Nekünk kell rendeznünk saját ügyeinket

– Ön volt az egyik megálmodója és kivitelezője hajdanán a gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábornak, mégis fontosnak tartotta a közelben még egy alkotótábort létrehozni. Mi ennek a magyarázata?
– 1974-ben, amikor megszületett a gyergyószárhegyi alkotótábor ötlete, szinte megvalósíthatatlan volt az elképzelésünk. Valami olyasmit álmodtunk, hogy „újraélesszük”a hajdani, akkor már megszűnt nagybányai festőiskolát. Szárhegy olyan hely, ahol adottak voltak ehhez a lehetőségek: a Lázár-kastély meg a Ferenc-rendi kolostor alkalmasnak bizonyult elképzeléseink kivitelezéséhez. Ebben óriási szerepe volt Zöld Lajos újságírónak, akit dicséret illet ezért. A tábor eleget tett „történelmi hivatásának”, a továbbiakban pedig már a huszonegyedik század követelményeihez kell igazodnunk. Gyergyóalfalunak az 1989-es változás után olyan polgármesterei és vezetőemberei voltak, akik „cimboráltak” egy képzőművészeti alkotótábor ötletével. Ám, mint minden ötletnek, ennek is megvolt az érési folyamata, míg eljutott a kivitelezés fázisába. Az sem mellékes szempont, hogy a községnek számos képzőművész szülöttje van, s rájuk, valamint kapcsolataikra építeni lehet. A faluban is van igény a képzőművészetre: bizonyíték rá a galéria, az állandó tárlatom. A községben élő Balázs József festőművésznek lehetősége nyílt megtapasztalni, hogyan is működnek külföldön a képzőművészeti alkotótáborok. Erre építve s a helyi kapcsolatokat kihasználva itthon is létrehoztunk egy alkotótábort. Ezért hívtuk meg múlt évi első táborunkba azokat az embereket, akik a szárhegyi tábor alapításánál is jelen voltak. Természetesen olyan fiatalok, művészek is részt vettek, akiket táborozásaink alkalmával ismertünk meg.
– Több alkalommal is úgy fogalmazott, hogy Gyergyóalfalu „véletlenül” számos képzőművészt adott az erdélyi művészettörténetnek. Több mint harminc képzőművész kiemelkedése egy 4–5000-es lélekszámú faluból azonban már nem lehet véletlen...
– Kezdetben a véletlennek volt köszönhető a jelenség. Ambrus Imre volt az első, aki képzőművészeti pályát választott, ám neki is volt egy festegető pap nagybátyja. Sövér Eleket a marosvásárhelyi képzőművészeti iskola tehetségkutatói fedezték fel, neki meg Ambrus Imre volt a példaképe. Aztán következtem én, példaképeim mellett ott volt festegő édesapám is, akinek nem adatott meg, hogy képzőművész lehessen, én pedig az ő ösztönzésére jutottam be a képzőművészeti iskolába. Miután Sövér Elek elvégezte az egyetemet, hazakerült, így ő lett az a szakember, aki könnyedén „megfertőzhette” az egész községet a képzőművészetek iránti érdeklődéssel. Az effajta „vírus” pedig könnyen terjed olyan közegben, ahol van rá befogadókészség. Balázs József és Búzás András már magától értetődően művészeti pályát választott. Egy ideig a marosvásárhelyi képzőművészeti iskola volt a gyűjtőközpont, 1990-től Csíkszeredában is létrehoztuk a képzőművészeti líceumot, Balázs József pedig tucatszám küldte hozzánk a tehetséges gyermekeket.
– Ha párhuzamot próbálunk vonni a szárhegyi és az alfalvi képzőművészeti alkotótábor között, szembeötlő a hasonlóság: annak létrejöttében is három erős egyéniség – Gaál András, Zöld Lajos és ön – vállalt oroszlánrészt, itt szintén három személy fogott össze – Gál Mihály, Balázs József és ön. Ön mindkét trióban benne volt. Van valami magyarázata a hármas összefogásnak?
