Mindörökké farsang

Az anyatejjel szívta volna magába a legnagyobb román drámaíró a peremre szorult senkiháziak gondolkodásmódját, hogy később a közeli városban, Ploieşti-en, illetve hamarosan a fővárosban, Bukarestben tökéletesítse tudását a korszerűsödés útján épp elinduló román társadalom mindennapjait őrült iramban kavaró-cincáló szélhámosok és kalandorok természetrajzát illetően?! Feltehetőleg igen: ha nem is saját családtagjai körében, de a közvetlen környezetében ismerkedett meg Caragiale azokkal a figurákkal, akikkel – sajnos – mondhatni változatlan formában ma is úton-útfélen találkozhat bárki, aki nyitott szemmel jár. Az akkortájt elkezdődött farsang ugyanis vígan tart – változni legföljebb csak a díszlet változott, az embertípusok nem.

Mindegy, hogy milyen alkalomból – fő az evés-ivás, tülekedés-nyomulás az ingyenkajáért és a pohárnyi itókáért, könyöklés, taposás révén egy lépéssel a másik előtt odajutni a fazékhoz. Közben pedig hangoztatni azt, amit már Caragiale is kifigurázott: a kis országocska iránti mélységes hazaszeretetet, lehetőleg ugyanolyan elcsukló károgással mondva, mint hírhedett hőse, a cserregő, tolvaj szarkára hajazó nevű Caţavencu.

Két nagybátyja is színházi ember, a színpaddal tehát korán kapcsolatba kerül, de majdnem olyan hamar belekóstol a politika világába is. Különböző színházak körül forgolódva, alig húszévesen már tisztában van a pénz, a pénz irányította szó, illetve e kettő meghatározta – szerelem fedőnevű – altesti fegyvertár döntő fontosságával. Főszereplővé is avatja ezt a hármast első darabjában, a Viharos éjszakában, újabb és újabb árnyalatokkal gazdagítva majd a későbbi vígjátékokban. A nevében is a kalandorságról árulkodó Rică Venturianóról szóló darabot követi a demagóg, mások gondolatát papagáj módon ismételgető bunkóról és az őt feltétel nélkül csodáló – még sokkal bunkóbb – feleségéről szóló mű, a Leonida naccsásúr és a reakció, hogy az igazi átütő siker is megérkezzék 1884-ben a máig főművének tartott Elveszett levél bemutatójával.

Nem szándékszom külön kitérni arra a rengeteg hasonlóságra, helyesebben átfedésre, ami a mai és az akkori közélet között fennáll, hisz az utóbbi húsz esztendőben ezt már unásig elmondták nagyon sokan, az viszont talán nem annyira köztudott, hogy épp ennek a zseniális politikai-társadalmi körképnek a sikere hozza meg Caragiale számára is a sajnos ilyen esetekben ugyancsak törvényszerűnek mondható támadást: Farsang című darabját kifütyülik, drámakötete pedig nem kapja meg az Akadémia díját. Nem elsősorban csak a 20 nem ellenében leadott 3 igen szavazat miatt, hanem mert a voksoláskor a tekintélyes D. A. Sturza Caragiale műveit erkölcstelennek és nemzetellenesnek minősíti. A támadás tulajdonképpen ilyen alapon indul meg ellene, hiszen a nemzeti aduász akkor is, később is nagyon könnyen előkapható volt a kabátujjból. Ráadásul nemcsak a színpadi műveiben, de karcolataiban, illetve a C. Bacalbaşával közösen kiadott gúnylapban, a Román fintorban görbe tükröt mutat saját korának és kortársainak. Márpedig az ilyen alapállású tehetségre ezt a vádat volt a legkönnyebb kimondani, gondoljunk csak az Ady Endre Új versek kötetéről néhány évvel a Caragialét ért vádaskodás után kimondott hármas „ítéletre”: erkölcstelen, istentelen, magyartalan.

A drámaírót vádolók élére egy Caion álnéven publikáló újságíró áll, aki „megtoldja” az említett vádakat kettős plágiummal is, ami miatt elítélik ugyan a vádaskodót, de végül felmentik. Caragiale úgy érzi, hogy a hazája már nem igazán otthona, és előbb Brassóba megy, majd családjával európai utazásra indul. 1905-ben telepednek le Berlinben, de az emigrációból már inkább csak publicisztikai írásokat közöl. Tervezi ugyan a Viharos éjszaka, illetve az Elveszett levél folytatását egy új közös darabban, de ez már csak vázlat maradt. Visszautasítja a 60. születésnapjának megünneplésére tett bukaresti ajánlatot, és nem sokkal ezután, álmában éri a halál. Még abban az évben a berlini temetőből átszállítják Bukarestbe, Eminescu és Coşbuc mellé temetik.

Halálakor Barbu Ştefănescu Delavrancea azt mondta, hogy „Caragiale nem halt meg, Caragiale nem halhat meg... Csak kifáradt a sok csatározásban, és most alszik, az ég felé fordítva arcát... ne ébresszük fel... az isteni hullámhosszon egy pillanatra hozzánk érkezett lángelmét, aki már viszsza is tért a titkok gyönyörűségei közé, oda, ahonnan majd újabb géniuszok jönnek el közénk...” Szép, patetikus szavak, kár, hogy az ilyen eseményekkor, évfordulókkor elhangzó értékeléseket nem követi a folyamatos, állandó értékelés. Mert bármennyire is hihetetlen, de Caragiale manapság ugyanannyira kényelmetlen személyiség, mint volt több mint száz esztendővel ezelőtt. Éppen azért, mert amit akkor felismert és nevetségessé tett, az manapság ugyanolyan létező és ugyanannyira nevetséges. Úgyhogy Iancu ténsúr most is feltehetően elhagyná ezt a farsangolni mindig kész visszás világot – és nem kizárt, hogy most, száz esztendővel a halála után ugyancsak Berlinig vinné a jósorsa.