„Olyan a tánc, mint egy ima”

– Budapesten végezte el a Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfus szakát, tagja volt a Honvéd Együttesnek, aztán úgy határozott, hazatér. Magától értetődő volt, hogy visszatér Erdélybe, vagy fokozatosan érlelődött meg ez a döntés?
– Tanulni mentem, de egy pillanatig sem volt kétséges számomra, hogy visszajövök. Mindig is éreztem egyfajta „rögzítettséget” a születési helyemhez. Tágabb értelemben beszélek a születési helyről, hiszen Szamosújváron születtem, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron nevelkedtem – a szülőhelyet az erdélyiségben tudom megfogalmazni. A neveltetésem révén is igen erőteljes szálak kötnek a szülőföldhöz. Érdekes, hogy miközben Budapesten tanultam, táncoktatással foglalkoztam, a családom – édesanyám és testvéreim – Magyarországra költözött, és ők magyar állampolgárként ott is maradtak. Így talán még nagyobb volt az elszakadás, hiszen ezúttal a családomtól is valamilyen szinten el kellett válnom. Gyakorlatilag kétszer úsztam az árral szemben: először amikor elmentem, másodszor amikor a családom Magyarországra költözött, hiszen otthagytam őket, és hazajöttem.
– Hazatérésről beszél, amikor Csíkszeredát emlegeti. Miért éppen Csíkszeredára, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesre esett a választás?
– Minden alkotó számára alapvető kérdés, hogy valahová megérkezzen, valahol otthon érezze magát, hiszen nemcsak termelünk, hanem új dolgokat alkotunk, teremtünk is. Ahhoz, hogy az új dolgoknak ne csak új formavilága, hanem új tartalma is legyen, olyan környezetre van szüksége, amely serkent, inspirál. Úgy érzem, ezt megtaláltam szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt. Egyébként szerencsés helyzetben van az erdélyi magyarság, hiszen több profi táncegyüttes működik például Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon. Ám ezek egyrészt a művészeti vezetés, másrészt a képzett táncosok, zenészek hiányával küzdenek. Szakmai pályám a sepsiszentgyörgyi Háromszék táncegyüttestől indult, az ott eltöltött több mint tíz év alatt – munkatársaim, valamint külföldi szakemberek segítségével – az együttest olyan szakmai szintre sikerült emelni, hogy megáll a saját lábán. Olyan szakmai vezető-, illetve előadói réteg nevelődött ki, amely tovább tudja fejleszteni magát, nem igényel segítséget. Amikor Budapestről hazanéztem, egyrészt fölmértem, melyik az az együttes, ahol hathatós munkát tudok végezni, segíteni tudok, másrészt azt az együttest kerestem, ahol otthon tudom érezni magam. Így jutottam a Hargita együtteshez. Nyugodtabb légkört kerestem, és ezt megtaláltam.
– Előadásaiban rendszerint a magyar eredetmondákhoz tér vissza. Milyen mondanivalót hordoznak a mondák a mai társadalom számára?
– Izgalmasak az eredetmondák, mert az ősi, régmúlt időkbe vezetnek vissza. A maihoz képest más érzelemvilág szülte őket. Az akkori ember mágikus világnézetet vallott, hitt a kimondott szó mágikus erejében. Hitte: ha azt mondja, „ess, eső, ess”, akkor az eső elkezd esni, ugyanígy hitt a mozdulatok mágikus erejében. A tánc – bár szórakozási formaként ismerjük – tulajdonképpen szakrális cselekvés, szent rítus része volt. Tánccal segítették át a napot a téli vagy nyári napfordulón, táncoltak a halál, a születés, az egybekelés pillanatában. A tánccal tulajdonképpen érzéseket, érzeteket keresünk. Nemcsak az öröm érzésére gondolok, hanem például a lebegés, a súlytalanság érzetére. Én ebben látom a tánc gyökereit. Olyan a tánc, mint egy ima, egy fohász. Ezért keresem az eredetmondákat, az olyan dramaturgiai helyzeteket, amelyek nem igénylik a külső történések elmesélését a tánc révén. Egy-egy mítoszban egy-két szereplő van, és nagyon egyszerű, bonyodalmaktól mentes cselekményszál. A csodaszarvas legendájában például Hunor és Magor követi a csodaszarvast, és megérkeznek az őshazába. Ehhez kell kitalálni olyan dramaturgiai helyzeteket, amelyekben a tánc ki tud bontakozni. A csodaszarvas űzésében benne van a száguldás, a hajsza. A sebesség, a változatosság érzete révén fizikai érzetvilágba kerülünk. Nem érzéseket, hanem érzeteket szeretnék eltáncoltatni. A mítoszok lehetővé teszik számomra, hogy a táncban megfogalmazható érzeteket színpadra vigyem. Az eredetmondák üzenete a mágikus világnézettel, a hittel való szembesülés. Hanyatló korban élünk, szükség van tehát a hitre.
– Ha már hanyatló korról beszél, ilyen körülmények között merre halad a néptánc?
– A budapesti táncéletet is ismerve, úgy érzem, a néptánc mintegy fél évszázada válságban van. Zseniális koreográfusnemzedékek próbálkoztak a néptáncot hitelessé tenni a színpadon. Sajnos, az 50-es években politikai propaganda céljára használták fel a táncot, a szocialista szemléletmód szerint a nép egyszerű fia, ha táncol, akkor boldog. Ma is ismerek olyan néptánc-koreográfust, akinek a legfontosabb instrukciója: mosolyogj. Ez hiteltelen, nincs mögötte tartalom, elvesznek a belső értékek. A néptáncnak nem külsőségekben kell megjelennie.
– Táncszínházi előadásaiban túllép a hagyományos formákon. A táncosoknak nemcsak a táncra, hanem a színészi játékra is figyelniük kell...
– A néptáncos maga is egy érzésekkel, gondolatokkal megáldott ember. Belülről fakadóan próbáljuk megközelíteni a jeleneteket. Fontos a belső kommunikáció, a belső nyitottság, ha ez megteremtődik, akkor minden egyfajta természetes egymásra hangolódással működik, és szavak nélkül értjük egymást. Meg kell győznöm a testüket, hogy érdemes másfajta mozdulatokat is gyakorolni. Ha mindig ugyanazokat a szavakat használjuk, kiürülnek. Így van ez a mozdulattal is. Bármennyire is szeretjük a felcsíki táncokat, ezekkel ma már nem tudunk hiteles színpadi művet létrehozni. A táncosoknak nap mint nap át kell hangolniuk magukat, a próbateremben egyfajta testi, lelki metamorfózison kell átesniük ahhoz, hogy alkalmassá váljanak az új befogadására és ennek hiteles tolmácsolására.
– Hogyan reagál a közönség az újszerűségre?
– Az alkotó dolga a közönséget megszólítani, elbűvölni. Ha érzik a táncban megfogalmazódó őszinteséget, akkor ráhangolódnak. A tánc olyan területekre visz, ahol a szónak már nincs értelme.
– Alkalma volt Novák Ferenccel együtt dolgozni több előadáson is – az István, a király erdélyi ősbemutatóján például társkoreográfusként. Milyen a szakma nagy mesterével alkotni?
– Fantasztikus műveltségű, lehengerlő tudású ember. Miközben az alkotó összes szeszélyét, rigolyáját kikiabálja magából, ott van egy puha, érzékeny lélek, aki figyel a dolgok mögöttes tartalmára is. Rövid életű volt a kettőnk közös munkája. Más generációhoz tartozunk, másként érzünk, másként gondolkodunk dolgokról. Négy műsorban dolgoztunk együtt, teljesen szabad kezet adott, csak úgy éreztem, hogy ha meg akarom találni a saját belső hangomat, akkor meg kell találnom azt a járatlan ösvényt, amit én taposok ki. Egy ilyen alkotó mester mellett az ember akarva-akaratlanul árnyékban marad.
– Volt táncos, tánckarvezető, jelenleg koreográfus. Oktatott néptáncot, végzett néptáncgyűjtést. Melyik áll közelebb Önhöz?
– Mindegyik tevékenységi körben jól érzem magam. Nemrégiben mutattuk be a Pakulárnóta című műsort, amely a kalotaszegi tejbemérés, juhmérés szokását eleveníti fel. Erre a műsorra többek között úgy készültem, hogy egy kamerával Kalotaszegre mentem, ahol találtam egy bácsit, aki maga is jól ismeri a pásztoréletet. Nem kell sajnálni a fáradságot, a gyűjtésben nagy lehetőségek rejlenek. Elmegy az ember kis hátizsákkal, és hazatér egy naggyal. Csak azt vagyok hajlandó csinálni, amit szeretek. Sokáig vártam, amíg 1990-ben megalakítottak egy táncegyüttest, ennek lettem a tagja, majd hol autodidakta módon, hol másoktól tanulva eljutottam a budapesti táncművészeti főiskolára. Szeretem a mozgást, a táncot. Úgy érzem, két hely van ma, ahonnan hitelesen lehet szólni az emberekhez: a templom és a színpad. Innen kell megszólítani őket, és remélni, hogy válaszolnak, befogadják a gondolatokat, az érzéseket.