– A szárhegyi tábor hajdanán központi alapból jött létre, a Képzőművészeti Szövetség, valamint az akkori Hargita Megyei Tanács finanszírozta a költségeket. Abban az időben a szervezést teljesen bérmentve, ingyenesen végeztük. Zöld Lajos foglalkozott az adminisztratív ügyekkel, ő álmodta meg a kastély és a kolostor restaurálását, a meghívásokat pedig mi vállaltuk Gaál Andrással. Az évek során kialakult a tábor presztízse is, leveleket kaptunk, amelyekben a művészek jelezték részvételi szándékukat. Sajnos, a döntés nem rajtunk múlott, ugyanis a résztvevők névsorát mindig jóvá kellett hagynia a Képzőművészeti Szövetségnek, ők pedig mindig módosítottak rajta. Az akkori körülmények között is sikerült úgy szervezni, hogy 20–30 év alatt a táborban Erdély legjobbjai is megfordultak, és alkotásaik révén itt hagyták kézjegyüket. Alfaluban Gál Mihály az az álmodozó ember, aki ha valamibe belekezd, tűzön-vízen át véghezviszi, Balázs József pedig szimpatikus személyiség, akit bárhol hamar megszeretnek. Õ a kohéziós erő, amely összetartja a különféle helyekről különféle igényekkel érkező művészeket. Kissé túlzásnak érzem a tiszteletet, amelyet a szülőfalumbeliektől kapok azért, amit a Vadárvácska-tábor létrehozásáért tettem. Szívesen segítek, amiben tudok, de lényegében csupán „garancia szerepet” vállalok a szervezésben, konkrét munkát nem.
– Ingyenmunkáról beszélt, amit viszont számon tartanak, hiszen nem is olyan rég Életműdíjjal tüntette ki önt Hargita megye Tanácsa.
– Az Életműdíjat a pályám megkoronázásának tekintem, hiszen a közösségért végzett munka mindig is elsődleges volt az életemben. Ez az, amit ma is bármikor szívesen vállalok, és nem érdekel az anyagi vonzata. Az egyetlen lényeges szempont maga az ügy, az eszme, amit szolgálok, a honorárium pedig az örömöt jelenti, amit akkor érez az ember, ha megvalósulni látja az álmát. Többször is hangsúlyoztam: ne várjuk azt, hogy „felülről” mondja meg valaki, mit kell tennünk. A kulturális autonómiát magunknak kell megteremtenünk. Ha falvaink, a kisrégiók kulturális szempontból megerősödnek, értelemszerűen létrejön a kulturális autonómia. Senki nem tiltja, hogy a saját kultúránkat megőrizzük, fejlesszük, vagy éppen pallérozzuk. Senki nem szól bele a belső ügyeinkbe... Csupán rajtunk múlik, hogy teszünk-e ennek érdekében valamit, vagy sem. A befektetett munkának pedig mindig megjön az eredménye. Íme, itt van a kézzelfogható eredmény, az a tárlat, amelynek anyagát tíz napon át a művészek alkottak.
– Ha visszatekint a több mint fél évszázados alkotómunkára, mi az, amit másként tenne?
– Nem hiszem, hogy bármit is másként tennék, mint ahogyan tettem. Amit rám mért a sors, azt vállalom. A kor, amit átéltem, nem volt könnyű, viszont volt vezérlő csillagom, amely mutatta az utat, és nem csalódtam soha. Mindig olyan emberek közé kerültem, akik lelkesek voltak, akikkel együtt lehetett dolgozni. A negatív dolgokról kár beszélni ennyi idő távlatából. Voltak dolgok, amiket rám kényszerítettek, és meg kellett tennem, de nem ez a lényeg. Például a Ceauºescu-korszakban rám parancsoltak, hogy meg kell írni száz jelmondatot. Az ilyenek alól nem lehetett kitérni, muszáj volt csinálni.
– Papírforma szerint ön már nyugdíjas, viszont továbbra is alkot, szervez, dolgozik. Mikor vonul ténylegesen nyugdíjba?
– Csupán a katedráról nyugdíjaztak, az alkotásból nem. Hála istennek, amire vágytam – hogy akkor dolgozzam, akkor menjek be a műterembe, amikor kedvem tartja –, most megadatott. A katedráról nem lehetett elmenni, és a gondolatok, amik napközben megszülettek, sokszor elkoptak, mire hazaértem. Most viszont megadatott a nyugalom az alkotáshoz. Nem akarom a világot megváltani, végezni akarom a dolgom továbbra is.


Márton Árpád
1940. október 6-án született Gyergyóalfaluban. A Marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumban szerzett érettségi diplomát, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán államvizsgázott. 1990-ig a csíkszeredai Matematika-Fizika Líceum rajztanáraként dolgozott, majd nyugdíjazásáig a képzőművészeti líceum tanára volt. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Szakmai elismerései közül említésre méltó a Hortobágyi Alkotótábor Káplán Miklós-díja, a hajdúszoboszlói, makói és beregfürdői Nívó-díj. 2003-ban a Megye embere díjat kapta Zöld Lajossal és Gaál Andrással együtt, 2006-ban Életműdíjjal tüntették ki.