Műemlékvédelem: múltunk jelene

A korabeli Magyarország területén több hasonló rendelet is született a múlt század elején, s ezek a korai kezdeményezések alkotják a mai, átfogó műemlékvédelmi törvények alapjait. Európa valamennyi országában létezik manapság ilyen törvény, s bár ezek részleteikben gyakran különböznek egymástól, alapvető célkitűzéseiket tekintve közös törekvés a mindennemű ingó vagy ingatlan történelmi, régészeti, műemléki örökség védelme, feltárása, megőrzése az utókor számára.

A pusztulás természetrajza

Művelt huszonegyedik századunk elején szakmabeliek, civilek és politikusok egyaránt szívesen emelnek szót a kulturális örökség megmentése érdekében, hiszen – hangzik a közhelyszerű megállapítás – „ha múltunkat nem ápoljuk, a jövőnket herdáljuk el”. Mégis, ha közel egy évszázaddal az említett alispáni rendelet megjelenése után körülnézünk szűkebb hazánkban, lepusztult, romos várak, kúriák, megsemmisült régészeti lelőhelyek, elkótyavetyélt kulturális javak sokasága jelzi, hogy a valóság némileg másképpen fest.

A mai Kovászna megye területén csak az elmúlt évtizedek során több tucatnyi régészeti lelőhelyet ért súlyos rongálás, némelyikük teljes egészében megsemmisült. A veszteségek között szerepel néhány ős- vagy ókori régészeti lelőhely, de több középkori templom, kápolna vagy temetőrészlet is.

Középkori váraink, amelyekhez hasonlókat a világ más tájain restaurálnak és idegenforgalmi látványosságokként hasznosítanak, megadóan várják a megsemmisülést. Múlt századi fényképeket a mai állapottal összehasonlítva könnyen kiszámítható a pusztulás üteme: alig egy emberöltő múlva, szakszerű beavatkozás hiányában a Bálványosvár, a csernátoni Csonkavár és más hasonló erősségek helyén legfeljebb egy kőhalom marad.

Ha az okokat keressük, általában a pénztelenséget, a gazdasági válságot és hasonló, anyagi természetű dolgokat szoktak emlegetni. Pedig az egyes példák tapasztalatát egybevetve megállapíthatjuk, hogy az áldatlan állapotok legfőbb okai a műemlékvédelemért felelős intézmények hibás működése, az érintett szereplők közötti kommunikáció hiánya, nem utolsósorban a nagy szavak mögött lappangó érdektelenség.

Felelősök listája

A mai Romániában a kulturális örökség védelme – a folyamat szerkezetét, működési alapelveit tekintve – legalább három alappilléren nyugszik. A védelem tengelyében helyezkednek el a megyei szinten megszervezett kulturális és műemlékvédelmi igazgatóságok. Szerepük mindenekelőtt a műemlékek helyi nyilvántartása és ellenőrzése, valamint a különböző műemlékeket érintő tevékenységek – feltárás, állagmegóvás, restaurálás, stb. – koordinálása. Elvileg tőlük függetlenül, de némileg hasonló ellenőrző, felügyelő jogkörrel rendelkezik az utólag létrehozott, úgynevezett örökségvédelmi rendőrség is.

A törvény kimondja, hogy minden, földmunkával járó építkezés esetében régészeti felügyelet szükséges, a már ismert régészeti lelőhelyek, álló építészeti emlékek (például templomok, várak, kúriák) pedig kiemelt védettséget élveznek. Környékükön, meghatározott távolságon belül, ilyen munkálatokat egyáltalán nem, vagy csupán megelőző régészeti feltárást követően, szakember jelenlétében lehet végezni.

A műemlékvédelmi igazgatóság feladata, hogy a fennhatósága alá tartozó területen ismert műemléki objektumokról nyilvántartást készítsen, azok meglétéről, pontos helyéről, valamint a védelmükre szolgáló jogszabályokról értesítse a terület tulajdonosait, magánszemélyeket és önkormányzatokat egyaránt. Csakhogy tudomásunk szerint Kovászna megyében ilyen aktualizált, a műemlékek, régészeti lelőhelyek földrajzi koordinátáit, fizikai állapotát, tulajdonjogi viszonyait tartalmazó nyilvántartás nem létezik.

Így fordulhatott elő többször is, hogy az egyes önkormányzatoknak fogalmuk sem volt a területükön lévő régészeti lelőhelyekről, így azok védelméről akkor sem tudtak volna gondoskodni, ha akarnak.

