Nem érzi jól magát Bethlen Závada-féle szerepében

– Mindig színészi pályára készült?

– Családunkban hagyománya van a színészkedésnek. Két nagybátyám közül Szélyes Sándor népdalénekes, mókamester, Szélyes Imre színész pedig Temesváron játszott, majd kitelepedett Magyarországra. Édesanyám, apám, sőt már a nagyszüleim is amatőr színjátszók voltak Mikházán. Az iskolai szünidőkben nagyon sok időt töltöttem a két bátyámmal. Humoruk, felszabadultságuk mindig vonzott, minden nyarat velük töltöttem, emiatt vita is volt, mert nem jártam a szüleimmel nyaralni a tengerpartra vagy máshová. Bátyáimmal sokat horgásztunk, majd mikor felcseperedtem, nagy kártyacsatákat vívtunk, borozgattunk a nagy diófa alatt, nagyokat énekeltünk. Persze \"a kor szellemének\" megfelelően szüleim komolyabb pályák felé terelgettek, de nem volt sikeres az akció.

– Mikházának megvan a maga egyénisége, varázsa, sok művész, értelmiségi származik onnan, és maguk az emberek is rátartibbak, talán művészetpártolóbbak, mint a környékbeliek. Mi lehet az oka annak, hogy ez a Maros megyei falu kiemelkedik a térség települései közül? Netán a ferences kolostor?

– Mindenképpen a kolostornak köszönhető ez a fajta kiemelkedés, és az, hogy Erdély odafigyel Mikházára. Romániai szinten itt van a második legnagyobb Ferenc-rendi kolostor. Sajnos betegápoló intézet lett belőle, de remélem, hogy előbb-utóbb ismét megjelennek a csuhás papok a faluban. Nagyszüleim mesélték, hogy ezek a szerzetesek pont úgy kijártak a mezőre dolgozni, mint bárki más. Szóba álltak a parasztokkal, beszélgettek velük, könyveket adtak a kezükbe. Szerintem ez a szellemiség nemzedékről nemzedékre átöröklődött. Kacsó Sándor is onnan származik, ő rengeteget írt a faluról, a Nyárádmentéről, így a falu bekerült a köztudatba. A kolostorhoz és a templomhoz egy régi római vár szolgáltatta az építőanyagot. A templom boltíves kapuja is a római klastromból származik. Tudtommal egy német régészcsoport ásatásokat végez majd a térségben.

– Ha már itt tartunk, Mikháza ma arról is híres, hogy ott működik Erdély első és eddig egyetlen Csűrszínháza. Ennek ön volt a kezdeményezője. Gondolom, most már sínen van a létesítmény, és a Csűrszínházi Napokon kívül, egész évben más rendezvények helyszíne lehet.

– Hát ez jó téma, e téren ugyanis rettenetesen nagy bajok vannak. Két éve kérem az önkormányzatot, Gáll Lajos polgármestert, hogy beszéljük meg ezt a dolgot. Az elöljáró elzárkózik ettől, szerinte meggyűjtöttem a baját. Márpedig az ő telkükön épült a színház, és ez felelősséggel jár. Gondnokra, karbantartóra, menedzser-szakemberre lenne szükség. Én nem tudom továbbra is vállalni, hogy a vécépapírtól a művészeti programig, a takarításig mindent biztosítsak. Szerintem így nincs jövője a szabadtéri színháznak. Jogilag nekem ehhez semmi közöm nincs. Az önkormányzat legalább meg kellene bízzon a menedzseléssel, e nélkül nincs jogom oda bemenni. Őszintén szólva, attól félek, hogy hamarosan gabonaszárítónak fogják használni az épületet.

– Nos, nem véletlenül kezdtük az interjút Mikházával, hiszen ehhez a faluhoz kapcsolódik a gyermekkora, és e nem mindennapi kezdeményezése. De a továbbiakban beszéljünk a színészi pályáról. Szatmárnémetiben kezdett. Miért oda szerződött?

– Tizenöt évet töltöttem ott, ez volt életem legboldogabb periódusa, és nem csak azért, mert fiatal voltam. Csíky Bandi, Ács Alajos, Elekes Emma vonzott oda. Ismertem az alakításaikat. A társulat akkoriban fiatalszínész-hiányban szenvedett. Nagyon sokat játszottam. Sajnos Harag György már nem volt ott, soha nem játszottam olyan előadásban, amit ő rendezett. Ebből a korszakból a Nézz vissza haraggal című stúdió-előadás maradt emlékezetes, fiatal román rendező állította színpadra. Országos turnéra is elvittük. Utána jöttek a komolyabb szerepek. Szatmáron olyan színészi és civil baráti társaság alakult ki, amilyen más hazai színháznál nem létezett.

– Felesége, Andrea bábszínész. Vele Szatmárnémetiben ismerkedett meg?

– Igen. Ő segédszínészként került oda B. Fülöp Erzsébettel és Bogdán Zsolttal. Később lett bábszínész, és dramaturgiát is végzett.

– Mikor, miért jött át a marosvásárhelyi társulathoz?

