„Mindent szerettem, ami modern”

– Nemrég Kolozsváron találkozott a helyi főiskolásokkal: miért látogatott a kincses városba? Mit lehet átadni egy ilyen beszélgetésen?
– Kolozsvárra azért jöttem, mert hívtak. Akármerre hívnak, mindenhová elmegyek, hiszen nagyon fontosnak tartom, hogy érdeklődnek a szakmám iránt. Különösen olyanok, akik ugyanezt a szakmát választják, választották. Kolozsváron fiatal színészekkel, fiatal emberekkel találkoztam – és ez csodálatos volt. Az ilyen beszélgetéseken nagyon sokat lehet elmondani a fiataloknak magunkról, a szakma szeretetéről. Ilyenkor azt érzem, hogy minden elmondható, hiszen a hallgatóságot minden érdekli. Én 17 éves koromtól színpadon álltam, főiskola után rögtön a Nemzeti Színházhoz szerződtem, majd elmentem onnan – egy kis színházat alapítottunk.
– Ez volt a 25. Színház, amelynek ötletgazdái, alapítói és alapemberei között volt. Egy idő után mégis otthagyta a 25.-et is. Miért?
– Négy év után jöttem el. Amikor végre megengedték a színháznak, hogy intézményesedjen, megindult mindenki a 25. Színház felé, mindenki le akart szerződni, és mindenki főnök akart lenni. Amikor megalapítottuk, csak négy színész és húsz amatőr volt a társulatban – csodálatos emberek, akik közül később sokan elismerést szereztek, például Jordán Tamás. De amikor hivatalos formát nyert a színház, felmerült, hogy ettől is, attól is meg kellene szabadulni, és akkor éreztem, hogy ez már nem az én világom. Nem tudtam belemenni, hogy értékes emberektől szabaduljunk meg, csak azért, mert amatőrök. Ráadásul igazán jók voltak. Hát így mentem vissza a Nemzeti Színházba.
– Nagy reformerként tartják számon a szakmában. Otthagyta a Nemzeti Színházat, megalapította a 25. Színházat, majd később elvonult Győrbe. A pódiumműfaj egyik meghonosítója, az első női rendező Magyarországon. Mindig az újat kereste?
– Nemcsak az új keresése volt ezekben a döntésekben. Hosszú ideig majd’ megőrültem attól, hogy nem rendezhetnek nők, mert szakmailag egyszerűen megölik őket. Ma már kevésbé van így, ha valaki jó, elfogadják a színészek. Én sokáig nem is gondolhattam arra, hogy rendezzek, csak a 25. Színházban, hiszen ott kezdtem el. Miután ott bizonyítottam, kezdtek hívni nyári előadások megrendezésére – nagyon érdekes kísérletek voltak. Amíg nem rendeztem, gyakran éreztem, hogy ezt egy nő jobban megfogalmazná – és sok tehetséges nő van a szakmában, aki másfajta érzékenységgel tudna hozzányúlni bizonyos darabokhoz. Persze az én életemben is voltak nagy rendezők, de nem érthettem egyet azzal, hogy csak férfi lehet jó rendező.
– De azért dolgozott olyan rendezőkkel is, akikkel könnyen egymásra hangolódtak. Kikkel szeretett együtt dolgozni?
– Harminckilenc éves koromig olyan nagy rendezőkkel dolgoztam együtt, mint Gellért Endre vagy Major Tamás. Ne gondolja, hogy olyan nagyon szerettem Majort, de rendezőként mindenképpen tiszteltem. Marton Endrét emberként is, rendezőként is szerettem. Győrött nagyon jól dolgoztam Illés Istvánnal, aki hagyott kísérletezni. Szinte mindig vele dolgoztam, vele mentem át Kecskemétre is. Ott lettem beteg, azóta nem vagyok a pályán.
– Mennyire tartja fontosnak egy színész számára a kísérletezés lehetőségét?
– Számomra mindig fontos volt. Majorral például nagyon egyszerű volt dolgozni, ott nem kellett kísérletezni, mert jókat mondott, könnyű volt beilleszkedni az elképzelésébe, kevés volt az olyan probléma, amit magamnak kellett megoldanom. Illés Pistával azért volt különösen érdekes együttműködni, mert hagyott dolgozni, és ahhoz igazította az egész darabot. Színész voltam, mégis teljes beleszólási joggal rendelkeztem. Õ osztotta rám Lucifert a Tragédiában, ami szintén nagy merészség volt. Nem én találtam ki, sokat is vitatkoztunk, mert nem akartam vállalni, ő pedig másképpen nem akarta megrendezni. Aztán elvállaltam, de attól kezdve már ő hallgatott rám.
– A Nemzetiben már megbecsült színésznő volt, a drámairodalom főbb szerepeit játszhatta el. Miért tartotta mégis fontosnak monodrámákkal, versekkel lépni a közönség elé?
