– A matematika – legalábbis az én elképzeléseim szerint – teljes szenvedélyt igénylő világ, más szóval a pályaválasztáskor nem igazán szokás „jobb híján” vagy a „könnyebbség kedvéért” matematikára menni. Tévedek, vagy így volt ez az ön esetében is?

– Kétségtelen, hogy a matematika mindig is érdekelt, bár kezdetben vegyészmérnökire készültem. Nagyon szerettem a kémiát, kétszer részt is vettem országos tantárgyversenyen. Aztán a bukaresti automatizálási és számítógépmérnöki egyetem gondolatával foglalkoztam, mígnem felmerült lehetőségként a matematika – és emellett döntöttem. Nem bántam meg.

– Tanárnak készült? Úgy értem, hogy a fent említett döntéskor látta magát egy egész osztálynak a tábla előtt magyarázni?

– A tanárságra nem gondoltam, engem az elméleti matematika, a kutatás érdekelt. Moszkvában erre nyílt lehetőségem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Kolozsváron nem volt jó a matek szak, szó sincs róla – nagyon jól tanítottak, erős évfolyamunk volt –, ha jól emlékszem, körülbelül 150-en lehettünk, jó volt a színvonal. Moszkvában viszont sokkal nagyobbak voltak a lehetőségek a specializálódásra, hisz csak a matematikán volt tíz vagy tizenegy kar, a mechanikán meg még öt, arról nem is beszélve, hogy a világ legjobb szakirodalma állt a rendelkezésünkre, hisz mindent lefordítottak.

– Apropó fordítás: mennyire volt nehéz oroszul tanulnia?

– Miután elvégeztem Kolozsváron az első évet, akkor mentem ki Moszkvába. Természetesen azzal a gondolattal, hogy másodéves leszek. Golovin professzor, a katedrafőnök viszont azt mondta, hogy elölről kell kezdenem mindent, feltéve, ha egy hét alatt megtanulom az elsőéves algebrát oroszul, és le is vizsgázom belőle. Megtettem, a vizsgán az algebra alaptételének nem triviális bizonyítása volt a feladat, s bár igaz, hogy vizsga közben két kifejezés nem jutott eszembe oroszul, de Golovin professzor azt mondta, ha tudom németül, mondjam úgy. Tudtam – és másodéves lettem. Különben annyira megtanultam oroszul, hogy még ma is előfordul, hogy orosz származásúnak tartanak. Nagyon jól éreztem magam Moszkvában, akkor hét és félmilliós város volt, a diákélet kegyetlenül pezsgett, a közhiedelmekkel ellentétben pedig hozzánk a politika nemigen jutott el. Az ifjúsági szervezetbe, a Komszomolba mi, idegenek nem is léphettünk be, illetve nekünk voltak afféle külön szervezeteink: a romániai hallgatóknak én voltam a szervezeti vezetőjük.

– Az egyetem elvégzése után járt még Moszkvában?

– Igen, 1983-ban, egy tudományos konferencián, a formális rendszerekről írott dolgozatomat mutattam be. Egyébként miután lediplomáztam, javasolták, hogy maradjak ott doktorálni, de abban az időben legalább három évet kellett eltölteni a „termelésben”, ami az én esetemben a tanárkodást jelentette. Hazajöttem, a minisztériumban mondtam, hogy szeretnék egyetemen vagy legalább középiskolában dolgozni. Megkérdezték, milyen városban: Kolozsváron vagy Nagyváradon. Elém tettek egy „listát”, amin egyetlen név szerepelt, a váradi 2-es számú ipari líceumé. Érdekességként mondom, hogy amikor én ezt az iskolát „választottam”, akkor ez a szám a vasúti szakközépiskolát jelentette, a nyár folyamán viszont változott az iskolák számozása és a tanévet az Înfrăţirea gépipari szakközépben kezdtem el.

