2010. március 19., 10:332010. március 19., 10:33
Olyannyira, hogy a suttogási reflexeket mindmáig megőrző szülők és a szigorúan csak a tanterv, illetve a ne szólj szám, nem fáj fejem alapon oktató pedagógusok kíméletes mulasztásának betudhatóan, a véres események után felcseperedett nemzedék számos képviselője már-már keveri ’90 márciusát ’89 decemberével, arról nem is beszélve, hogy képtelen különbséget tenni az ominózus hónap 19., illetve 20. napja között.
Kár lenne megvárni azt a május 40. körüli napot, amikor a román oktatási rendszer – a kor tárgyilagos sajtójára, szemtanúkra, történészekre és titkosított ügyészségi dokumentumokra támaszkodva – kidolgozza azt a pártatlan történelemkönyvet, melyből az utókor a röpke fél év alatt hasonló forgatókönyvek szerint megrendezett forradalomról, fekete márciusról és bányászjárásokról hiteles képet kaphat.
Visszatérve az alapgondolatra, kijelenthetjük, hogy a pogromelemeket tartalmazó interetnikai konfliktus emlékeinél és fájdalmainál sokkal több rosszat zúdítottak a városra és lakóira a véres események máig is lépten-nyomon megtapasztalható negatív következményei. Még elkeserítőbb, hogy ezek nem korlátozódnak csupán az örökzölddé vált román–magyar politikai párharcra.
A két etnikum közötti egészségtelen versengés nem csupán a román vagy magyar polgármester megválasztásáról, illetve az önkormányzati többség megszerzéséről szól. Román–magyar viszonyra élezhető ki a társadalmi, gazdasági, oktatási, egészségügyi, művelődési és sportélet is. Csakhogy ezen a néhány alapvető területen az örökös harcba belefáradtak vagy beleuntak aránya mindegyre nő. A másik nemzet iránt ma már nem gyűlöletet, még csak nem is megvetést, hanem teljes közömbösséget érzők, a saját közösségük felé fordulók száma is rohamosan nő.
Bár nincsenek magyar, valamint román utcák vagy lakónegyedek, Marosvásárhelyt ma már két, egymás mellett élő város alkotja. Az átjárási igény évről évre csökken, a folyosók is mindegyre szűkülnek. Az, hogy ma már nincsenek számottevő interetnikai konfliktusok, nem annyira a toleranciaérzék kifejlődésének, mint inkább a befelé fordulásnak köszönhető. Ma már románok és magyarok – néhány fáradhatatlan fajgyűlölő és uszító kivételével – nem ugranak egymás torkának. Mindenki éli a maga, külön világában elképzelt életét.
Annak ellenére, hogy a pénznek sem szaga, sem nemzetisége, a gazdasági életben szinte lépten-nyomon találkozni a jól behatárolt érdekekkel. Marosvásárhelyen akár egy sarki élelmiszerüzletbe belépve is könnyen meg lehet határozni a tulajdonos nemzetiségét. Nemcsak a bolt nevéről, egy- vagy kétnyelvű cégtáblájáról, hanem elárusítói többségének nemzetiségéről vagy akár a beszállítóiról. Ugyanez megtapasztalható szinte lépten-nyomon: a magánbenzinkutaknál, műhelyekben, panziókban, éttermekben, kocsmákban.
Szinte kapásból lehet sorolni, melyek azok a vendéglők, ahol magyar lakodalmakat ülnek és melyek, ahol a románság mulat. Ugyanígy lehet tudni, melyik kocsma kinek a törzshelye. Tovább ragozva: bizonyos diszkók esetében követni lehet, melyik este ropják a magyarok, és mikor rázzák a románok. Az efféle szeparatizmus még inkább megtapasztalható a gazdaság magasabb szféráiban. Bár itt az érdekek komoly összefonódásokat szülnek, azért mégiscsak az esetek döntő többségében előre borítékolható, hogy amennyiben közpénzek leosztása, illetve megszerzése a tét, akkor az amúgy „teljesen törvényes, tiszta és korrekt” kiírást megnyerő vállalkozó nemzetisége azonos az osztó magas rangú tisztségviselő etnikai hovatartozásával.
Hasonló állapotok uralkodnak az egészségügyben is. Húsz évvel ezelőtt, 1990 elején éppen a szeparatizmus bélyegét magyarokra sütő románok voltak azok, akik attól tartottak, hogy az RMDSZ – az iskolák és kultúrintézmények mellett – etnikai alapon átszerveződő külön kórházakat akar. Mára viszont az állami egészségügyi rendszer keretében olyan klinikák is működnek, ahol legfeljebb a takarítónő magyar. Ugyanez érvényes a magánszférára is, azzal a kis különbséggel, hogy itt a magyar orvos-vállalkozók is „gondosan” megválogatják a személyzetüket. Az orvosok nemzetiségéből könnyen követhető a folyosókon várakozó vagy kórtermekben fekvő pacientúra hovatartozása is.
A legnyilvánvalóbb szakadás az oktatásügyben következett be, és gyorsan tegyük hozzá, nem azért, mert a magyaroknak sikerült visszaszerezniük évszázados iskolájukat, a Bolyait, meghagyva a románoknak a Papiut. Míg a többségi nemzet képviselői az iskola elnevezésével együtt a homlokzatokat, a falak kidíszítése révén a folyosókat is lefoglalták maguknak, a magyarok „behúzódtak” az osztálytermekbe, az anyanyelvi kabinetekbe, helyenként a történelmi egyházak által felkínált ifjúsági termekbe. Ezek az egyetlen helyek, ahol a kisebbségi diák nemzete történelmi vagy irodalmi személyiségeivel találkozhat.
Az oktatás az a terület, ahol az etnikai harcban a város magyar pedagógusai a legkisebb ellenállást tanúsították. Míg a románság körében egyre nagyobb méretet öltött a tisztségvadászat, a magyar tanárok jelentős része, munkájának élve, a befelé fordulást választotta – sajnálatos módon akkor is, amikor a közösségnek vezéregyéniségekre lett volna szüksége. Az, hogy ma egyetlen vásárhelyi általános iskola sem viseli magyar személyiség nevét, illetve hogy – egyetlen kivétellel – az intézményeket kizárólag román nemzetiségű igazgatók vezetik, aligha írható mindössze az oktatásügyben 1918-tól errefelé állandó elnyomást gyakorló mindenkori hatalom számlájára.
Szakadékról beszélhetünk ott is, ahol normális körülmények között a jelszó az összetartás, a csapatszellemben való gondolkodás lenne. Míg húsz évvel ezelőtt a magyar edzőnek több volt a magyar tanítványa, román kollégájának a román sportolója, mára sokkal nagyobb dimenziót öltött a sportbeli szegregáció. Ma már nem hogy csak úgymond magyar klubok meg román klubok működnek, de magyar sportágak és román sportágak léteznek. Mindez nemcsak a hagyománytól, mint sokkal inkább a tulajdonosok, szakvezetők, finanszírozók és támogatók nemzetiségétől függően. A sportágak és a csapatok „etnikai hovatartozása” határozza meg a szurkológárda összetételét is.
Elég meghallgatni, mit kiáltanak a demokrata-liberális polgármester és holdudvarába gyűlt befolyásos személyek narancssárgába öltöztetett drukkerei a futballcsapat mérkőzésein, ahol a szó szoros értelmében mindössze egyetlen magyar játékos rúg labdába, és miként zúg a Huj, huj, hajrá! meg a Szép volt, fiúk! a kosárcsapat találkozóin. Pedig a litván, amerikai és szerb különítményből álló alapötös aligha érthet valamit a kitartó skandálásokból. A példák sorolását lehetne folytatni mind nőknél, mind férfiaknál „román sportágként” meghatározott röplabdával, illetve a „magyar sportágnak” számító, újjászülető jégkoronggal.
A kulturális hagyományok sokszínűségéből fakadóan a művelődés az a terület, ahol minimális interferenciáról beszélhetünk. Ez teljesen logikus és helyénvaló, de az már aligha nevezhető természetesnek, hogy a valamikor a román színtársulat nézőterét (is) megtöltő magyar közönség 1990-től errefelé szinte teljesen kimaradjon a Thalia román tagozata által nyújtott élményből. Ugyanígy nem kér a magyar képzőművészek által kínált látványból a román közönség sem, egy-egy tárlatmegnyitón az alkotót méltató személyen és néhány kedves ismerősön kívül aligha teszi még valaki tiszteletét.
Mindezek fölött a legnagyobb tét mégiscsak a politikai koncon való osztozkodás marad. Az elmúlt húsz év bizonyította: teljesen mindegy, melyik etnikum milyen kaliberű személyt jelöl a – nem biztos, hogy olyannyira bársonyos – polgármesteri székbe, a két szavazótömb mintegy 95 százaléka, ha a voks pillanatáig zsörtölődik is egy kicsit, a bélyegzőre való lehelés után a „nem baj, ha az illető nem odavaló, de azért mégiscsak a mi fajtánk” elv alapján teljesíti nyájszellemben felvállalt kötelességét. Távol állunk mi még a nyugati fejlett demokráciáktól, ahol az efféle fele-fele arányú közösségekben nemcsak a béke kedvéért, hanem a másik fél iránti tiszteletből is a rotációs mechanizmus érvényesül – mondhatnák egyesek.
Csakhogy valaha mifelénk is volt erre már példa, de olyannyira megfeledkeztünk a 16–17. század toleranciájáról, hogy valósággal hihetetlennek tűnik, hogy egy olyan moldvai városban, mint Bákó, ahol háromszáz évvel ezelőtt a lakosság valamivel több mint felét a magyarok alkották, a bírói és soltészi tisztségeket a románok és magyarok felváltva viselték. Mindemellett, értesülünk a misszionárius szerzetesek krónikáiból, a városi tanácsot alkotó 12 személy között egyaránt voltak románok és magyarok. Ezzel szemben a mai Marosvásárhelyen a győztes valósággal a dupla vagy semmi jelszó alatt mindent visz. Köztudott, hogy 2000-től errefelé a várost egyetlen személy irányítja; a mellette fontoskodók vagy mögötte kullogók csupán a statisztai rangokon osztoznak. A lakosság meg azzal marad, amit az ő – tévékamerák előtt többször is felmutatott – golyóstolla hajlandó aláfirkantani.
Szabályt erősítő kivételek mindig is voltak és vannak. Egyesek jóhiszeműek, mások megalkuvók. Ha túlzásokba esnek, a kiközösítés veszélye fenyegeti őket. Mindkét kategória könnyen belefuthat a nemzetárulói bélyegző csapdájába. Az előbbi méltatlanul, utóbbi megérdemelten.
De feltehetnénk a kérdést: és mi van akkor, ha a magyar páciens az anyanyelvén beszélő orvoshoz fordul, ha a román vendég az ő népzenéjét játszó kocsmát választja, ha a magyar színházkedvelő szívesebben tapsol Móricznak, mint Caragialénak?
Természetes körülmények között semmi. Csakhogy Marosvásárhelyből aggasztó mértékben nőtte ki magát a két, egymástól egyre távolodó város, melynek lakóira mára egyre inkább az egymás iránti közömbösség, érdektelenség jellemző. A közömbösség és az érdektelenség csonka információkat szül a másik nemzetről. Azok a maguk során csúsztatásokat tartalmaznak vagy szerencsésebb esetben féligazságokat. A féligazságok pedig a gyanakvás kiváló táptalaját jelentik. A gyanakvás konfliktust gerjeszt, jobb esetben mindössze elhidegülést. Ezzel zárul a kör – és egyben kezdődik minden elölről. Ez 2010 Marosvásárhelyének, Joseph Heller szatirikus regényét parafrazáló 19-es/20-as csapdája.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok