Nők az éjjeliszekrényen

Mindmáig azonban ez az író messze legsikeresebb műve: árulkodó a tény, hogy eredetileg 2004-ben jelent meg – az a példány azonban, amelyik itt hever a billentyűzet mellett, 2006-os, és a harmadik kiadás. Ekkora sikere – az eladott példányszámok mennyiségéről, az olvasottságról beszélek – nemcsak Cãrtãrescunak nem volt semmiféle remekművével (ha valami, a Nostalgia – amely magyarul is megjelent, Sóvárgás címmel, Csiki László fordításában – igazán megérdemelné, hogy ott legyen minden irodalomszerető ember könyvespolcán), de a román könyvpiacon talán senkinek. A De ce iubim femeile, ha lehet hinni a statisztikáknak, több mint százezer példányban fogyott el, és diadalmenete a jelek szerint töretlen. Lehetne okokat keresni, természetesen, és bizonyára találnánk is. A könyvben szereplő írások nagy része eredetileg az Elle magazinban jelent meg; de vannak olyanok is, amelyek a România Literarã, a Dilema, a Lettre Internationale vagy a Tabu hasábjain. A cím a maga banalitása mellett a könyv egyik „húzóereje”: egy olyan műre (főként, ha a legjelentősebbnek tartott élő román író a szerzője), amelyik arról szól, hogy miért szeretik a férfiak a nőket, meglehetősen sokan kíváncsiak: a férfiak azért, mert szeretnék szövegbe öntve viszontlátni sejtéseiket, a hölgyek pedig azért, mert kíváncsiak a férfilélek nőkkel kapcsolatos rezdüléseire. Rövid, egyszuszra olvasható szövegek – tárcanovellák, glosszák, kisesszék – gyűjteménye a könyv, amelyet a Humanitas kiadó találóan illesztett a Cartea de pe noptierã (Az éjjeliszekrényen levő könyv) sorozatába. Valóban, a De ce iubim femeile-t így érdemes olvasni leginkább: esténként, hátradőlve, elalvás előtt; ezzel érdemes zárni a napot. Jó elaludni rá, ha úgy tetszik.
És ez korántsem a lebecsülés hangja. A De ce iubim femeile ugyanolyan hamisítatlanul „cãrtãrescus”, mint a szerző bármelyik, nagyobb lélegzetű alkotása. A különbség annyi, hogy ezek a rövid szövegek egészen más regiszterben íródtak, érezhetően más célzattal – a hangfekvés azonban tagadhatatlanul a Cãrtãrescué, aki, úgy tűnik, a „könnyebb” műfaj kedvéért sem hajlandó megtagadni saját(os) stílusát és fikcióvilágát. Halkan tegyük hozzá, hogy a mércét is csak egy nagyon picivel ereszti lejjebb, és csak bizonyos szövegekben. Ezek a szövegek nem számosak, viszont valóban jobb lett volna, ha egy alapos lektorálás kirostálja őket a végső változatból. A Cine sunt eu? vagy a Douã feluri de fericire konyhafilozófiájának esetleges hiánya senkinek nem tűnt volna fel, akinek pedig igen, az pihenésképpen elővehette volna kedvenc Coelho-kötetét.
