Magyarok, oroszok, keleti nyitás

Budapest végeredményben nem egy politikai központ, kicsiny ország vagyunk, a „nagy kaliberű” látogatók ritkábban térnek be hozzánk. Amit nagyon furcsállok, hogy a magyar politikai pártok között a legkisebb együttműködési szándék sincs, az ellenzék szerepe kizárólag a kormány ócsárolására szorítkozik.

Merkeltől azt várták, hogy majd „megleckézteti” a magyar miniszterelnököt, Putyin szívélyes fogadtatása, az oroszokkal kötött szerződések pedig – szerintük – hazaárulásnak minősülnek Orbán Viktor részéről. Az ehhez hasonló vélemények részben dühöt, részben szomorúságot hoztak bennem felszínre. Az egész egy politikai agyrém, nem más, mint gyűlölködés, dühöngés, a kákán is csomót keresők szélmalomharca. Az átlagpolgár, aki távol áll a politika „bűvkörétől”, nem érti a világot, és bár úgy látja, hogy a magyar helyzet valamelyest stabilizálódott, most hirtelen azt szuggerálják neki, hogy eladták a hazát az oroszoknak.

A helyzet bonyolultnak tűnik, de tulajdonképpen mégis egyszerű. A nagy októberi forradalom után megalakult Szovjetunió a világ egy­ötödére ráerőszakolta a marxista-leninista ideológiát. Módszerei diktatórikusak, erőszakosak, mondjuk ki: szörnyűek voltak. Azt viszont tudni kell, hogy az egész szörnyűséget nem az oroszok találták ki. Aki kicsit is tájékozott a kommunizmus történetében, az tudja, hogy a 19. század közepén Marx Károly zsidó származású német jogász és Engels Frigyes, egy angol textilgyáros fia Londonban együttesen megírták a Kommunista kiáltványt, a kommunizmus katekizmusát, és ezzel az „eszme” elindult világhódító körútjára. Azóta már tudjuk, hogy a kom­munizmus nem az elnyomott szegény tömegek spontán lázadásának eredménye, hanem bizonyos (pénzes) érdekcsoportok jól előké­szített mesterséges cselszövése.

A téma nagyon érdekes és kimerítő, most csak egyetlen idézet Oswald Spengler német filozófustól, aki még a múlt század húszas éveiben ezt írta: „Nincs olyan proletármozgalom, de még olyan kommunista mozgalom sem, amely ne a pénzhatalom érdekeit szolgálta volna ki, s melynek vezetői közül az idealistáknak akár a leghalványabb sejtelme lett volna erről a tényről.” Talán még csak annyit, hogy Trockij amerikai útlevéllel és elegendő pénzzel, Lenin német támogatással, legalább ötmillió dollárral és 150 profi forradalmárral érkezett Oroszországba. A többi (majdnem) simán ment, az orosz nép – a cári elnyomás után hét évtizednyi időre – a szovjet diktatúra igájába került. Huszonöt év eltelte után most igyekeznek végre rendezni az életüket, de ebben – úgy látszik – semmi segítséget nem kapnak a Nyugattól.

A mai magyar baloldal legnagyobb része szociáldemokratának vallja magát. A kommunizmus és a szociáldemokrácia viszont – ahogy ezt egyesek megfogalmazzák – egypetéjű ikrek. Közös bennük a kapitalizmusellenesség, a proletárok és elnyomottak támogatása, a nemzeten felüli nemzetközi gondolkodás, mely elveti a „hazafiasság” elvét, az állam elsődleges szerepe a gazdaságban stb. Azonkívül mindkét eszme ateista. A Kádár-rendszer magyar kommunistái „hivatalból” orosz- (szovjet-) barátok voltak, a mai magyar szociáldemokraták viszont ellenségnek tekintik a már nem kommunista Oroszországot.

