Nem az az Európa

Az Európa megbízhatóságáról csak annyit, hogy pusztán a tény, hogy egy szerzőt ők adtak ki, garancia volt a jó, igényes irodalomra, még ha eladdig ismeretlen író alkotásáról volt is szó. Noha a kiadó megtartotta fő profilját, azóta más jellegű kiadványok is napvilágra kerülnek náluk, mint amilyen Horthy Miklós Emlékirataim című munkája is, ami nem az irodalomszeretőket, hanem főként a történelem iránt érdeklődőket szólíthatja meg.

Az irodalomra fogékonyaknak Horthy amúgy sem lehet különösebben csábító név azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt irodalmár hajlamú ember, és ez ebből a szövegből is kitűnik, nem kell tehát művében művészi vagy kifinomult stílustörekvéseket keresnünk. Emlékiratainak nyelvezete precíz, mondhatni pedáns, de ez nem zavaró, ha olykor unalmas is, mert Horthy Miklós alakjához, a róla kialakított képhez éppen az ilyenfajta nyelvezet illik. Azonban Horthy visszaemlékezései ma már a történészeknek sem számítanak különös csemegének, hiszen ez a munka nem először jelenik meg Magyarországon. A mostani kiadás magyarázata az lehet, hogy Horthynak mintha erősödne a kultusza.

Eljött az ő ideje, mondhatni, mert még az új magyar alkotmány is összekapcsolja a Horthy-korszak végét a magyar történelem egyfajta elszenderedésével, az alaptörvény megalkotói szerint a magyar történelem csak a rendszerváltás után ébredt fel végleg abból a Csipkerózsika-álmából, amelybe a nácizmus, illetve a kommunizmus ringatta bele, és amelyből 1956-ban egyszer már fel akart volna ébredni, de akkor sajna a szovjet puskapor igen erős álompornak is bizonyult. Tehát Horthy a magyar történelem egyfajta origójává vált azok után, hogy személye, politikája Magyarországon már jó ideje politikai-ideológiai fokmérőként is működik. Ez rendkívül megnehezíti a kormányzó történelmi szerepének objektív megítélését a mai, politikától túlterhelt magyar valóságban.

Ebből kifolyólag az emlékiratok némi esélyt nyújtanak a jobb megismerésre, bár objektivitásról továbbra sem beszélhetünk, hiszen a visszaemlékezésekből erősen kiérződik szerzőjének elsődleges célja, hogy igazolja politikáját, döntéseit, és hogy mentesítse személyét lehetőleg minden történelmi felelősség alól. Horthynak van is egy igen erős mentsége, az hogy a magyar történelem legsúlyosabb huszonöt évében volt az ország irányítója, amikor a legjelentéktelenebbnek tűnő döntések is mérhetetlen kockázattal és előreláthatalan következményekkel jártak, és mint tudjuk, a huszadik század első felére nem a kis horderejű döntések voltak a jellemzőek.

Az ember és a politikus

A szóban forgó emlékiratok fontos adalékokat jelentenek a korszak történelmének megismeréséhez, de érzésem szerint nem tekinthetők alapvető forrásanyagnak, ugyanis maga Horthy vallotta be az előszóban, hogy könyvét emlékezetből, portugáliai száműzetésében kezdte el írni, és sokszor kellett más könyvekhez fordulnia segítségért, emlékezetfrissítésért. Mindezzel együtt alapos és komoly számvetést végzett, ugyanakkor azoknak sem okoz csalódást, akik a személyes vonatkozásokra, a mondenitásokra kíváncsiak, ugyanis a könyv első két fejezetében Horthy Miklós saját gyermek- és fiatalkorával ismertet meg. Megtudhatjuk, hogy élelmes, életrevaló ifjú volt, aki nem vetette meg a tengerészcsínyeket, melyek azonban hozzájárultak személyiségének kialakulásához.

A haditengerészet és az utazási élmények után I. Ferenc József szárnysegédeként látjuk viszont Horthyt, és a könyvnek ebben a részében is főként a személyes, társasági elem dominál: bepillantást nyerünk az udvari életbe, érdekes, furcsa, többször anekdotikus történeteket olvashatunk magáról a királyról vagy az udvarban tevékenykedő emberekről. Egyébként már-már megható az a ragaszkodás, szinte meghunyászkodó szeretet, amellyel Ferenc Józsefről ír. Horthy szárnysegédi korszakát taglaló fejezetben már nem pusztán felbukkanak, de előtérbe kerülnek az akkori politikai helyzetre való reflektálások, mint amilyen a nemzetiségi kérdésről szóló passzus: „A nemzetiségi kérdést itt új oldalról ismertem meg, és szorongó előérzetem támadt, és észre kellett vennem, hogy az irredenta hírverés és az elszakadásra irányuló mozgalmak egyre erőteljesebben bontakoznak ki.