– Gyerekkorom óta szavaltam: míg árvaházban voltam, verseket mondattak velem, és később is gyakran hívtak szavalni. Amikor feljöttem Budapestre, és jelentkeztem a főiskolára, a vizsgán nem is engedték, hogy végigmondjam a verset, rögtön közölték: ennyi elég, köszönik, fölvettek. Fél éven át a főiskolán is szakadatlanul mondtam a verseket órákon, bárhol – mindaddig, míg meg nem hallottam, hogy az osztálytársaim azt mondják rólam: nem is tudok mást, csak szavalni. Akkor azt éreztem: nekem játszanom kell, semmi mást nem szabad csinálnom. Attól kezdve tíz éven keresztül nem szavaltam. Mindenkinek azt mondtam: nem tudok. Hívtak a rádióba, ahol hangjátékokban játszottam, novellákat mondtam – mindent elvállaltam, csak nem szavaltam. Huszonhét éves voltam, amikor megkeresett az Irodalmi Színpad, hogy egy négy részből álló önálló est egyik előadója legyek. Gondolkodtam, majd elvállaltam – és nagy volt a sikerem. De akkor már nem ártott, hogy meg tudtam mutatni: verset is tudok mondani, hiszen már elismert színésznő voltam a Nemzeti Színházban. Később önálló esten kezdtem gondolkodni, majd megismertem Nagy Lászlót, aki talán úgy volt a hatalommal, mint én: ő sem szerette a rendszert, és őt sem szerette a rendszer. Nagyon tetszettek a versei, fordításai, így életem egy részét az irodalom színpadra vitele foglalta le. Hirtelen rájöttem, hogy bármilyen szerepet eljátszhatok: az lehet jó, közepes – de ettől kezdve én választom ki, mit mondok, és ez a tökéletes szabadságot jelenti. Nagyon szerettem József Attilát is, akit harminckilenc éves koromig nem mertem mondani. Hogy miért, nem tudom. Megtanultam, otthon mondtam, mégsem mertem színpadra állni vele. A harmadik férjem, Zolnay Pál filmrendező – aki az egyik legbámulatosabb munkatársam is volt – hallott először otthon József Attilát mondani, és ő jegyezte meg: nem teheted meg, hogy ne mondd, majd hozott is egy operatőrt. Egyébként ő volt az egyetlen, akitől elfogadtam az egyéni műsoraimba való beleszólást.
– Németh László Gyász című regényéből színpadra alkalmazott monodrámáját a 25. Színházban értetlenkedve fogadta a szakma, elismeréssel a közönség, főként a fiatalság. Miért esett a választása erre a regényre?
– Németh László olyan ember volt, aki senkinek sem engedte meg, hogy akár egyetlen betűt is változtasson a darabjain. Írtam neki egy levelet, amelyben megkértem: engedje meg, hogy a Gyászból – amelynél nagyobb regény kevés van a világon – monodrámát csináljak. Rövid válaszlevelet kaptam tőle, még most is őrzöm, ez volt a vége: „Rendelkezzék tetszése szerint a Gyásszal”. Ott volt az előadásomon, feljött a színpadra, velem együtt hajolt meg. Érdekes módon, már pályakezdőként is különböztem másoktól, mindent szerettem, ami modern. Valamiképpen mindig másmilyen lett, amit én csináltam. Elfogadták, de már 25-26 éves koromban furcsa, modern alkatként tartottak nyilván. Így a Gyász negyvenévesen szinte természetesnek hatott.
– Melyik színházat tartja most érdekesnek?
– Mostanában a kolozsvári társulattól láttam egy nagyon jó előadást, a Woyzecket, ezért most a kolozsvári színház a kedvencem. Egyébként úgy látom, minden színház kifullad egy idő után.
– Mi az, amit ennyi év távlatából a legfontosabbnak tart pályájából?
– Imádtam a pályámat – a színházat, a filmet, a tévét, tanítani –, mindent, ami a színházhoz tartozott. Hetvenöt éves vagyok, 12 éve beteg. Azt mondták, soha az életben nem tudok felkelni a tolószékből, aztán másfél év múlva már színpadon voltam. Mindenhová hívtak, sokat játszottam – de egyszer megálltam, és azt mondtam magamnak: kipróbáltam mindent, bebizonyítottam, hogy tudom – többet nem kell bizonyítanom. Az utóbbi években nem játszom, és az utolsó fellépésemet is csak azért vállaltam el, mert az új Nemzeti Színház első előadásában játszhattam. Benne voltam a régi Nemzeti felrobbantása előtt játszott utolsó előadásban, a Lear királyban: Máthé Erzsi, Törőcsik Mari és én, Lear király lányai. Fontosnak tűnt, hogy az új színház megnyitásakor színpadra lépjek.
– Hogyan fogadta a hírt: a Nemzet Színészei közé választották?
– Nem is tudtam, miért hívnak be 2000 nyarán a Béke Szállóba. Álltunk a szálloda előtt, és egyikünk sem tudta, miért hívtak oda. Aztán Schwajda György kezünkbe adott három papírlapot – nem vittem szemüveget, ezért Máthé Erzsit kértem meg, olvassa föl. És olvasta: minden hónapban ötszázezer forint, vagyis nem, ötvenezer, nem ötszáz. Aztán augusztus 22-én ünnepélyes keretek között át is adták a díjakat – nagyon szép volt.


Berek Kati
1930. október 7-én született. Főiskola után a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1971-ben a 25. Színház alapítói között volt, később Győrbe szerződött. Az egyetemes drámairodalom nagy női szerepeit alakította, de egyéni műsorai, szavalóestjei is nagy visszhangot váltottak ki. Életét a Tájkép magammal című könyvben írta le, amelyet a színházi újságíró, Ézsiás Erzsébet segítségével állított össze. 2000-ben, a Nemzet Színésze kitüntetés megalapításakor egyike volt az első 12 kitüntetettnek.