Magyar agyar, avagy a vita eldőlt

Mondván, hogy még a székelyek se nagyon ugráljanak, mert az ő földjüket már Krisztus előtt dákok és rómaiak lakták, s mire Attila harcosai itt leszálltak a lóról, hogy a nyereg alatt puhított húsból faljanak, addigra elkéstek már a honfoglalással. Mehettek Rómába panaszra, mert no lássák-e, hogy semmire sem jutottak vele. Evvel a cézáros felirattal a vita nagyjából el is dőlt volna, ha nem áll elő az egyik munkás, amelyik az ásatásnál a földet lapátolta volt, hogy aszondja: Emberek, ne izéljenek, arra a bükkfa deckára még én írtam volt fel a tavalyelőtt, hogy a budi pillanatnyi üzemzavar miatt nem használható, de ez csak félrevezetés volt, hogy mindenféle jöttment eregeljen csak tovább vajegy házszámmal. Hanem most tényleg van bizonyíték, s ez a mi javunkra dönti el a vitát, hogy ki volt itt elébb. Sőt már el is döntötte. Ez is igazolja, hogy mekkora gazemberség és igazságtalanság volt a magyar nemzettel szemben Trianon, aminek vesznie kell.

A bizonyíték úgy került volt elé, hogy három székely a nyár vége felé elindult pityókát ásni. Hát hogyne tudták volna, hogy a pityókát csak ősszel ássák, még szép, hogy tudták, éppen ők ne tudnák? Ők csak azért mentek ki a rákosi határba, hogy vajegy fészek oldalát megpiszkálják, hadd lám, milyennek ígérkezik az idei termés, s hogy egyúttal vigyenek az asszonyoknak tárkonyos pityókalevesre valót. Úgynevezett primőrt, mert a piacot elárasztó import drága. S nem olyan lisztes, mint a hazai. S különben is a jelszó, hogy védd a megélhetőséged, vedd (s edd) a hazait. Mert csak így lehet elejét venni annak, hogy a székelyföldi pityókatermés évről évre ne rohadjon a gazdák nyakán amiatt, hogy a miniszter urak beengedik a török, bolgár, szíriai, s ki tudja még milyen kétes, pityókatermesztési hagyományokkal nem is rendelkező országokból hozottat. Szóval ástak a székelyek, csak arra nem számítottak, hogy az ágostonfalvi romák, a korábbi évekhez hasonlóan idén is megelőzik őket: ember, egyetlen szomorú pityóka, annyi sem volt már a fészkek alatt, mert a csávók már mind kiszedték. Erősen ravaszok, mert a szerdai baróti piacon csak jönnek-mennek, és a politikát s a mezőgazdaságot korsó sör mellett osztó s szorzó nagyhangú gazdáktól akarva-akaratlanul is megtudják, hogy emezek mikor mennének a mezőre. A többi már egyszerű.

De hogy a bizonyítékhoz visszatérjek, az tényleg megkerült. Mert a három székely tovább ásott. Azt mondták, ha már itt vannak, üres kézzel csak nem mehetnek haza, valami tüzelőt visznek, télire. Föld alatti fát kerestek, mert a földszín felettivel is úgy jártak, mint a pityókával, s hogy a szénnel is ne járjanak ugyanúgy, ástak. Egyiknek a lapátja megakadt valami fehéres, igen kemény akármiben. Egy agyar volt. S mellette még egy. Két magyar agyar. S tovább egy hatalmas koponya s gerinccsigolyák. Oldalbordák s hatalmas lábszárcsontok. Az egyik megjegyezte, hogy na, ezt is jól felhizlalták karácsonyra annak idején, mire a másik, hogy ebből ejsze az egész rokonságnak, sógorságnak s komaságnak jutott, s a harmadik, hogy annak vajon hány esztendeje. Rég lehetett, amikor villanyáram még nem volt, mert világosan látszott, hogy akkoriban az élelmet nem hűtőszekrényben, hanem veremben tartották. Ugye, hogy igaza volt László Gyula bácsinak a kettős honfoglalásról? A professzor úr csak két-három millió esztendőt tévedett, az igaz, de a lényeg, hogy jól gondolta, s jó helyen matatott, csak Alsórákosról jött volna egy kicsit feljebb az Olt mentén, mert akkor már ő megtalálta volna a bizonyítékot. Mindegy, a lényeg, hogy a vita immár eldőlt. Arról, hogy ki volt itt hamarabb. Mert ezek az őselefántcsontok is azt bizonyítják, hogy a húst nemcsak a nyereg alatt puhítva hozták eleink Ázsiából hanem az ős-ős székelyek már akkor, hárommillió esztendővel ezelőtt elefántot vágtak karácsonyra. Azóta kicsit megrozsdásodott halnyelű bicskával.