Alkalomadtán szocialista nézetek is kifejezésre jutottak. Azok, akik ebbe az irányba fordultak, aligha lehettek tudatában annak, hogy tulajdonképpen milyen jól ment akkor a soruk. Arra törekedtek, hogy az ország kormányzását elvont elméletek szerint alakítsák át, és közben megfeledkeztek arról, hogy a természet törvényeit az ember meg nem változtathatja. (...) Az első világháború kitörésekor világosan kitűnt, hogy a Habsburgok országait közös hagyományaik és kölcsönös érdekeik milyen erővel tartották össze. A valóság rácáfolt azokra, akik azt jósolgatták, hogy nagy háború esetén a monarchia már az első napokban szétszakadozik. Nem is belső gyengeség, hanem katonai vereség idézte elő a bukást; ez viszont az ellenséges szövetség túlereje révén szükségszerűen következett be. Csak ezután vált  a talaj a monarchiában alkalmassá forradalmi törekvések számára, s ezek végrehajtották a szétesést.” (59–60 o.)

Súlyos gondok

Visszaemlékezéseiben Horthy tág teret szentel az I. világháború leírásának, majd annak összegzése következik a magyarok számára legfájóbb momentumra hegyezve ki a bemutatást, amelyről többek között így fogalmaz: : „Wilson elnök a német békeküldöttséghez 1919 májusában intézett jegyzékében maga is elismerte, hogy tizennégy pontját tárgyalási alapnak szánta, és tekintette, de a békeszerződések mégis csúfosan napirendre tértek felette. Ausztria–Magyarország népei között, noha valamennyien egy táborban küzdötték végig a háborút, önkényes megkülönböztetést tettek, és míg az osztrákokat és a magyarokat háborút vesztett félnek tekintették, addig a cseheket, szlovákokat, lengyeleket, olaszokat, románokat, szerbeket, horvátokat és szlovéneket utólag felvették a győztesek táborába.” (145 o.). Így születhetett meg a trianoni diktátum, amelynek gyakorlatilag aláírásától kezdve ellensége volt az egész magyar társadalom, természetesen a bolsevista rezsimet leverő, immár kormányzóként Magyarország élén álló Horthy Miklós is. Persze a revízióig még hosszú utat kellett befutnia az országnak, hiszen a problémák garmadája zúdult a magyar társadalomra. Ezekről a problémákról is adjunk ízelítőt Horthyt idézve. Az első világháborút követő időkben „a csehek, románok és szerbek által megszállott területekről csupán Budapestre negyvenezren menekültek, s ezek közül sok ezer a telet vasúti teherkocsiban szenvedte át. A fizikai szükségnél is pusztítóbb hatásúnak mutatkozott azonban a nép erkölcseinek romlása. A négy háborús év, az összeomlás és a kommunista rémuralom aggodalmat keltő mértékben sorvasztotta el a munkakedvet, és rontotta meg a közszellemet. A pártszenvedélyek olyan hevesen tomboltak, amilyenre nálunk azelőtt nem akadt példa.” (139. o.)

Sikerek és kudarcok

A kormányzó fő célkitűzése a két világháború közti időszakban a trianoni diktátum békés úton történő revíziója volt, és karrierjének legfontosabb megvalósításaként könyvelhető el, hogy ezt a célkitűzését sikerült elérnie. Ezzel együtt azonban a náci német birodalom el- és lekötelezettjévé tette Magyarországot, és ezalól a kötelezettség alól nem is tudott a későbbiekben kibújni. Ezért is veszett oda a 2. magyar hadsereg a Don-kanyarnál, holott Horthy felismerte, hogy a magyar katonára otthon lesz szükség akkor, amikor a hadiszerencse vagy inkább szerencsétlenség úgy fordul, hogy a román és szovjet seregektől kell majd megvédeni az országot. Amikor azonban ez a fordulat megtörténik, addigra már Magyarországot megszállja a német hadsereg, így Horthynak az egyik legfontosabb elhatározása, a háborúból való kiugrás sem sikerül. Ebben a kudarcban közrejátszott az az egyébként teljesen értehtő törekvés is, hogy Horthy csakis a nyugati szövetségesek előtt akarta letenni a fegyvert, mert tisztában volt, csakúgy mint  mi azzal, hogy milyen következményekkel járna a szovjetek előtti kapituláció.

