Még egyszer a zászlótörvényről

Ez főleg azért fontos, mert a sajtó (sajnos a magyarországi közmédia is) készpénznek vette az RMDSZ közleményeiben leírtakat, s úton-útfélen lehet találni olyan utalásokat, miszerint majd ez a törvény megoldja a székely zászló kitűzése körüli bonyodalmakat. Hogy ez mennyire nem igaz, illetve hogy még miféle más gondokat okozhat ez a törvény, ha elfogadják, azt csak akkor lehet felmérni, ha az ember figyelmesen és részletesen megvizsgálja az ügy minden részletét.

Nézzük tehát először a szociáldemokrata (PSD) képviselők által benyújtott dokumentumot (zaszlótörvény-tervezet). Összesen 5 cikkely, de hogy komolyabbnak tűnjön, ezek három fejezetre vannak osztva, a második és harmadik fejezet egy-egy cikkelyt tartalmaz. Már ránézésre is nevetséges, illetve óhatatlanul felveti azt a gondolatot, hogy a cél roppant egyszerű, két mondatban is leírható lenne, de nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy az egésznek egy komoly formát adjanak.

Mint minden tervezetet, a Törvényhozási Tanács ezt is véleményezte. A testület eleve a hatalom hű kiszolgálója, ennek ellenére számos meglátásuk, javaslatuk van a tervezettel kapcsolatban, s ez is sokat elárul a kezdeményezők által elvégzett munka minőségéről. A történet ugyanis azzal kezdődött, hogy a kezdeményezők benyújtották a tervezetet a képviselőházban, ahonnan azt az udvarias választ kapták, hogy nem ártott volna még tanulmányozni a törvényeket és a házszabályt, mert akkor maguktól is rájöhettek volna, hogy először a szenátus kell a tervezetet megvitassa, tehát oda kell benyújtani.

A tanács véleményezésének második pontja úgy butaság, ahogy van, mert a tervezetben az a kérdés kivételesen tisztázva van, hogy mikor lehet kitűzni a település zászlaját (az más kérdés, hogy ezen szabályozás igencsak megkérdőjelezhető, lásd odébb). Harmadsorban azt is megjegyzik ők is, hogy egy ilyen nyúlfarknyi törvényt felesleges fejezetekre tagolni. Végül a négyes pontban tesznek négy konkrét módosító javaslatot, illetve megfogalmaznak egy igen fontos elvi problémát.

Ezek után nézzük meg a törvénynek a Szenátus által elfogadott változatát. Elsősorban állapítsuk meg, hogy a Törvényhozási Tanács négy módosító javaslatából hármat elengedtek a fülük mellett, az elfogadott változat szinte szóról szóra megegyezik a tervezettel. Összesen két helyen módosítottak, egyik a tanács által is kifogásolt negyedik cikk hetedik bekezdése, illetve a másik rögtön előtte a hatodik bekezdés.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a hetedik bekezdésen ejtett javítás után a mondat immár nyelvtanilag helyes, de amúgy butaság (a tervezetben az állt, hogy Steagurile unităţilor teritorial-administrative aprobate în prezentei legi, ... s azt úgy kellett volna javítani, hogy aprobate în baza prezentei legi, ezzel szemben az elfogadott változatban az áll, hogy aprobate de prezenta lege, ami téves, a zászlókat nem ezzel a törvénnyel fogadják el), a hatodik bekezdés pedig eredetileg helyes volt (...steagul judeţului, după caz, steagul propriu... – ami azt jelenti, hogy ott lehet esetenként a megye zászlaja is a helyi zászló mellett), az elfogadott változat ellenben már hibás (ott az áll, hogy ... steagul judeţului şi, după caz, steagul propriu ..., ami már azt jelenti, hogy a megyei zászló kötelező módon kell, s esetenként ott lehet a helyi is).

