Mitől van hányingerem?

Ha pedig gyenge a meccs, csatornát váltunk a család többségi része nagy örömére. Vagy kikapcsoljuk a tévét, s magunkat is egy sor olvasással.

Pedig valamikor tényleg imádtam a focit. A legnagyobb csaták akkor zajlottak, amikor még kölykök voltunk, apánk aktív játékos a Hargitában, Kuttlik Rudi bácsi keze alatt, s akkor az udvaron kettő az egy ellen. Kölykök voltunk még, hátulgombolós nadrágban. De azért az oltás sikerült, mert mire megkaptuk a személyazonosságit, addigra szépen kialakult a gömbérzék, a példaképek Puskásék, Bozsikék, Alberték voltak, elég jól ment a légstopp, a mellstopp, a fejelés, a lapos passz, a csavarás, a csel. Amikor utóbbiból a kelleténél több volt, apánk mindig szólt: Egy kicsit meg lehet pepecselni, de ne sokat, mert árt... Szóval, hogy nem hasznos. Amikor már túl voltunk a katonaságon, stopplis cipőnk is lett, saját keresetből, s apánk a pálya széléről figyelt. Lassan ez is lejárt, de a szerelem maradt. Továbbra is ki-kijártunk drukkolni, hangosan, de csak korrektül. Bedő Ácsiéknak, Tókos Béciéknek, Ambrus Jocóéknak, Benedek Imiéknek, Gonzónak (nagy figura!), Biszok Öcsiéknek, Siklódi Feriéknek, Sebestyén Déneséknek, Fanics Bandiéknak, Bölöni Laciéknak. Zászlók, kolompok, sípok, dobok, nádi hegedűk, felejthetetlen nagy győzelmek, és felejthető rossz meccsek, botlások. Aztán Szepesi Gyuri bácsi, Novotny Zoltán, Bene Feriék, Nyilasiék, Détáriék, a Fradi a KEK-döntőben, a Vidi az UEFA-döntőben. És a szobánk minden fala telis-tele volt klubzászlókkal. Szép volt.

Addig, amíg olyan idők jöttek, hogy már nem kezdtem érteni az egészet. A pályák körül egyre több lett az ocsmányság és trágárság, nem értettem, hogy a fiúknak, mármint a drukkereknek, kékeknek, pirosaknak, liláknak, zöldeknek, sárgáknak, fehéreknek, feketéknek – ezt klub- és ne bőrszínre tessenek érteni! – mi bajuk a rendőrökkel, amikor zajlik a mérkőzés, mármint a pályán, azt kellene figyelni, s miért kell szidni az ellenfél anyját, amikor a kedvenceket kellene buzdítani, segíteni. A győzelemre. S mi bajuk a metrókocsival, a lelátó műanyag székeivel, minek kell mindent szétverni. Nem értettem, hogy mitől jobb valaki, hogy az ultrának nevezi magát, s azt komolyan is gondolja. Nem értettem, mi bajuk volt a liverpooliaknak a torinóiakkal, s főképp, hogy mire volt jó Heysel tragédiája. Nem értettem, s ma sem értem, hogy mi baja a fradistának a dózsással, a steauásnak a dinamóssal, a steuásnak a szeredai sportklubossal, románnak a magyarral és így tovább. És fordítva. S mi köze a gyűlöletnek a sporthoz.

Csak azt láttam, hogy lassanként talpalatnyi hely sem marad a stadionokban, ahol az ember csendesen elüldögélve végignézheti a kilencven percet. Vagy a maga módján szurkolhat, mondjuk ocsmánykodás nélkül. Vagy ha semleges, akkor csak kikapcsolódik egy kicsit. Csak azt láttam hogy az egyik bukaresti stadionban egyszer megjelent egy horogkereszt, mintha a Reichstagról hozta volna valaki, és megjelent mindenfelé trágár és ocsmány és hitvány leírt és kimondott szó. Jól van na, a focistadion tényleg nem templom, de azért mégis. Csak azt hallom és látom, hogy „Cigányok! Cigányok!”, hogy „Kifelé a magyarokkal az országból!”, hogy „F...szopó lilák!”, hogy „Bozgore, bozgore”, ilyen és olyan Magyarország, s ilyen és olyan Románia. És így tovább, mindenféle hasonlók. És látom az iszonytató feliratot, hogy „Hány hónapig tartja magában a szart egy magyar nő? Kilenc hónapig”... És látom, hogy senki nem tesz semmit, mert az üzletnek, az iparnak működnie kell. És látom, hogy a sajtónk csak azt látja ebből az egészből, hogy az újpesti huligánok így, az újpesti huligánok úgy, hogy árpádsávos zászlók, Kürtöstől Bukarestig oda-vissza, miközben a steauás ultrák banneréről egyetlen betűt nem ejtenek...

Na, ezért van hányingerem.

S a rossz érzés, hogy a foci becsapott.