Munkácsy-projekt: siker és folytatás

Rekordokat emlegetnek – legalábbis erdélyi viszonylatban – a Csíki Székely Múzeumban nemrég véget ért Munkácsy-kiállítás kapcsán. Milyen rekordokról van szó?

Mivel tavaly október óta ezzel a kiállítással kelek, fekszem és álmodom, azonosultam a kiállítással, úgyhogy nem biztos, hogy az én véleményem mindenben a mérvadó. De a számadatok szépen összeálltak már, az utolsó látogató például a 61 690. volt, Kostyák Botondnak hívják, az idei régizene-fesztivál egyik előadóművésze volt. A napi rekordokat tekintve két olyan, egymást követő napot jegyeztünk, amikor a látogatók száma meghaladta a 2800-at. Ez az Ezer Székely Leány találkozójakor történt, igaz, akkor éjjel egyig tartottunk nyitva, szombaton és vasárnap is. Vándorkiállításról lévén szó, a tizedik helyszín Csíkszereda, Magyarországon kilenc helyen volt már kiállítás, és a 800 ezredik látogatót köszönthettük itt, de számuk most már 810 ezer körül tart. Büszkén mondhatjuk, hogy látogatottság tekintetében a harmadik helyet foglaljuk el, Budapestet is beleszámítva. Ott több mint 360 ezren látták, ha jól emlékszem, Debrecenben 78 ezren, és a harmadik hely a Csíkszeredáé, de fogalmazhatunk úgy is, hogy Erdélyé.

Hogy történt, hogy a Csíki Székely Múzeumra esett a vándorkiállítás szervezőinek választása?

A prózai és rövid válasz az, hogy 2006. október 7-én csörgött a telefon az irodában, felhívott Pákh Imre jobb-keze, a kiállítás menedzsere, és azt mondta: Gyarmati úr, ha érdekli önt a Munkácsy-kiállítás fogadása, másnap találkozzunk Békéscsabán, akkor zárt ugyanis az ottani kiállítás. Innen tudom rekonstruálni, hogyan eshetett ránk a választás: az utóbbi években a Csíki Székely Múzeum szakmai teljesítménye, arculata, PR-ja felhívta magára a figyelmet. Sikerült oly módon integrálódnunk a Kárpát-medencei magyar múzeumi vérkeringésbe, hogy ismertek lettünk, kialakult a szakmai kapcsolathálónk. És azt hiszem, Csíkszereda kedvező földrajzi fekvése is sokat nyomott a latban. Pákh Imre és menedzsere már 2006 nyarán gondolkodtak azon, hogy ha már 750 ezer látogatót vonzott Magyarországon a gyűjtemény, miért ne vinnék el a határokon túlra is. Miután októberben találkoztam Pákh Imrével és Szemenkár Mátyással, meghívta őket ide Csíkszereda város vezetősége, hogy nézzenek körül, és ugyanakkor biztosította őket arról, hogy a szervezés elindulhat, mert az önkormányzat állja a költségek 30 százalékát. Ez volt az alap, amely biztonságot nyújtott számunkra, ezután indult el a szponzorok keresése.

Milyen erőket kellett megmozgatni, hogy biztosítani tudják a kiállítás anyagi hátterét?

n Nagy összefogás révén jött létre a kiállítás, négy jelentős szegmenst kell ilyen szempontból kiemelni. Elsőként a múzeumi szakmát említem, amely teljes erejéből támogatott bennünket. Sokat számított Csíkszereda megyei jogú város önkormányzatának normatív támogatása is, amely az alapokat jelentette. Harmadsorban a vállalkozói szférát emelném ki, a szponzorokat, akik nagyon nyitottak voltak és nagyvonalúak. Négy szponzorkategóriára osztottuk fel a támogatókat, aszerint, hogy ki mennyit ad, és ki mennyit kap, a több 10 ezer eurós kategóriától egészen a 300 lejes kategóriáig. De nagyon sokat köszönhetünk az erdélyi magyar írott és elektronikus sajtónak, amely partneri együttműködés keretében ingyenesen közölte a Munkácsy-reklámot.

Voltak fenntartásai a múzeum csa-patának?

