Nem érdekel ostoba és önző harcotok

Nem akarom hallgatni tovább, hogy csak ti dolgoztok, hogy csak ti tesztek, csak a tiétek a munka, főleg a neheze, csak tiétek érdem és babér, s abból a legjava – miközben szemérmetlenül elhallgatjátok, hogy az igazi munkát itt, lent mások is kezdik s végzik, s az elfogadtatásért itt, lent sírtak és sírnak elébb. Számtalanszor elmondtam, legalább ennyiszer leírtam, de ha csak önmagamnak, akkor is megismétlem: emlékeim szerint azért küldtünk oda benneteket. Hogy a mi érdekeinket vigyétek oda, hogy a mi érdekeinkért hathatósan dolgozzatok és hathatósan közbenjárjatok, míg elfogadtatjátok, amit el kell fogad(tat)notok.

A vitaasztalnál, a vitafolyosón, a vitateremben, a parlamentben, a kormányban, akárhol, akárkivel. Ha kell, a Jóistennel, de ha kell, magával az ördöggel, nem érdekel, mert emlékeim szerint, ha nem tévedek: ezért küldtünk oda benneteket – s ezért, még szép, fizetségeket is kaptok. Azt sem akarom hallgatni tovább, amint dicsekedtek, amint magatokat fényezve pöffeszkedtek és oktattok, hogy mit értetek el – mert innen, lentről az érem másik oldala is látszik: olykor bizony jól elcsináltátok. És jól elértétek…
Nem akarom hallgatni tovább, hogy azok, akik közbenjárnak és vitézkednek és elfogadtatnak, vagy sem, szóval hogy árulók. Nem akarom látni és hallani tovább, hogy egyik itt rontotta el, a másik amott, hogy egyik ekkor alkudott meg, a másik akkor; és nem akarom hallgatni tovább, hogy a mi érdekeink legjavát feláldozták az önzés s a hatalomvágy oltárán. Ha igaz, akkor sem akarom hallgatni ezt tovább. Mert a szöveg, mint mondám, tulajdonképpen nem érdekel, de a cselekvés annál inkább: ha új időkhöz új ember kell, nosza: álljon, ki legény, a gátra. Nem akarok sirámokat hallgatni tovább, sem dörgedelmeket, és nem akarok látni többé régi, ismerős, de egymástól elforduló tekinteteket. Sem parolára nem mozduló kezeket.

De az is igaz, hogy nem akarok látni többé nagy mellényeket, választási kampányban alázatos, utána gyalázatos képviselőket, főtitkárokat és elnököket. És nem akarok hallani több kioktatást, sem ideges képviselőt, minisztert, elöljárót, akinek viszket, ha innen, lentről megkérdezik: honnan e szép gyarapodás, amikor a mi pénztárcánk egyre vékonyabb? Mint ahogyan leszólást és üzenetet sem akarok hallani tovább: mit és hogyan írjon, mit emeljen ki, s mit hallgasson el a sajtó – mert huszonvalahány évvel a sarlós-kalapácsos diktatúra után ide jutott a pártérdekeknek kiszolgáltatott sajtószabadság.
Nem akarom látni és hallani tovább, amint ünnepkor egymás szájából tépitek ki a szót s kezéből a mikrofont.

Nem akarom látni s hallani tovább, amint feltételeket szabtok, hogy az egyik s a másik s a harmadik s a hányadik csak akkor szólhat, ha gondolatait elébb vizsgálatnak vetette alá – mert akkor halott az eszme: a szólásszabadság. Nem akarom látni tovább, ahogyan közös ünnepünket kisajátítjátok, hogy a márciusi, máskori, mindenkori napsugarakban s a rivaldafényben sütkérezzetek.

Nem akarom hallani tovább, hogy egyik vitézebb a másiknál, egyik alá- vagy fölévalóbb a másiknál, s azt sem, hogy melyik a kakasabb kakas a sok-sok szemétdomb valamelyikén – mert közben, ha észrevennétek, ha látnátok és hallanátok, a hátsóbb sorokban álldogálók az élet másmilyen dolgait osztják s szorozzák. Vagy egyszerűen hazamennek.

Nem akarom látni s hallani tovább ezt az önpusztító iszapbirkózást, és nem akarom tovább hallgatni ezt az egymásra acsarkodást. Hallgattam eleget, mert szóltatok eleget, nagyon sokat, máskor, s március idusán. Reményikien s reménykedőn szólva, félre ne értsetek, s ne is magyarázzatok: én nem temetni és nem lázítani, csupán figyelmeztetni akarok. És kérni benneteket, hogy hagyjátok abba, mert az ostoba és sehova, csak pusztulásba vezető vitára ti lehettek valók, de nem a nemzetünk és nem az ünnepek. És még azért jöttem, hogy az acsarkodást s széthúzást kereső apróhirdetésetekre jelentkezve elmondjam nektek: ebben rám ne számítsatok.