Ennél sokkal súlyosabb és sokatmondóbb az, hogy elengedték a fülük mellett a Törvényhozási Tanács elvi megállapítását, miszerint pontosítani kellene, hogy mit értenek a törvény előírásainak be nem tartásán, ugyanis ez így túlságosan általános.

S ezzel el is érkeztünk a szenátus által elfogadott tervezet érdemi kritikájához, hisz ez az egyik legsúlyosabb gond vele. A kihágásokról igen homályosan fogalmaz, ugyanakkor igen jelentős büntetéseket helyez kilátásba (5000–10 000 lej). Gondoljunk csak bele, mekkora társadalmi veszélyt rejt magában mondjuk egy nem törvényes méretarányú zászló kitűzése, s hasonlítsuk össze például azzal, ha valaki autójával átmegy a piroson, s ezzel mások életét veszélyezteti. Ez utóbbiért maximum 450 lej büntetés róható ki! Mellbevágó és elgondolkoztató a különbség, illetve az, hogy a Törvényhozási Tanács javaslata ellenére a szenátus az eredeti, homályos megfogalmazást fogadta el, s ezzel tág teret engedett annak, hogy a hatóságok kényük-kedvük szerint rójanak ki hatalmas büntetéseket zászlók miatt. Ez igen reális veszély, de vannak a tervezettel egyéb gondok is.

Maga az elgondolás, hogy a települések zászlaját a kormány fogadja el, visszalépés a mostani helyzethez képest, amikor ez – logikus módon – az önkormányzat hatáskörébe tartozik. Sőt ha figyelembe vesszük a Helyi önkormányzatok európai chartáját (amit Románia 1997-ben ratifikált), az a negyedik cikkely harmadik bekezdésében rögzíti a szubszidiaritás elvét, ami kimondja, hogy a közfeladatok megoldását a lakossághoz minél közelebbi szinten álló hatóságok hatáskörébe kell utalni.

Ez egy helyi jelkép esetében nyilvánvalóan a helyi önkormányzat. Következésképpen az elfogadás alatt álló törvény sérti a charta ezen előírását, márpedig azt az alkotmány is kimondja, hogy ilyen esetben a nemzetközi dokumentumnak van elsőbbsége, ahhoz kell igazítani a hazai jogszabályt. Ennek a legegyszerűbb módja az, ha ezt a tervezetet a kezdeményezők visszavonják, ugyanis a helyi zászló elfogadását jelenleg érvényes jogszabály már szabályozza.

Aztán nézzük a második cikkely első bekezdését. A zászló formájának törvény általi szabályozása felesleges, korlátozó dolog, hisz mi van akkor, ha egy település háromszög alakú zászlót akar elfogadni, illetve ha valamely településnek hagyományos módon, akár évszázadokra visszamenően létezik egy nem téglalap alakú zászlaja? Milyen alapon akar a parlament beleszólni a helyi hagyományok gyakorlásába?

Az meg egyenesen nevetséges, hogy a zászló méretét is törvényben rögzítsék, éspedig úgy, hogy az meg kell egyezzen a nemzeti zászló törvényes méreteivel. Hogy érthetővé váljon, ez mennyire nevetséges, ahhoz csak meg kell nézni a nemzeti zászlóra vonatkozó törvényt, amiben egyszer sem fordul elő a méret szó! Akkor pedig mekkora kell legyen egy helyi zászló? (S nem mellékesen: mennyire ismerik a törvényhozók az ország zászlajára vonatkozó törvényt?)

Ugyanezen cikkely harmadik bekezdése is mintapéldája a homályos, zavaros, a hatóság kénye-kedve szerinti értelmezésnek helyt adó megfogalmazásnak. Azon még csak mosolyog az ember, hogy egy helyi zászló színei nem tartalmazhatják más országok nemzeti jelképeit, mert ez még csak azt mutatja, hogy a kezdeményezők – élükön Victor Ponta miniszterelnökkel – mennyire urai a saját anyanyelvüknek.

