Nincs recept a diszkrimináció ellen

Ezen én is sokat gondolkodtam, de nem sikerült megtalálnom a pontos választ. Azt viszont elmondhatom, hogy az Államokban élő afroamerikaiak, valamint más kisebbségek helyzete a mai napig sem nevezhető ideálisnak. Igenis, manapság is létezik diszkrimináció, és vannak gondok.

Ha a történelmi mérföldkőnek tartott 1955 decemberében egy bizonyos Rosa Parks nevű asszony a buszon nem tanúsít ellenállást a diszkriminációt alkalmazókkal szemben, és szótlanul átadja a helyét egy fehér bőrűnek, még meddig húzódhatott volna ez az állapot?

Időben nehéz ezt meghatározni. A polgárjogi mozgalom történetét, különböző okok miatt, egyesek úgy próbálják beállítani mint különböző események sorozatát, amelyet úgynevezett hősök vittek véghez. Arról viszont nem szívesen beszélnek, hogy ez lényegében népmozgalom volt. Rosa Parks nem az egyetlen, sőt nem is az első személy volt, aki a tömegközlekedésben fenntartott szegregáció ellen fellázadt. Annak ellenére, hogy valóban az ő cselekedete váltotta ki annak idején a bojkottot, sokan mások is cselekedtek hozzá hasonlóan. A törvény, amelyet Rosa Parks „tesztelt”, 1946-ban született, amikor az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta a származás szerinti külön ültetés alkotmányellenességét. Jó tíz évvel Rosa Parks esete előtt, 1944-ben Irene Morgan is ugyanazt tette Virginia államban, amikor megtagadta az általa elfoglalt buszülés átadását. Edna Griffin és két barátja is fellázadt akkor, amikor ‘48-ban megtagadták a kiszolgálásukat egy üzletben. A hölgy pert indított a tulajdonos ellen, és ezzel egy időben ülősztrájkot szervezett a bolt előtt. Ennek eredményeképp a tulajdonost diszkriminációval vádolták és elítélték. Mindezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon sok ellenállási akció történt a 20. században.

„Van egy álmom…” – fogalmazta meg egykor történelmi jelentőségű beszédében Martin Luther King. Önnek mi volt az első álma az emberi jogok megvalósulásával kapcsolatban?

Tizenhat éves koromban olvastam Richard Wright Native Son című regényét. A mű egy fiatal afroamerikairól szól, aki a 40-es években Chicagóba érkezik, ahol a későbbiekben életével fizet a rasszizmus ellen folytatott küzdelméért. Mivel a történet egy északi városban zajlik, a szerzőnek sikerült megdöntenie azt a tévhitet, mely szerint a fajgyűlölet csupán déli jelenség. Amint elolvastam a regényt, világossá vált, hogy az életemet a rasszizmus ellen harcolva szeretném leélni. Tudtam, hogy csak így van értelme. Elhatározásomat annak idején nem tartottam sem víziónak, sem álomnak. Azt hiszem, „álomról” már később beszélhetünk, amikor szembesülnöm kellett azzal a szomorú ténnyel, hogy a kívülről oly demokratikusnak tűnő Államokban más népeket is elnyomnak, nemcsak minket. Elég, ha az indiánokat említem vagy a latin-amerikaiakat. Amikor azt is megtapasztaltam, hogy a rasszizmus képes megosztani az elnyomottakat, egyértelművé vált, hogy mi is lényegében az én álmom. Életcélul tűztem ki, hogy egy szép nap elérjem azt, hogy az Egyesült Államok összes elnyomott állampolgára összefogva harcoljon és munkálkodjék egy mindenki számára igazságos társadalom kialakítása érdekében.

Mikor, kitől és miért kapta az első, igazán emlékezetes pofont a bőrszíne miatt?

Nagyon fiatal voltam, amikor családommal Philadelphiából Délre utaztunk az ott élő rokonainkhoz. Abban az időben az afroamerikaiak nem ehettek étteremben, ezért az egyik családtagom megvásárolta és kihozta nekünk az ételt, amelyet aztán az autónkban fogyasztottunk el. Naiv voltam, mert meg se gondoltam, hogy ez a negatív hozzáállás nekünk, afroamerikaiaknak szól. Egyszerűen a fehér emberek butaságaként éltem meg. Mindarra, ami a faji gyűlölethez kapcsolódik és ellenünk irányul, csupán felnőttkoromban döbbentem rá.

Többször hangsúlyozta, hogy Amerikában ma sincs minden rendben, és az egyenjogúságért folytatott harcuk tovább tart. Biztos abban, hogy az unokái, dédunokái nem élhetik meg azt, amit egykoron a nagyszülei, dédszülei átéltek?

Nem, az, ami volt, többé nem jöhet vissza már! Valóban említettem, hogy vannak gondok, amelyek kiküszöböléséért most is meg kell vívnunk a mindennapi harcunkat. Mert ha valaki azt hiszi, hogy a legalapvetőbb emberi jogok az Amerikai Egyesült Államokban szinte önmaguktól érvényesülnek, az téved. De ezek a gondok lényegesen különböznek azoktól, amelyekkel őseink szembesültek.

