gopo felajánlotta, hogy dolgozzak az Animafilmnél. Így biztosítva lett a megélhetésem, nyugodtan zenélhettem, ekkor készítettem az első közös felvételt Richard Oschanitzkyvel.

Megismerkedtem egy sor kitűnő bukaresti értelmiségivel, összejártunk, gyakran eljött Petre Ţuţea is, aki nem sokkal azelőtt szabadult a börtönből. Egy szép napon aztán hívattak a Szekuritátéra. Hat órán át nyaggattak, azzal vádoltak, hogy új himnuszt akarok komponálni. Az Animafilmnél visszaminősítettek, attól kezdve celluloidszalagok vagdosásából állt a munkám, a forgatókönyveimet pedig visszadobták, az irattartóra pedig, melyben benyújtottam őket, azt írták: „Politikai rövidlátásban szenved”. Ezért aztán a 80-as évek elején hazatelepültem Temesvárra.

– Hollandiában aztán inkább képzőművészként futott be, mint muzsikusként.

– Nem indult könnyen a hollandiai életem, éveken át takarítással kerestem pénzt, családokhoz jártam haza és egy teniszklubba. Ezzel párhuzamosan otthon, a hálószobában festettem, az elkészült művekből pedig rendeztem egy kiállítást egy művészkocsmában, Amsterdam központjában. Látva a munkáimat, egy szakértő ajánlotta, hogy pályázzak meg egy jelentős pénzösszeggel járó képzőművészeti díjat.

Benyújtottam a pályázatot, amihez 21 mű kellett, és meg is nyertem a díjat, 57 ezer guldent kaptam, ami körülbelül 57 ezer márkának felelt meg. Szép pénz volt, két éven át éltem belőle. Aztán a teletexten megláttam egy hirdetést, hogy a Rijksmuseum restaurátort keres. A feleségem szkeptikus volt, úgy gondolta, nincs esélyem a legnevesebb holland múzeumban, de én azt mondtam, megpróbálom, nincs vesztenivalóm. Egy hétig próbamunkán voltam, aminek a végén felvettek. 16 évig dolgoztam ott, két éve mentem nyugdíjba.

– A szakírók a román dzsessztörténet legjobb dobosának, világszínvonalú muzsikusnak tartják. Nem frusztráló, hogy a zenélésből nem tudott egzisztenciát teremteni?

– Nem, hiszen ez jellemző valamennyi kreatív művészetre. Néhány kivételtől eltekintve nem lehet megélni az irodalomból vagy a festészetből sem. Egyébként én tudatosan választottam azt az utat, hogy nem a zenével vagy a képzőművészettel próbáltam megkeresni a kenyeremet, mivel így meg tudtam őrizni a szabadságomat alkotóként, nem kellett kompromisszumokat kötnöm azért, hogy eladható legyek. Az pedig, hogy a legnagyobb dzsesszdobosnak mondanak, szerintem badarság, a tipikus román mítoszteremtő hajlam következménye, ami végső soron kisebbrendűségi komplexusból fakad.

– Mi a közös a zenész, illetve a festő-grafikus Gondi Jenő művészetében?

– Az önkifejezés szükségessége. Számomra egyik sem előbbre való a másiknál akkor sem, ha dobosként sokkal ismertebb vagyok, mint képzőművészként. Az önkifejezésen túl mindkettő az önismeret útja is, hiszen az alkotói folyamatban az ember nagyon alaposan megismerheti önmagát.

– Amúgy milyen a holland dzsesszélet?

– Tele van kitűnő amerikai muzsikusokkal, akiket részben az vonz, hogy szabadon lehet hozzájutni a könnyű drogokhoz. Én nyolc éven át játszottam egy amerikai zongorista, Curtis Clark triójában és kvintettjében. Ki is adtunk egy lemezt, amit nagyon jól fogadott a szakma, a kritikusok négycsillagosnak értékelték. Kár, hogy a csillagokból nem lehet megélni.

– Magyar anyanyelvű zsidó anya és olasz apa gyermeke, élete nagy részét románok között élte le, több mint két évtizede pedig hollandiai lakos. Hogyan határozza meg a nemzeti identitását?

– Találtam egy nagyon kényelmes és tág formulát: világpolgár vagyok. Jelenleg valószínűleg a világ bármely táján tudnék élni anélkül, hogy ez valamiféle lelki problémát okozna számomra.