Az ellenben teljes mértékben értelmezhetetlen, magyarra le sem fordítható, hogy „culorile şi însemnele distinctive ale steagurilor unităţilor administrativ-teritoriale nu pot aduce atingere simbolurilor naţionale”. Ha minden kötél szakad, akkor talán úgy fordítható ez, hogy a helyi zászlók színei és megkülönböztető jelei nem sérthetik a nemzeti jelképeket, de a román kifejezés ennél sokkal homályosabb, nemcsak sértésként értelmezhető, elég, ha valamiképpen összefüggésbe hozható a két dolog. Egy ilyen előírás melegágya a hatósági önkénynek és túlkapásoknak.

A második cikkely negyedik és ötödik bekezdését az RMDSZ propagandája nagy sikerként próbálja beállítani azzal az indoklással, hogy engedélyezik, hogy a zászlókra a települések nevét magyarul is felírják. Még ha el is tekintünk attól, hogy a törvény ugyanazt a 20 százalékos küszöböt állapítja meg, amit az RMDSZ politikusai szerint is lennebb kellene szállítani, azt észre kell venni, hogy eme két bekezdés célja nem a megengedés, hanem a korlátozás: fel lehet tüntetni a zászlón a település nevét is, de csak akkor, ha eléje odaírják az ország és a megye nevét is.

Magyarán a cél az, hogy eleve megtiltsák, hogy valamelyik önkormányzat olyan zászlót próbáljon elfogadtatni, amin csak a település neve szerepel. Ha egy település fel akarja írni a nevét a zászlajára, akkor kötelező módon azt is fel kell hogy írja, hogy Románia, csak hogy lássa mindenki, hol van az illető település. És figyelem! Egyéb jogszabályokban az szerepel, hogy ha valamely kisebbség aránya adott településen eléri a 20 százalékot, akkor a település nevét ama kisebbség nyelvén is ki kell írni. Ebben a tervezetben ezzel szemben az áll, hogy fel lehet írni. Nem nehéz kitalálni, hogy a törvény elfogadása esetén ennek mi lenne a következménye olyan településeken, ahol a helyi önkormányzatban a román képviselők vannak többségben.

A tervezet harmadik cikkelye a már említett és nyilvánvalóan jogsértő módot írja le, ahogyan egy település saját zászlóra tehet szert: az önkormányzatnak csak javaslattevő joga van, a döntés a kormány kezében van. Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni, ugyanis számos RMDSZ-es politikus beszélt és beszél arról, hogy ez a törvény meg fogja oldani a székely zászló problémáját, egyesek pedig azt is elmondják, hogy miképpen: semmi sem akadályozza meg a székelyföldi településeket, hogy mindegyik saját zászlóként fogadja el a székely zászlót, esetleg feltüntetve rajta a település nevét.

Túl azon, hogy ez egy olcsó, balkáni ügyeskedés lenne, nem nehéz belátni, hogy gyakorlatilag semmi esélye. Tegyük fel – maximális jóhiszeműséggel –, hogy a törvénykezdeményezés nem a székely zászló ellen irányul, a cél valóban az, hogy törvényes keretet hozzanak létre a helyi zászlók elfogadásának. Tegyük fel még azt is, hogy a kormány a maga szerepét jelképesnek tekinti, s a települések által benyújtott tervezeteket különösebb akadékoskodás nélkül elfogadja. Végül tegyük fel, hogy a székelyföldi önkormányzatok belemennek ebbe a székely zászló számára megalázó, kicsinyes játékba, és sorra benyújtják települési zászlóként a székely zászlót.

A kormány az elsőt még elfogadhatja, de a másodikat már teljes joggal fogja elutasítani, hisz a település zászlaja egyedi kell hogy legyen, egy jelkép, ami megkülönbözteti az adott települést a többitől. Képtelenség tehát, hogy két településnek ugyanaz legyen a zászlaja. Nem is beszélve arról, hogy már az első esetben is negatív lesz a döntése, mert a székely zászlón levő jelképek „aduc atingere” az ország jelképeinek, hisz azok (a nap és a hold) szerepelnek Erdély címerében, ami szerves része a román címernek.