Nagyon jól ismeri a kelet-európai cigányság helyzetét. Párhuzamot lehet vonni a feketék elnyomása és a romák gyakori megkülönböztetése között?

Igen is, meg nem is. A kelet-európai régióban a mi helyzetünkre leginkább valóban a romák helyzete hasonlít. A két nép elnyomottságával kapcsolatban viszont létezik egy óriási különbség is: míg az afroamerikaiak diszkriminálása egy idő után az egész világot meghökkentette, és egyre többen emeltek szót közösségünk érdekében, a romák érdekében nem tapasztalok hasonló összefogást. Az, hogy én most a romákról beszélek, még nem jelenti azt, hogy megítélésemben az erdélyi magyarság sorsa oly sokban különbözne az afroamerikai közösség sorsától.

Véleménye szerint mit kell tennünk nekünk, erdélyi magyaroknak, hogy jogaink elérjék az Egyesült Államokban élő afroamerikaiak jogainak szintjét?

Minden nemzet küzdelme az emberi jogaiért a saját társadalma, kultúrája és hagyományai alapján történik. Ami jellemző az egyikre, az nem vonatkozik feltétlenül a másikra is. Például a polgárjogi mozgalom gyökerei viszszanyúlnak az afroamerikaiak vallási hagyományaihoz. Ezért a polgárjogi mozgalmak számos vezetője egyben a közösség lelkipásztora is volt. Az úgynevezett szabadságdalok révén ehhez még társult a zene, amely jelentős szerepet játszott az ellenállási mozgalom kialakulásában. Mindemellett úgy gondolom, hogy a „felszabadulási folyamat” ugyanolyan fontos, mint maga a felszabadulás. Ezen azt értem, hogy az erdélyi magyaroknak maguknak kell kézbe venniük sorsuk irányítását, és nekik kell megjelölniük a számukra fontos irányelveket és prioritásokat. Mindig is azt vallottam, hogy a végső diadalhoz sorozatos, apró kis győzelmekre van szükség. Apró kis győzelmeken például az iskolai tananyag megváltoztatását vagy a magyarokat sértő emlékművek feliratainak eltávolítását, a kétnyelvűség bevezetését értem, de sorolhatnám tovább is. Erdély vegyes lakosságú településein hiányoltam azt a kétnyelvűséget, amelyet nálunk a mexikói spanyol anyanyelvűek kiharcoltak maguknak. Furcsállom azt is, ahogy a történelmi igazságot elferdítik. Marosvásárhely utcáit, tereit járva alkalmam nyílt ellátogatni a holokauszt emlékművéhez, amelynek talapzatán megrökönyödve olvastam, hogy a zsidóüldözésért a magyarok lettek volna felelősek. Ha én magyar lennék, kikérném magamnak, nem hagynám ezt annyiban! Ugyanakkor harcolnék a szimbólumaimért. Amit még feltétlenül hozzáfűznék, hogy a sikerek elérésében partnerekre is szükség van. Mi, afroamerikaiak sem jutottunk volna idáig, ha nem találtunk volna szövetségeseket. Azt gondolom, hogy az emberi jogok érvényesítésért folytatott küzdelembe az erdélyi magyaroknak be kell vonniuk román polgártársaikat is.

Múltja és az Egyesült Államok jelenlegi helyzete feljogosítaná arra, hogy – akár a hatalom képviselőjeként – nyugodt életet éljen. Mégis járja a világot és emberjogi aktivistaként kiáll az elnyomottak mellett. Mi készteti erre?

A polgárjogi mozgalom mindig összekapcsolódott az elnyomott népek mozgalmaival. Például a 20. század során dr. W. E. B. DuBois pánafrikai mozgalmat kezdeményezett, amelynek keretében maga mellé állította az afrikai gyarmatosítás ellen küzdőket. Más afroamerikai polgárjogi vezetők, mint Malcolm vagy Luther King is mindig azon dolgoztak, hogy a mozgalomban szerzett tapasztalataikat megosszák más elnyomott népekkel. Én ezen hagyomány követőjének tartom magam. Úgy érzem, hogy bárhol is élek és dolgozom, fel kell lépnem az elnyomás ellen. A történelem tele van ellentmondásos példákkal: vannak olyan elnyomott nemzetek, melyeknek a helyzete ugyan javult, ám ezek a népek összességében mégis kudarcot vallottak az elnyomás elleni harcukban. Ha én egy ilyen ellentmondáshoz hozzájárulnék, lényegében a küzdelmem erkölcsi értékeit hazudtolnám meg.

Sz. E.

Michael Simmons

Emberjogi aktivista, az Afroamerikai Polgárjogi Mozgalom veteránja. 1945-ben született Philadelphiában. Már fiatalon csatlakozott a mozgalomhoz, és az itt töltött időszak örökre megpecsételte sorsát. 1970 és 2003 között az Amerikai Barátok Szolgálati Bizottságának dolgozott (American Friends Committee Service/AFSC). 1993-ban Budapesten létrehozta az AFSC kelet-európai irodáját, melyet tíz évig vezetett. Számos programot koordinált Boszniában, Koszovóban, valamint Magyarországon. Jelenleg emberjogi tanácsadóként dolgozik Budapesten.