De vissza a Cãrtãrescu-hanghoz. Írtam már ezeken a hasábokon, hogy Mircea Cãrtãrescu olyan író, aki előszeretettel „utaztatja” hőseit, „sétáltatja” őket egyik szövegéből a másikba, afféle vándorszereplőkként, akik vándormotívumokat visznek magukkal.  A De ce iubim... egyik bája éppen az, hogy sok esetben eljátszik ezzel az ismerősség-érzéssel: olyan figurákat hoz be, akiket a szerző gyakorlott olvasói már ismernek, akik pedig még nem – gyanítható, hogy a széles olvasótábor jelentős része ilyen –, azok szívesen fedezik fel, hogy egy olyan írói univerzum részesei, „beavatottjai” lesznek, amely eddig zárt világot jelentett számukra, most viszont megnyílik előttük, mégpedig az „önleleplezés” frivol kellemességérzetével. Cãrtãrescu ugyanis ezeket az alakokat most visszavezeti abba a környezetbe, ahonnan vétettek: azaz saját (magán)életébe. Mira és Altamira („Azt hitték, hogy nem léteztek a valóságban?”, vigyorog ki a Pentru D., vingt ans apres című szövegből az író), a REM Nanája, Gina a Gemeniiből úgy köszönnek vissza, mint a szerző valóságos életének meghatározó vagy kevésbé meghatározó szereplői. Ez a fajta biografizmus a kezdetektől fontos eleme volt Cãrtãrescu írásművészetének, most azonban ők – a szerzői szándék szerint – pőrén, hús-vér, (élet)történeti valójukban lépnek az olvasók elé, akik ekképpen a voyeurisztikus tapasztalat élményében részesülnek. (És ki ne vállalkozna voyeurszerepre, ha egy ismert személyiség magánéletéről van szó?) A szerző rá is játszik erre az olvasói elvárásra, néhol egyenesen csúfondároskodik vele – például az Întâlnire la Torino című elbeszélésben, amikor arról ír, hogy egy fogorvosi rendelőben ülve a Capital sikeres román nőket listázó különszámát olvasgatta, és meghökkenve fedezte fel egyik korábbi szeretőjét. Majd gyorsan hozzáteszi: nyugodjanak meg, nem Andreea Marinról és nem is Mihaela Rãdulescuról van szó... Nevezett szöveg különben jól példázza Cãrtãrescu őszinte biografizmusának határait: ugyanabban a bizarr, groteszk, álomszerű világban találjuk magunkat, mint amely „irodalmibb” művei különösségét adja (a kötet utószavában maga az író figyelmeztet: a reális személyeket és történéseket önkényesen, szabadon prezentálta: ezek az írókkal való „keveredés” kockázatai). Az álom, a vízió, a hallucináció, az emlékezet és a metafizikai értelemben felfogott nosztalgia (a „sóvárgás” valami után, aminek talán birtokában voltunk, de lehetetlen bizonyossággal beazonosítanunk) adja a keretét annak, ahogyan Cãrtãrescu élete „valós” és vágyott női szereplőit – a „felfoghatatlanul nagy” édesanyától az első, rossz szájízt hagyó szeretőn át a mindenkori társig – megjeleníti, elhelyezi saját magánmitológiájában. Illatok, színek, álmok és váratlan, valószínűtlen újra-felbukkanások indítják el a történetek fonalát a legtöbb esetben, miközben a javakorabeli férfi a nő és a szerelem különféle hiposztázisait, arcait rajzolja újra meglehetős műgonddal és érzékenységgel (és néhol kegyetlenséggel is) – mint a könyv talán két legjobb, legerősebb szövegében, a Cerceluºi és a Nabokov la Brasov címűekben. A múlt újrajátszása azonban – szerencsére – nem nélkülözi a humort és az (ön)iróniát sem. Az Irish cream című sziporkázóan szellemes írásában az elbeszélő egy írországi kastélyban való vendégeskedése során álomra hajtaná a fejét egy hideg őszi estén – ám ágyában egy juhot talál, amelyről csak lassan, különféle kínos manőverek után derül ki, hogy egy „fűtőtestnek” használt gumitömlő. A címadó szöveg, a De ce iubim femeile pedig – vicces, listaszerű szerkezetével – a férfinem nőkkel kapcsolatos elvárásait, képzeteit is  karikírozza.
Találó illusztrációt választott a kiadó borítótervezője: Christian Schad Önarcképe a művészt ábrázolja, háttérben egy meztelen nővel, aki egy ágyon fekszik, oly módon, hogy – az elrendezés, az arányok miatt – a nézői figyelem a nőre fókuszálódik. Így rajzolja fiktív önportréját Cãrtãrescu, a nőiséggel való találkozáson és a konkrét nőkön keresztül – akik bárhol legyenek is, mindig az előteret jelentik.

Mircea Cãrtãrescu: De ce iubim femeile. Humanitas, Bukarest, 2006.