A német megszállás után egyre súlyosodó helyzetben Horthy utolsó nagy tette volt az, hogy mintegy két hónap után leállíttatta a zsidók deportálását, de sajnos ezzel már nem segíthetett azon a többszázezer zsidón, akiket már útnak indítottak a halálba. Ebben a kérdésben Horthy meglehetősen magamentegető mondatokat ír le, ami hamisan cseng, ha figyelembe vesszük azt, hogy ha leállíthatta a deportálásokat, akkor megakadályozhatta volna a végső megoldás magyarországi alkalmazásának elkezdését is. A zsidókérdésben tanúsított gyengesége, határozatlansága, erélytelensége ellenére azt azért el kell mondani, hogy a szövetségesek fogságába került Horthyt nem vádlottként, hanem tanúként szerepeltették a nürnbergi perben, tehát a szövetségesek nem tekintették háborús bűnösnek őt, annak ellenére, hogy Tito mindent elkövetett ennek érdekében az újvidéki vérengzések miatt, amelyek Horthy álláspontja szerint az ő akaratától függetlenül zajlottak le. Hogy Horthy nem is volt hajlamos a háborús bűnökre, arról talán árulkodik a hostis justusra való hivatkozása. Mint írja, a legújabb kori hadviselésben a diplomaták nem különböznek a hadvezérektől, mert „amióta Versailles-ben és Trianonban a vitézül harcolt legyőzöttet nem ismerték el hostis justusnak (jogszerű ellenségnek), azóta nincs béke a világon. Az első világháborút állítólag azért folytatták, hogy a világot „éretté tegyék a demokráciára”. De ez a gyűlöletbe hajszolt demokratikus választótömegek közreműködése mellett olyan kényszerszerződésekkel zárult, melyek termékeny talajt teremtettek a bolsevizmus, a fasizmus és a nemzetiszocializmus számára.” (354–355 o.)

Melyik Európa?

Egy nagy úr és egy nagyformátumú politikus képe rajzolódik ki az emlékiratokból, egy olyan vezetőé, aki parádésan eljátssza az erkölcsi megfontolások alapján uralkodó vezér szerepét, aki mindig a legitimista álláspontot képviseli (a könyvben bevallja, hogy még a magyar koronát is felajánlották neki, de ő ezt visszautasította), és saját megítélése szerint mindig a helyes döntést hozza meg, viszont a valóság, ami döntései nyomán teremtődik, mégiscsak távol áll a vezér őszintének mondott jószándékaitól. Horthynak olyan korban kellett meghatároznia Magyarország sorsát, amely barbárságával szinte mindenkit bemocskolt, és ez a történelmi szenny nem hagyta makulátlanul a kormányzót sem, aki egy békésebb, tisztességesebb korszakban talán jobb, nemesebb történelmi alakká válhatott volna, így azonban, bár ő maga nem vállalja magára, mégis az ő neve viszi tovább a történelemben az akkori korszak sok magyar ódiumát.

Az természetesen ma is vita tárgya, hogy milyen történelmi megítélés alá essen a kormányzó, én e recenzió végén hadd emeljem ki a könyv zárópasszusát, mely Horthy magyar szabadságeszményéről vall, és amely egyfajta politikai credóként és hagyatékként is felfogható: „A magyar népnek, de különösen a magyar parasztnak emelkedett színvonalú a gondolkodásmódja. Ha a magyar parasztság, a mi fajtánk életforrása évszázadokon át tanúsított nemzeti érzését, Istenbe vetett hitét, tiszta erkölcsét, katonai vitézségét és szorgos munkakedvét a terror és az idegen megszállás megpróbáltatásai közt is megőrzi, ha nem támogatja a hatalomra éhes politikai törtetőket, akik osztálygyűlöletet hirdetnek, és a tömegek alacsony ösztöneit ingerlik, akkor majd egy napon ismét valóra válik a magyar szabadság.”

Ma már sok minden tisztázódott azokból a kérdésekből, amelyek Horthy életében még megoldatlanok voltak. Magyarország megszabadult a szovjet kommunista beállítottságú diktatúrától, ma szegről-végről újra szabadon dönthet sorsáról, de Horthy nem láthatta azt, hogy az ország beleágyazódott a globalizált világ ezernyi új kötelmébe, több millió magyar pedig még mindig a poszttrianoni utódállamok politikai akaratának van kiszolgáltatva. Az új világ új kérdéseket vet fel, de még a régi kérdésekre is új válaszokat fogalmaz meg, és a Horthy által emlegetett parasztság, osztálygyűlölet, hit, erkölcs, szabadság fogalma is más konnotációt hordoz ma, mint az ő idejében, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez az Európa már nem az az Európa.

Pap István

Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó Budapest, 2011