Egy birodalom tündöklése és hanyatlása

Angol barátaink évszázadokon keresztül a világ urai voltak, hát ezt ugyancsak nehéz elfelejteni. Felfrissítve történelmi ismereteinket, nézzük meg a múlt század első felében az adatokat a brit birodalomról. A Föld összterületéből körülbelül 37 millió négyzetkilométeren 450 millió ember tartozott a birodalomhoz. A világon gyorsan kialakult egy tipikus angol gazdasági rendszer, egy angolszász jogrendszer, és a brit társadalom számos eleme a világ megannyi pontjára erős hatást gyakorolt. Az angol nyelv meghódította az egész világot. A hanyatlás lassan, még az amerikai függetlenségi háború idején kezdődött. A két nagy világháború után az angol gazdasági veszteségek mértéke óriási volt, a birodalom gyarmatosított része önálló lett, az amerikai hegemónia megnőtt, így a brit birodalom lassan megszűnt. Mindamellett, hogy Nagy-Britannia hosszú évszázadokon keresztül az európai történelem egyik ellensúlyozó szerepét töltötte be, az összetartozás érzése a kontinenssel náluk sokkal gyengébb, mint például a franciáknál vagy a németeknél.

A mai brit fiatalok nagy részének ez a múlt már nem jelent sokat, de az idősebb korosztály szülei, tehát a mai, mondjuk x és y generáció nagyszülei, dédszülei még a „birodalomban” éltek, számukra a dicső múlt emlékei még nem tűntek el.

Mi ebből a következtetés? Az, hogy a britek nehezen tűrik el, hogy mások dirigáljanak nekik. Főleg nem Brüsszelből, ahol a vezérhang már régen a német, na és néha a francia. A nagy angol államférfi, Sir Winston Churchill már 1946-ban, 72 évesen emlegeti az Európai Egyesült Államokat, kihangsúlyozva főleg a német és francia közeledést, de ebben Angliának inkább egy kívülálló, ún. „atyáskodó” szerepet képzelt el. Ő akkor még saját országának egy sokkal nagyobb nemzetközi „dirigens” szerepet képzelt el. A későbbiekben a Charles de Gaulle-féle ellenkezés akadályozta meg Nagy-Britannia csatlakozását az alakuló Európához. A francia elnök halála után enyhült a párizsi tiltakozás és végül a hetvenes évek elején a britek beléptek a „családba”.

Ez a rövid visszatekintés csak arra szeretne rávilágítani, hogy a dolog „velük” soha nem volt egyszerű, és nem is lesz. De a pánikkeltésre nincs ok, és a mellébeszélés, a félrevezető, elterelő szándék kimondottan veszélyezteti az Európai Unió amúgy is nehéz helyzetét.

Referendum mint adu

Az angolok valójában soha nem akarták elhagyni az Uniót – a skótok, írek pedig még kevésbé –, mert ez Brüsszel packázása ellenére mindig gazdasági előnyt jelentett. David Cameron miniszterelnök februári tárgyalásai nyomán London komoly engedményeket kapott Brüsszeltől, a megállapodás különleges státust biztosított Nagy-Britannia számára az Európai Unióban. Talán mindezek bebiztosítására akarta a cameroni politika a referendumot kvázi aduként felhasználni, de arra senki nem gondolt komolyan, hogy ezt a britek nagy része komolyan is veszi. Nem véletlen, hogy az idősebb korosztály szavazott a kilépés mellett. Ők látják a valódi veszélyt, ami nem csak az Uniót, hanem egész Európát fenyegeti, és amit röviden úgy lehetne megfogalmazni: ha ez így megy tovább, Európa pár évtizeden belül visszafordíthatatlanul elszínesedik. A mai valódi téma tehát nem a britek hovatartozása – ők így is, úgy is Európában maradnak –, hanem a kérdés az, hogy Európa megmarad-e európainak, vagy egyszerűen átengedjük a multikulturalizmus prédájának. Ez nem rasszizmus, ez nem idegengyűlölet, és nem is populizmus – ahogy ezt a balliberálisok nevezik –, hanem őszinte védekezés egy jól megszervezett és aljas támadás ellen.