Négy évig tanítottam ott matematikát és egy kis fizikát is, aztán középiskolabeli kémiatanárnőm, Zudor néni javaslatára átkerültem az „én” iskolámba, az akkori 4-esbe, 90 után az Eminescu Főgimnáziumba. Ott kezdtem el a 80-as évek közepétől intenzíven foglalkozni informatikával, az elsők között indítottam informatikai köröket, sőt az Ifjúmunkás hetilapban 34 vagy 35 részben fizikus kollégámmal együttműködve Bevezetés a programozásba címen sorozatot is közöltünk.

A 90-es évek elején aztán hozzánk is eljutottak a modernebb számítógépek, s a Gojdu-líceum után nálunk is beindulhattak az informatika osztályok. Hogy micsoda fejlődés ment végbe a gépek terén, két számot mondanék: az én első számítógépem memóriakapacitása 1 KB volt, viszont amit most használok, az körülbelül a 8 milliószorosa, 8 GB. De van ennél nagyobb is, a legutóbbi tesztgépem például 64 GB-os volt. De visszatérve a 90-es évek derekához: Nagy Zoltán kollégám az Ady-gimnáziumból megszervezte a Gábor Dénes Műszaki-informatikai Főiskolát, ott programozás-technikát tanítottam, 1996-tól pedig a Sulyok István Főiskola alapján létrejött Partiumi Keresztény Egyetem közgazdaságtani karán ökonometriát és optimizálást.

Közben 1990 és 1992 között az iskola aligazgatója voltam, ’97 decemberétől pedig a megyei tanfelügyelőség informatika szakos tanfelügyelője, és a személyzeti nyilvántartással is én foglalkoztam egészen 2000-ig. De a munkám mellett még közösségi szerepet is vállaltam: lévén a Bihar megyei Német Demokratikus Fórum alapító tagja és tanügyi felelősként a vezetőség tagja az alapítástól Németországba való távozásomig, a 90-es évek második felében az észak-erdélyi részleg (Bihar, Szilágy, Nagybánya, Szatmár) vezetőségének, illetve az országos szervezet tanügyi bizottságának a tagjaként is tevékenykedtem.

– Ne vegye sértésnek, de az említett feladatvállalásoknak a fele is elég sok lett volna egy ember számára – 2000-ben mégis elment. Azt akarom ezzel kérdezni, hogy ugye nem a „tétlenségre kárhoztatottság” miatt?

– A távozás a véletlen műve volt, mivel a cég, ahol most is dolgozom, akkoriban kezdett új fejlesztésbe, jó szakemberre volt szükségük, s egy ismerősöm, aki ott dolgozott, engem keresett meg. Az adatbázis-kezelő rendszert programozom, vagyis rendszerfejlesztő szakember vagyok Stuttgartban. Jelenleg 2–3000 installációnk van, minisztériumok, városházák, kórházak, vagyis közintézmények számára dolgozunk.

– Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, de gondolom, mégsem ment minden olyan simán 50 évesen.

– Egyrészt nagyon könnyű volt, másrészt nehéz. Ugyanis nem a szakma, hanem a hétköznapi élet nyelvét kellett váltanom: átállnom más munkaritmusra, más körülmények között, vagyis meg kellett tanulnom németül élni. Talán mondanom sem kell, hogy nem a szó szoros értelmében vett nyelvváltás volt a gond. De elszakadtam a rokonoktól, a barátoktól, ismerősöktől – eleinte bizony egy kicsit nehéz volt. De az utóbbi időben egyre kevesebbet időzöm itthon, egyre több szállal kötődöm oda, egyre inkább ott vagyok otthon. 2009 óta nem jártam Váradon, és most nagyon kellemesen meglepődtem: magasabb szinten találom a szülővárosom. Tisztább, jobbak az utak, fegyelmezettebb a közlekedés, viszonylag olcsó az élet Németországhoz viszonyítva, udvariasabbak az emberek. Nagyon jó érzés, igazán örülök.

– Ne vegye banalitásnak, hisz a kérdés mintegy önmagát kínálja: ha újrakezdené...?

– Valószínűleg ugyanezt csinálnám, ugyanígy. Bár ez nem egészen biztos. És megelőzve a kérdését, hogy elégedett vagyok-e az életemmel, azt mondom, hogy igen is, nem is: szívesebben dolgoztam volna a matematikakutatás terén, de így se volt rossz az eddigi életem.