Ez eddig logikus is lehetne, de itt találunk egy bökkenőt, éspedig azt, hogy a mai magyar baloldalnak semmi köze a szociáldemokráciához. A szociáldemokrácia válsága Európában abban a pillanatban elkezdődött, amikor az Amerikából elindult neoliberális globalizáció elkezdte térhódítását. A tőkés rendszer átszerveződése és nemzetközivé válása már nem adott lehetőséget a szociáldemokrata álmok megvalósításának. Ahogy a nagy francia szocialista politikus, Jean Jaurès annak idején megfogalmazta: egy baloldali párt célja a kapitalizmussal való szakítás és egy „szociális köztársaság” megvalósítása. Nos, ahogy látjuk, ez sehol nem sikerült, a globalizmus „tombol” az egész világon, a szocdemek kénytelenek voltak behódolni a neoliberalizmusnak.

Azt tisztán látni, hogy a Putyin vezette orosz állam igyekszik megerősödni, s bár a kapitalizmust beengedték az országba, ezt igyekeznek erős kontroll alatt tartani, ugyanakkor az orosz nemzeti identitás megerősödött, az oroszok nacionalisták lettek. A mai Oroszországban nem nő fű a neoliberális elképzeléseknek, és ez automatikusan ellenséggé teszi őket a Nyugat szemében, amely egyelőre még erősen az Egyesült Államok befolyása alatt áll (sínylődik).

Az Orbán Viktor-féle politikát nem kell bemutatni. A magyarság kétharmaddal mellé állt, mert a liberalizmus soha nem volt szimpatikus magyarhonban. Legalábbis ez a fajta neoliberalizmus. A nemzeti hovatartozás érzése viszont jó pár éve erősödik. A hasonlóság a nagy keleti birodalom és a kicsinyke magyar hon között tisztán látható. Hangsúlyozom, a mai magyar politika nem a volt szovjet hatalom maradványaival, hanem egy teljesen új Oroszországgal barátkozik. A mai orosz társadalom igyekszik ismét vallásos lenni az erős ortodox hagyományok talaján, és szeretne végre egy kicsit szabadabban lélegzeni, ami hosszú századokon keresztül nem volt lehetséges. Az oroszok által kezdeményezett és vezetett Eurázsiai Gazdasági Unió alapelve, a kelet felé terjeszkedés gondolata része a magyar gazdaságpolitikának is.

Hasonló irányelveket tehát bőven lehet találni. Ami pedig az energiaellátást illeti, az mindenki előtt világos, hogy az orosz gáz nélkül Európa – legalábbis egyelőre – nem üzemképes. A magyarországi ellenzéki pártok nagy része erősen Amerika-barát, és ha tőlük függne, a „renitens” magyar kormányfő már régen CIA-fogságban sínylődne. Ez viccnek is jól hangzik, de a téma akkor lesz komoly, ha Európa mégis igent mond a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (TTIP) létrehozására. Ez Amerika sikerét, de Európa vesztét jelenthetné. A belső tiltakozás mellett a legnagyobb akadályt a transzatlanti paktumra éppen Oroszország és az Eurázsiai Unió jelenti.

A jóhiszemű magyar egyelőre bízik a jelenlegi kormányzásban. Az ország helyzete még nem tökéletes – egyáltalán hol tökéletes? –, de látni, hogy bár kis lépésekkel, mégis előre haladunk. Az oroszokkal megkötött szerződés helyes politikai döntés volt, mert szükségünk van nagyhatalmi támogatásra. Ezt reméljük továbbra a németektől is, akik az Unió legerősebb országa, és nekünk legfontosabb nyugati partnerünk. Angela Merkelnek az Eurázsiai Unió felé történő nyitáspolitikája elősegítené a két nagyhatalom, Németország és Oroszország közeledését, ami a jövő Európája számára egy eddig soha el nem ért gazdasági és politikai biztonságot nyújthat. Ebben a folyamatban nekünk, magyaroknak fontos szerep juthat.

Hollai Hehs Ottó

A szerző Németországban élő publicista