– Az 1989-es fordulat után csalogatott ide Kovács Levente és Kincses Elemér. Jó volt a kezdet: Sütő András Lócsiszárjában Nagelschmidtet alakítottam, no meg a Platonovban is szerettem a szerepemet. Az egyik csalétek az volt, hogy az egyetemen is taníthatok. Sokáig gondolkoztam azon, hogy hazajöjjek-e, aztán átszerződtem, és meg is bántam. Nem azt találtam, amire számítottam. Jó ideig nem kaptam jó szerepeket. Szóltam a vezetőségnek: döntsék el, hogy kellek-e, vagy nem. Mert elsősorban nem az oktatás érdekelt. Szóval három-négy nehéz esztendőt éltem át, és közben azon morfondíroztam, hogy visszatérek Szatmárra, ahol igazgató is lehettem volna, Ács Alajos ugyanis felajánlotta, legyek az utódja. De a család miatt nem volt könnyű ismét lakhelyet változtatni.

– Melyik alakítását tartja kimagaslónak a vásárhelyi korszakból?

– Talán a Goldoni Chioggiai csetepatébeli szerep lenne az, amiért Kisvárdán a legjobb alakításért járó díjat is kaptam. Novák Eszter rendezte ezt az előadást.

– Ha jól emlékszem, ezt 1998-ban mutatták be. Úgy érzi, hogy azelőtt nem voltak csúcsok a pályáján?

– Valóban nemigen voltak, ezért mondom, hogy későn értem be itt, Marosvásárhelyen. Azelőtt is játszottam, helyenként jó voltam, helyenként csapnivaló. Ez az igazság. Most, az utóbbi években jöttek a komplexebb feladatok.

– Októberben mutatta be a társulat Závada Pál Móricz Erdély-trilógiája alapján írt Bethlen című darabját, ebben ön a címszereplő. Hogy viszonyul ehhez az alakításhoz? Kimagasló feladatnak tekintette? Keményen megküzdött a szereppel, vagy kézenfekvő volt?

– Úgy érzem, ez a feladat tíz évet vett el az életemből. Öt hónapon át készült az előadás. Nagyon sok örömet, de keserűséget, vívódást is okozott. Amikor elkezdtük a próbákat, ellenvetéseim voltak. Sajnos a szöveg azt sugallja az erdélyi közönségnek, hogy Bethlen Gábor becstelen gazember, utolsó szoknyapecér volt, az érdemei nincsenek benne a darabban. Az a véleményem, hogy könnyű Závadának \"tótként\" Erdély fejedelméről egy olyan történelmi drámát írni, amelyben letaszítja őt a piedesztálról, gyarló hétköznapi embert csinálni belőle, aki megcsalja a feleségét, aki összevissza hazudozik, Lippa várát odaadja a töröknek... Persze az már nincs benne a darabban, hogy a Lippa váráról való lemondással megmentette Erdélyt. Szerencsére dramaturgként Kovács András Ferenc némileg megszelídítette a szöveget, és a rendező Kövesdy István is próbált javítani rajta. Kezdetben vissza akartam adni a szerepet. Móricz Zsigmond regényét többször átolvastam, ahhoz képest a hangsúlyok eltolódtak. Bethlen Zsuzsanna és Báthory Anna is igencsak negatív megvilágításba került. Hallottam, hogy egyes magyartanárok nem is ajánlják a diákoknak az előadást. De szerintem mindenkinek meg kellene néznie, és közönségvitát kellene szervezni ennek kapcsán. Az előadás nagy munka volt mindenki számára. De sajnos tudjuk, hogy a néző nem azt kapja, amit elvár. Bethlenről nem ilyen kép él bennük.

– Ön is egyik főszereplője volt annak a vitának, ami több évvel ezelőtt alakult ki a Tompa Miklós Társulat körül, amikor egy egész végzős évfolyamot szerződött le a vezetőség, és az idősebb színészeket kurtán-furcsán nyugdíjba küldte. Akkor törés állt be a társulat életében. Kiheverte ezt a színház?

– Nem heverte ki. Én most is úgy érzem, mintha folytonos átalakulásban lennénk. Most is sok a fiatal, most is vannak köztük lázongók, de általában pozitívan állnak hozzá a munkához. Annak idején azt a fiatal gárdát valósággal ráuszították a színházra, azzal a jelszóval, hogy ők majd mindenkit kisepernek. Aztán kicsalták őket Magyarországra, és sokan szánni való helyzetbe kerültek. Most is nagyon hiányoznak a nagy, idős egyéniségek.

– Jó néhány évtizede van a pályán. Ezen időszak alatt mennyire változott a rendezőknek a színházról alkotott felfogása és a színészi, előadói stílus?

– Nagyon sokat változott. Szerintem pozitív irányba, de negatív jelenségeket is említhetek. A túlzott modernkedés kiszorította azt az érthető, bensőséges színházat, amit annak idején a Székely Színház képviselt. Korábban akkora színészegyéniségek és rendezők voltak a vásárhelyi színházban, hogy a nagyszerűségüket senki sem kérdőjelezte meg. Jó színházat csináltak. Most bizonyos körök szerint csak akkor lehet jó egy előadás, ha a színész háttal jön be a színpadra, ha fejre áll, ha kitöri a nyakát. Ha nem érted az előadást, akkor csakis zseniális lehet. A néző önmagának sem meri bevallani, hogy nem értette. Persze vannak kivételek. Amit a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi színház időnként letesz az asztalra, az követendő. Itt, Vásárhelyen is született néhány jó, modern előadás, de az én színházi elméletem az, hogy a közönség minden rétegét ki kell szolgálni.