Az amerikai geopolitika keleti irányú terjeszkedési stratégiájának hadszínterévé váltunk. Oroszország ellen már régebben elindult a hadjárat, egyelőre „szelíd” eszközökkel, ha egy ilyen nagyszabású gazdasági embargót egyáltalán szelídnek nevezhetünk. Az Unió sorsa sem számít, ha amerikai célokról van szó. A Nyugat- és Kelet-Európa közti, egyre erősebb ellentétek ma fontosabbak, mint a Brexit, mert ha Brüsszel mai vezetői nem hajlandók a kelet-európai népek hangját, elképzeléseit meghallgatni, akkor az EU ténylegesen felbomlik.

Érvényesíteni az összeurópai szándékokat

Egy bürokráciamentes, gyors elhatározásokra és gyors intézkedésekre képes uniós vezetésre van szükség, ahol az összeurópai szándékok érvényesülhetnek, és ahol nem egyedi, hogy ne mondjam, diktatórikus határozatok mentén menetelünk előre. Illetve topogunk egy helyben. Brüsszelnek fejet kell hajtania ama többségi európai akarat előtt, miszerint a kontinens határait meg kell védeni, ha kell, katonai erővel is. Hivatalosan ki kell jelenteni, hogy az Uniónak nincs szüksége idegen vendégmunkásokra, mert a jelenlegi munkanélküliséget csak akkor lehet csökkenteni, ha elsősorban Európa fiataljainak, és nem idegeneknek biztosítunk munkát. Az igazi menekülteket, akik háború vagy politikai üldöztetés elől menekülnek, továbbra is segítjük, de szigorú ellenőrzés mellett.
Az iszlám vallásra pontosan úgy tekintünk, mint a többi, kisebb vagy nagy vallásra, tiszteljük hitüket, és nincs okunk tőlük félni, de a muszlim terrorizmust, akárcsak a többit, szigorúan elítéljük, a terrorista Iszlám Államot pedig az emberiség ellenségének tekintjük. Amennyiben a NATO nem képes az Iszlám Államot legyőzni – ha akarja egyáltalán –, akkor közös európai hadművelettel egyszer és mindenkorra véget kell vetni a dzsihadista szervezet véres garázdálkodásának. A két nagy, évszázadokig ellenségesen szemben álló civilizációt nem szabad összekeverni, ez mindkét résznek óriási veszélyt jelenthetne. Csakis békésen, esetleg egymást segítve, de nem együtt, hanem egymás mellett lehet sikeresen építeni a jövőnket. Ezt mindkét oldal tudja, külső erők kényszerítenek minket az ellenkezőre.

Végezetül a menekültprobléma megoldása érdekében a leghatározottabban, és nagyon komolyan segítséget kell nyújtani a Közel-Kelet és Észak-Afrika mélyszegénységben élő, ugyanakkor nagyon gyorsan szaporodó embertömegének. Erre a célra bőven jutna pénz (amíg ezeket a sorokat leírom, szinte minden percben emberek halnak éhen), ugyanakkor milliárdok folynak a fegyverkezésre. Tehát ne fegyvert exportáljunk ebbe a térségbe, hanem építsünk gyárakat, teremtsünk munkahelyeket, és alakítsuk át a társadalmat ésszerűen, de az ő saját elképzeléseik szerint, anélkül, hogy a nyugati demokráciát rájuk erőszakolnánk.

A brit válás vagy maradás valószínűleg lassan megy a maga útján előre. Várjuk meg a végét, de ne dőljünk be a félrevezetésnek, mellébeszélésnek, inkább foglalkozzunk nagyon gyorsan Európa valós problémáival. Remélhetőleg a kontinens európaiasan, de ugyanakkor nemzeti érdekeik érvényesítésével is törődő politikusai hasonlóan gondolkodnak.

A szerző Németországban élő publicista