Aztán következik a negyedik cikkely, amelyik a zászló használatának a módját szabályozza, s ez sem mentes az aggályoktól, hisz korlátozza a helyi zászló használatát, amikor kimondja, hogy azt csak a helyi középületekre szabad kitűzni az ország és az EU zászlajával együtt. Ha a hatóságok ezt az előírást szigorúan találják értelmezni, akkor a már említett súlyos büntetésre számíthat az a polgár, aki a saját lakására ki meri tűzni a települése zászlaját.

A tervezetet a már említett, kihágásokra vonatkozó 5. cikkely zárja, ami a homályos megfogalmazáson és a magas büntetésen túl egy további támpontot szolgál arra nézve, hogy mi is a kezdeményezők célja: a harmadik bekezdésben az áll, hogy a szabálytalan zászlót elkobozzák. (Ismét csak azért, hogy érthetőbb legyen a helyzet: ha valaki autójával elüt valakit és az meghal, akkor azt megbüntetik, de az autóját nem kobozzák el. Ezzel szemben könyörtelenül elkoboznak egy zászlót, ha az nem felel meg a „törvényes előírásoknak”.)

Az évek óta dúló zászlóháború tapasztalatait figyelembe véve egyáltalán nem irreális az a forgatókönyv, miszerint a tervezet hatályba lépése után a hatóságok álláspontja az lesz, hogy immár szabályozva van mindenféle zászlókérdés, létezik helyi-, megyei-, ország- és EU-zászló, azok elfogadását és használatát törvény szabályozza, innentől kezdve sehol semmilyen más zászló nem megtűrt (főleg, ha az egy nem létező közigazgatási egység zászlaja). Tehát ha valahol meglátnak egy székely zászlót, azt rögvest elkobozzák, a kitűzőjét pedig jó alaposan megbüntetik, nehogy még egyszer próbálkozzék.

Ezek után joggal lehet feltenni a kérdést, hogy magyar ember támogathat-e egy ilyen törvénykezdeményezést? Merem remélni, hogy nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy nem. És mégis, a tervezet mellett az RMDSZ teljes mellszélességgel kiáll, azt jónak tartja, s erről próbálja meggyőzni a részleteket nem ismerő közvéleményt is.

Ezt bizonyítja az is, hogy a szenátus emberjogi, vallás- és kisebbségügyi bizottsága (elnök: Biró Rozália) egyhangúlag támogatta a tervezetet. Ha ellenben valaki elolvassa a szenátus szeptember harmincadikai ülésének a jegyzőkönyvét, további meglepetésekben (?) is része lesz. A tervezet ugyanis a napirend utolsó pontjában szerepelt, s nem a kormány, nem a kezdeményezők, hanem – nem tudni, milyen megfontolásból – az RMDSZ-es Tánczos Barna kérésére hozták előre, hogy biztosan még aznap elfogadásra kerüljön. A kérést a többség vita nélkül elfogadta.

Magának a tervezetnek a vitája annyiból állt, hogy ketten is rákérdeztek, az áll-e benne, hogy helyi zászlót csak az állam zászlajával együtt szabad kitűzni, mert ha nem, akkor nem fogják megszavazni. Miután az ülésvezető többször elismételte, hogy nyugodjanak meg, ez van benne, gyorsan-gyorsan megszavazták (76 mellette és négy tartózkodás).

Látható ebből is, hogy a tervezet célja nem az, hogy lehetővé tegye helyi zászlók elfogadását, hanem az, hogy tegye kötelezővé az ország zászlajának a használatát is a helyi mellett. Nem lehetővé tenni, hanem korlátozni. Egy demokratának már ennyi elég kellene hogy legyen ahhoz, hogy az illető tervezetet ne támogassa.

A következtetések levonását a tisztelt olvasókra bízom.

A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke