Minél több jó zenét játszani

- A szájharmonika nagyon népszerű hangszer, könnyedén megtanulható. Hogyan emeli mégis egy jó szájharmonikás művészi szintre a játékát?
Hogy igazából mennyire vagyok művész, azt nem tudom, az biztos, hogy már 1988-tól foglalkoztat a szájharmonika. A művész kifejezés határeset, mert nem attól lesz valaki művész, hogy megadatik számára a koncertezés, a hangfelvétel, lemez, CD-készítés lehetősége. Nyugodtan művésznek lehet nevezni azt is, aki saját kedvtelésére, családja szórakoztatására, vagy éppen hétvégi ünnepségek alkalmával zenél. Mellesleg, a nagyapám is nagyon jó szájharmonikás volt, csak ő teljesen más dallamvilágot fogalmazott meg, mint én. Igazából én a blues és a dzsessz irányába hajlottam el, nyílván ebben a muzsikában is megtalálhatók a népzenei gyökerek, hiszen a családomban hatalmas tiszteletnek örvendett a magyar népzene. Abban, amit mi művelünk a blues és annak különféle vállfajai keverednek és csupán néhány elemében lelhető fel benne a népzene.

- Tehát mondhatjuk azt, hogy a nagyapjáról ragadt át önre a szájharmonika szeretete?
Nagyapámnak mindenképp nagy szerepe volt abban, hogy egyáltalán kézbe vettem a szájharmonikát, de legalább akkora jelentősége volt annak a rengeteg bakelitlemeznek, amelyeket akkoriban gyűjtögettem. Ezek között a lemezek között volt egy szájharmonikás lemeze, amelyen gyönyörű szólók voltak, nem is szólalt meg más hangszer, csak a szájharmonika, és a muzsikus a lábával verte hozzá az ütemet. Ez Sony Williamson lemeze volt, abszolút blues, ami akkoriban számomra teljesen idegen műfaj volt, mégis választóvonalnak tartom  zenei fejlődésemben.

- 1997-ben Németországban a világ legjobbjaiból álló zsűri a legmagasabb szintű minősítéssel értékelte játékát. Lehet ezt fokozni?
- Az elismerést nem értékelném annyira magasnak, amekkora híre volt, bár tudom, ezzel önmagam ellen beszélek. A tizenegy évvel ezelőtti szájharmonika világbajnokságon gyönyörű hetet töltöttem Németországban világklasszisnak számító szájharmonikások társaságában, akik a zsűri tagjai voltak. Tulajdonképpen azon a versenyen kétszázan indultak, ebből negyvenketten jutottunk be egy szűkebb keretbe és mindössze négyen vagy öten kaptuk meg a legmagasabb minősítést. Így, és beleszámítva azt is, hogy Kanadától Ausztráliáig a világ minden részéről voltak szájharmonikások, valóban nagy elismerésnek számít. Azonban azért mondom, hogy nincs  túl nagy jelentősége, mert útjaim során számos nagyon jó muzsikussal találkoztam, akik nem voltak ott ezen a versenyen. Egy ilyen megmérettetés mindössze szűk keresztmetszete a valóságnak. Az a számos zenész, aki valamilyen indokból nem megy el egy ilyen versenyre, még becsülettel teszi a dolgát és nagyon magas színvonalon zenél. Lényegében ez az én célom is: minél több, minél jobb zenét játszani, minél magasabb színvonalon muzsikálni, és nem az elismerésért, a díjért versenyekre járni.

- Ha a szakmai elismerés nem különösebb célja, mire törekszik, mit akar elérni zenei munkássága során?
- Nagyon sok zenei műfaj érdekel, nemcsak a blues, és minél több nagyon jó muzsikussal szeretnék együtt játszani. Ugyanakkor, ha lehetőség adódik, szeretnék sok jó minőségű lemezfelvételt készíteni, mert az maradandó.

- Számos együttesben fellépett mielőtt saját zenekarát, a Pribojszki Mátyás Bandet létrehozta volna. Hogyan fogalmazódott meg a saját nevét viselő zenekar létrehozásának ötlete?
- Az 1990-es évek elején Debrecenben jártam főiskolára, ottani zenészekkel létrehoztuk a Puls Fulls nevű zenekart, majd röpke egy év után Békéscsabára költöztem, és az ottani zenészekkel folytattam a munkát. Ez a zenekar közel tíz éven át ugyanabban a felállásban működött egészen 2003-ig, amikor a fővárosba költöztem. Lényegében szerettem volna más emberekkel kicsivel másabb zenét játszani, az érdeklődési köröm is más irányba fordult. Ezért lezártam a békéscsabai korszakot, és új emberekkel hoztam létre az új zenekart. A név azért érdekes, mert sem én, sem a zenekar többi tagja nem akarta, hogy  fantázianevet adjunk a csapatnak. Rengeteg vívódás után döntöttem el, hogy felvállalom önmagam a zenekarral együtt. Egyébként ez olyan lecke, amivel bármelyik zenekar frontemberének előbb-utóbb szembesülnie kell, ugyanis a közönség még egy fantázia nevű zenekart is mindig a frontemberrel azonosít. A téma a mentén rengeteget vitáztunk a zenekar tagjaival, végül a dobos győzött meg, hogy vállalnom kell a nevemmel a zenekart. 2004-ben már a saját nevemmel jelent meg az első lemezünk. Egyébként, amikor hetven éves leszek akkor is Pribojszki Mátyásnak neveznek, és mindegy, milyen zenekarral játszom, ha az általam megfogalmazott zene létrejön.