A folyamatban fontos szerep jut a múzeumoknak is, hiszen képzett szakembereik (régészek, művészettörténészek, konzervátorok, restaurátorok) segítségével megfelelő szakmai hátteret nyújthatnak, nem utolsósorban befogadják, megőrzik és a nagyközönség számára láthatóvá teszik a múlt tárgyi hagyatékát. Több európai ország – így Franciaországban, vagy újabban Magyarországon – is létezik egy állami fenntartású központi intézmény, amely a különböző régészeti feltárások, leletmentések cseppet sem egyszerű feladatát hivatott ellátni.

Romániában ilyen szervezettel nem rendelkezünk – bár úgy hírlik, valami hasonló létrehozását újabban nálunk is fontolgatják –, így a műemlékek feltárásával kapcsolatos munkálatok feladata a múzeumokra hárul. Néhány évtizede még gondot jelentett a megfelelően képzett szakemberek hiánya, azóta ez a probléma a legtöbb székelyföldi múzeumban megoldódott.

Egyre szűkösebb anyagi hátterük miatt, szerteágazó feladataik és a létszámbeli megszorítások közepette azonban múzeumaink többsége lassanként egyszerű kiállítóhellyé válik, ahol a szakembert rendes munkája helyett inkább teremőrként, tárlatvezetőként foglalkoztatják. Régészeti kutatásra, terepmunkára többnyire már nemhogy pénzt, de költségvetési tételt sem különítenek el. Pedig a kulturális örökség védelmének egyik legjobb módja – ahogy azt külföldi példák is bizonyítják – valószínűleg a célzott megelőzés, a szakszerű, módszeres kutatás és az ezeket követő, megfelelő mértékű népszerűsítés lenne.

A műemlékvédelemben érintett szervezetek, intézmények sorában végül, de nem utolsósorban említhetjük a területileg illetékes megyei és települési önkormányzatokat. A törvény értelmében az önkormányzatok maguk is felelősséggel tartoznak a területükön található műemlékek, régészeti lelőhelyek védelméért. Nemcsak kötelesek bejelenteni, felügyelni a felbukkanó lelőhelyeket, leleteket, de azok kutatását, feltárását, idegenforgalmi hasznosítását maguk is kezdeményezhetik, anyagi és más természetű eszközökkel támogathatják. Szomorú tapasztalat mégis, hogy a helyi kulturális örökség ápolásában, megmentésében talán leginkább érdekelt önkormányzatok részéről tapasztalható a legkevesebb igyekezet.

Válság ide vagy oda, városi, községi szinten megyeszerte egymást érik a különböző közösségi fejlesztő beruházások, víz- és gázvezetés, csatornázási munkák és egyebek. A gyakran több millió eurós költségvetésű projektekben tételként sem szerepel a régészeti felügyelet vagy esetleges megelőző feltárás, kutatási eredmények hasznosításáról, a közösség számára is hasznos népszerűsítő munkáról nem is beszélve. Itt is, mint sok más téren, legfeljebb a történelmi egyházak jelentenek kivételt, hiszen egy-egy kisebb gyülekezett vékony pénztárcájából gyakran több pénz jut az egyházi javak megőrzésére, mint a Brüsszelből támogatott nagy költségvetésű beruházásokból.

Öntudat, mint korszerű exportcikk

A művelt, egységesülő Európába mindenekelőtt képzelet szülte legendáinkat, gasztronómiai szokásainkat importáljuk. Csaba királyfi, a töltött káposzta vagy a méteres kürtőskalács kétségtelenül fontos tartozékai a korszerű székely öntudatnak. De idestova tizenegy évszázados Kárpát-medencei jelenlétünk, sajátos önkormányzati, védelmi rendszerünk, egyházi és világi kultúránk tárgyi, építészeti emlékeinek a kutatása, megmentése és népszerűsítése – vagyis mindaz, ami igazán csak helyi sajátosság –, mintha senkit sem igazán érdekelne.

Természetesen mindig lehet hivatkozni a nem megfelelő gazdasági és politikai helyzetre, az egymást érő válságokra – persze kérdés, hogy történelmünk során, mikor voltunk egyáltalán jobb helyzetben a mostaninál? A bevezetőben is említett közhelyes, de attól még igaz megállapítás szerint, egy közösség gazdagsága azonban nem csupán anyagiakban mérhető, hanem abban is, ahogyan történelmi emlékeit ápolja. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, még jobban kitűnik, hogy mennyire szegények vagyunk.

Szerző: Sztáncsuj Sándor József, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum régésze