Dan Piţa, az előtte évekig letiltott rendező alkotásának címe: Noiembrie, ultimul bal (Utolsó bál, novemberben). Eközben a világon, legalábbis annak kelet-európai részén már valóban „áll a bál”, és valóban az utolsó. Kilencedikén omlik le a berlini fal, másnap már pártpuccs híre érkezik Szófiából. Nicolae Ceauşescu legközelebbi barátja és kollégája, Todor Zsivkov bolgár vezető is szedheti a sátorfáját.

Prága forrong, 17-én elkezdődik a bársonyos forradalom. Magyarországon a nemzeti kerekasztal tesz pontot az egypártrendszer végére, a Lengyel Egyesült Munkáspártnak még júniusban meg kellett osztania a hatalmat a ha nevében nem is, lényegében annál jobban „munkás” Szolidaritás szabad szakszervezettel. Most már Bukarestre is figyelne, változásokra várna a világ. De Bukarest még rest, a hivatalos nyilvánosság az újraválasztás „lozinkájától” hangos: „Ceauşescu reales, la al XIV-lea Congres”.

Miközben a nem hivatalos, szájról szájra terjedő alig nyilvánosságban a lozinka kissé átformálódik. Éspedig ilyenképpen: „La al XV-lea Congres, patru ani după deces”. (Jövendölés arról, hogy a következő kongresszust már négy évvel a „kimúlás” után fogják megtartani. Kommentár nélkül. Legalábbis 1989 karácsonyáig...)

Utolsó bál, hogyhogy, netalán minékünk az utolsó? – kapnak észbe a kongresszusra készülődő elvtársak, s a filmpremiert az utolsó pillanatban lefújatják. De hát éppen ezzel hívják fel rá a közvélemény figyelmét. Arra a kis bogárra, amit az ártatlannak tűnő cím a fülekben máris elültetett. Ha még el kellett ültetni egyáltalán. Mert Ceauşescu elkerülhetetlen menesztésével úgy volt már az ország, mint a viccbeli Móricka a szexszel: már mindenről csak az jutott eszébe.

Legelőször, még az év tavaszán a kommunista párt féltucat öreg harcosának. A Hatok levele néven ismert dokumentum akkora vádiratot állított össze Ceauşescu ellen, hogy alaposságából még egy tîrgoviştei hadbíróság is tanulhatott volna. Soroljunk fel néhányat a pártveteránok szemrehányásai közül.

Az ország alkotmányában és a helsinki konferencia záróokmányában felsorolt szabadságjogoknak (köztük a levéltitoknak) a sorozatos megsértése, a külföldiekkel való kapcsolatok ellehetetlenítése, a lakosság éheztetése, a német, zsidó és magyar kisebbségiek tömeges emigrációja, a becsületes értelmiségiek és párttagok Szekuritáté általi megfélemlítése, a Nyugat gazdasági szankciói és így tovább...

Amikor pedig a kongresszusi küldöttek megválasztására került a sor, tucatnyi egyszerű párttag a belső pártdemokrácia kiskapuit feszegette. Kongresszusi jelölőgyűlések fulladtak botrányba Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Brassóban, de más, kisebb helységekben is, itt is, ott is felállt valaki, hogy nyilvánosan elmondja: Nagy Vezér ide, géniusz oda, (de leginkább „amoda”), az újraválasztását ő bizony NEM támogatja.

Hát ilyen külső konstellációban és belső közhangulatban a pártkongresszust mégis megtartani legalább akkora kockázat volt Ceauşescu részéről, mint a kártyában tizenkilencre új lapot húzni. De nem hiába, és nemcsak a kártyában tartották dörzsölt játékosnak, ezegyszer még a kongresszus úgy járta a táncot, ahogy azt a diktátor húzta. Vagy ahogy Bertolucci híres filmjében – Utolsó tangó Párizsban – történt: szenvedélyesen járták, de már a haláltáncot. Ceauşescu hat kerek órán át beszélt, igaz, ebből jó másfelet a küldöttek tapsoltak át. Otthon aztán a legújabb gúnynevük várta őket. Tapsoldában tapsol-dákok, fordíthatnánk magyarra azt, ami román eredetiben – aplau-dacii – úgyszintén emlékezetesen hangzott.

A kongresszuson a szavazás még egyhangúan és egyhangúlag történt, de három napra rá a replikája is megérkezett. Menekülők százai után egy fagyos hajnalon Nadia Comăneci is átcsúszott, átlopakodott a magyar határon. Mint egyre többen, és nemcsak a Ceauşescu-rendszer végnapjaiban, ő is búcsút intett az aranykorszaknak, a nemzet üdvöskéje is a „lábával szavazott”. Azokkal az olimpiai aranyakat érő, világ csodálta lábaival...