- Számos világklasszissal zenélt együtt, többek közt Paul Combbal, Andy J. Foresttel, Enrico Crivellaroval. Kivel volt a legemlékezetesebb fellépése?
- Mindenkivel. Ugyanis mindegyikkel más a közös zenélés élménye, hiszen különböző emberekről van szó. Tudni kell, hogy nem populáris műfaj, amit mi zenélünk, kissé sarkítva azt is mondhatnám, szegmens-zene, hiszen még világszinten sem mozgat meg milliókat. Mégis vannak ebben a műfajban úgynevezett kiemelkedő személyiségek, akiket szívesebben nevezek így, mint sztárnak. Nos, ezekkel a kiemelkedő zenei személyiségekkel érdekes találkozásaim voltak: vagy valamilyen fesztivál alkalmával találkoztunk, vagy ők hívtak meg engem. Azért tudott csodálatos élménnyé válni mindannyiunk számára a találkozás, mert mindenki hozta a maga formáját, mégis volt valami közös bennünk. Fantasztikus élmény úgy zenélni egy másik kultúrából származó személyiséggel, hogy semmi más nem köt össze, csak a közös zenei nyelv. Enrico Crivellaro gitárművésszel közös lemezt is adtunk ki, és több alkalommal is turnéztunk közösen.

- Sok helyen megfordult a világban, fellépett nagyon neves dzsesszklubokban. Melyik helyszínt tartja a legemlékezetesebbnek?
- Hozzávetőleg harminc országban léptünk fel. Írországban és Finnországban nagyon jó klubok működnek, nagyszerű közönséggel. De Franciaországban, Luxemburgban és Belgiumban is nagyon pozitív tapasztalatokat szereztünk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy tőlünk  valamivel nyugatabbra mindenhol kedvelik ezt a zenei műfajt, nagy hagyományai vannak, komoly fesztiváljai és kitűnő klubjai. Nehéz egyet kiemelni a sok közül, például csodálatos volt két hétig játszani Barcelonában a tengerparton. De legalább ennyire meghatározó élmény számomra Gyergyószárhegyen játszani, nyolcszáz kilométerre Magyarországtól, teljesen magyar környezetben.

- Nem említette Amerikát, a blues hazáját.
Nem, mert ott nem jártam még. Jövő májusra van egy meghívásunk Amerikába, azonban oda is zenélni mennénk, nem kirándulni. Egyébként még az idén vendégül fogok látni egy amerikai szájharmonika művészt, Mark Torchot és abban reménykedem, hogy sikerül kiegyezni egy cserefellépésben.

- Korábban, egy interjúban arról beszélt, hogy új hangokat fedezett fel a szájharmonikán. Ez összefügg azzal is, hogy új zenei műfajt teremtett?
- Igazából erre törekszem, hogy legyen egy sajátos zenei stílus, ami senki másra nem jellemző, csak rám. Ha ezt a kritikusok is észreveszik, annál jobb. Az új hangokat pedig nem én fedeztem fel, hanem Howard Levy, egy amerikai művész az 1970-es években – ez egy sajátos technika alkalmazása a szájharmonikán, amit nem sokan művelnek. Ha valaki egy kis energiát fektet ennek a technikának az elsajátításába, akkor nyílván újabb hangokkal tudja színesíteni a játékát. Ezzel foglalkozom, de nem vagyok az egyedüli, csak egy a sok közül.

- Anyagilag megéri blues zenésznek lenni?
- Igazából nem, azonban vannak olyan időszakok, amikor nagyon jól megy, olyankor az ember azt gondolja, megéri. Nehéz anyagi biztonságot teremteni a zenélésből, de azt látom, hogy a mai világban épp olyan nehéz például pedagógusnak vagy orvosnak lenni. Azonban ez az én misszióm és ezt kell tennem, még akkor is, ha olykor egy-egy kétórás fellépésért tizenkét órát kell utaznom.