Minket elsősorban az foglalkoztatott, hogy fogadóképessé tudunk-e válni egy ilyen volumenű kiállításhoz, elsősorban biztonságtechnikai, műtárgyvédelmi szempontból. A végrehajtott infrastrukturális beruházások értéke 400 ezer lej körül mozog, és ennek következményeként most már elmondhatjuk, hogy összesen 400 négyzetméternyi felületű európai színvonalú kiállítótérrel rendelkezünk. A fejlesztések – a klímaberendezés, a fénytechnika, a biztonsági berendezések, a felújított padlóburkolat és falak, a renovált toalettek – itt maradnak a múzeumban. A Munkácsy-kiállítás helyszínei közül sehol sem történt ilyen mérvű beruházás, de azt is hozzá kell tennünk, hogy az erdélyi múzeumi hálózat kiállítási technikájában nagy lemaradások vannak a közép-európai szinthez képest. Mi csak behoztuk a lemaradást. Más kérdés, hogy egy fokkal korszerűbbé teszi a Csíki Székely Múzeumot az, hogy igyekeztünk a legújabb technikát beszerezni az előkészületek során, például 50 ezer euró értékű német gyártmányú világítóberendezést vásároltunk, ami a magyarországi nagy múzeumoknál sem gyakori. Szakmai áldozatot is kellett hoznunk, ugyanis elköltöztettük múzeumunk hagyományos kiállításait.

Sokmindenben úttörőnek tekinthető a projekt. Mi volt ön szerint a kiállítás legfontosabb hozadéka?

n Sikerült megmozgatnunk az erdélyi magyar – és nemcsak magyar, mivel több mint ezer román is eljött – művészetkedvelő közönséget, ehhez adódott hozzá a külföldről érkezők serege. Véleményem szerint nem volt precedens Erdélyben arra, hogy ekkora számban – 75 nap alatt több mint 61 ezer látogató – nézzen meg egy adott kulturális produkciót. Úgy tu-dom, a Brukenthal Múzeumot sem látogatják ennyien, még mostanság sem, pedig Nagyszeben kulturális főváros, nem beszélve a székelyföldi múzeumokról. Hatalmas ajándékot kaptunk, mind a múzeum, mind a város, illetve a műtárgyak tuljadonosaitól. Ezt mi a sok hónapos hitünk, reményünk, bátorságunk, energiánk, munkánk által továbbajándékoztunk a székelyföldi és az erdélyi magyarságnak. Ez talán a kiállítás legfontosabb hozadéka. Egy múzeum számára nincs nagyobb elégtétel annál, mint amikor diákzsibongástól hangos az udvara, mint amikor emberek százai jönnek ki könnyes szemmel a kiállítótérből.

Melyik régiót sikerült leginkább meggyőzni arról, hogy nézze meg a kiállítást?

A vendégkönyvi bejegyzések tanúsága szerint több mint 20 ország több mint 500 településéről érkeztek a látogatók. Csak Ausztráliából tudok öt várost, ahonnan jöttek, aztán Koreából, Japánból, Svédországból, Finnországból. És természetesen a Kárpát-medence valamennyi országából – Ausztriából, Németországból különösen sokan –, Olaszországból, Angliából, Franciaországból és az Egyesült Államokból szintén szép számban. Ezek a látogatók nyilván nem kizárólag a Munkácsy-kiállításért jöttek el, de ha már itt voltak, bármilyen ok miatt, legyen az pünkösdi búcsú, Ezer Székely Leány találkozó, nyaralás, rokonság, kihasználva az alkalmat, megnézték a Munkácsy-kiállítást. Emellett Erdély minden sarkából érkeztek látogatók, Máramarosszigettől Temesvárig, Nagyváradtól a gyimesi csángókon át a moldvai csángókig, a ploieşti-i és a bukaresti szórványmagyarságig, jöttek Nagyenyedről, Déváról, Fogaras-ból, Kalotaszegről, Tatrangból. Persze Kolozsvárt, Vásárhelyt és a székely nagyvárosokat nem is kell említenem, ahonnan özönlöttek az emberek ezrei. Több száz olyan bejegyzést olvastam, illetve beszélgettem az emberekkel, akik állították: életükben először járnak a Székelyföldön. Munkácsy apropóján eljöttek, egyúttal megnézték a Székelyudvarhely melletti Szejkefür-dőn Orbán Balázs sírját, a Gyilkos-tót, a Szent Anna-tót, Háromszéket. A Munkácsy-projekt alkalmat nyújtott nekik arra, hogy bejárják az egész régiót.

Mi következik ezután? Az infrastrukturális beruházások és a projekt sikerének híre milyen további kiállításokat vonzhat ide?

Egyelőre mérleget kell készítenünk, takarítunk, pihen a múzeum. De gyakori telefonkapcsolatban állok Pákh Imrével, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria igazgatójával. A konkrét tárgyalásokat október folyamán kezdjük majd el. A vendégkönyvben több ezer bejegyzés kéri a folytatást, és mi most már képesek is vagyunk folytatni a nagyszabású projekteket.

Gál Andrea

Gyarmati Zsolt

1970-ben született Székelyudvarhelyen. Egyetemi tanulmányait a BBTE történelem szakán végezte. 2002-ben abszolvált a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem19. századi város- és társadalomtörténet PhD-képzésén, valamint a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karán. 2003 óta a Csíki Székely Múzeum igazgatója, 2006 óta az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának alelnöke. Kötete: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán (Komp-press, Kolozsvár, 2005).