M. J. és a léttel való küzdelem

Csak annyit engedne meg, ami neked (neki!) hasznos, építő, oltalmazó. A lét önmagad (önmaga) legigazibb barátja, mert féltékenyen szerelmes beléd (mert féltékenyen szerelmes önmagába).

A lét önzése ellensége a te önzésednek: ha dohányzol, torkod, tüdőd sajgásával jelzi, hogy ez neked nem való, ha mérges italokat iszol, nem alszol, megerőltető dolgot végzel, gyomrod, szemed, fejed fájdalmával, tested fáradtságával parancsolja: pihenj. A lét tiltásokból és utasításokból áll össze, kifinomult eszközökkel jelzi (parancsolja), hogy ezt tedd, amazt kerüld, függeszd fel egyik tevékenységet, és váltsd fel egy másikra, ahogy ő éppen kívánja.

A lét nem enged meg olyan dolgokat sem, amit egyébként megtenni jó lenne. Nem maradhatsz ébren, nem járhatsz a hidegben, nem nézhetsz egy festményt, nem szeretkezhetsz napokon keresztül megszakítás nélkül, mert a testednek ez túl megterhelő lenne, a lét veszélybe kerülne. A „Jóból is megárt a sok” közmondást a lét találta ki, és terjesztette el.

A lét a legtöbb olyan dolgot károsnak találja, ami az igazi élethez kell, így a lét teljes mértékben az élet ellensége. Az élet az öröm, a hanyagság, a gyönyörök keresése, a nemtörődöm önmérgezés, a lét kizárólag önfenntartás. Életünk és létünk egymás ellenségei. E küzdelem kiszolgáltatott fele pedig természetesen életünk, hiszen lét nélkül nincs élet, élet nélkül viszont lehet lét. Az élet a léttel folytatott küzdelemben csak apró csatákat nyerhet, partizántámadásokat intézhet csak ellene, melyek által időnként eléri, hogy a lét szemet hunyjon egy kis öröm, egy pillanatnyi élvezet fölött, mely hasznára ugyan nem válik a létnek, az emberekben rejlő szépség iránti vágy azonban (mely az élet, és nem a lét része) megköveteli azt.

A lét azonban a háborút mindig megnyeri az élettel szemben. A lét csak a halállal szemben veszít, hogy milyen hamar, ez sok minden függvénye. Többek között az is meghatározza ezt, hogy a lét mennyire volt sikeres az élet ellen folytatott hadjáratban. Ha valaki oly gyenge jellem és gyáva kísértete önmagának, hogy a lét támadásait sohasem tudja visszaverni, az sokáig bolyonghat az élők között, hacsak más (lététől független) ellenség vagy baleset el nem fojtja a tüzet a szemében. Mindenesetre létünk és életünk folyamatosan harcot vívnak egymás ellen. Az élet győzelme a lét végét jelentené, a lét győzelme viszont minden emberit kiölne a hoszszú járkálás gyakorlatából, nem engedne boldognak lenni, és nem engedne fájni, mely az egyetlen dolog, amely jobb a boldogságnál. E kilátástalan és paradox háborúba kerül minden élő megszületése pillanatában, és erről a csatatérről távozik halálakor.

Eme figyelemreméltó eszmefuttatás, amelyet fennebb megpróbáltam öszszefoglalni, egy 18. századi francia úriember jegyzeteiből került elő, aki az M. J. monogrammal szignálta helyenként megbotránkoztató, a rútság esztétikáját kedvelők számára mégis csemegeszámba menő irományait. Aki tovább olvassa e jegyzeteket, mely filozofikus naplóként határozható meg, minden bizonnyal elborzad, de legalábbis meglepődik ama eltökélt őrületen, mellyel ez az úriember „kitol” saját zsarnoki létével. Napokig éhezteti magát, majd amikor már alig van ereje, kést és fűrészt vesz elő, levágja combközépen saját bal lábát, megfőzi és megeszi azt. Éhségét így csillapítva hanyatt dől karosszékében, majd kivérzik és meghal.

A folyamatról természetesen pontos leírást ad naplójában, melyet folyamatosan vezet, amíg bír. Elégedetten nyugtázza, hogy íme ebben az esetben éppen a lét önzése végez magával a léttel. A lét ugyanis önmagát védve éhséget, gyengeséget bocsátott a testre, amely táplálékot kellett hogy magához vegyen mindenáron. A test saját testrészével elégedett meg, a seb, amely emiatt keletkezett azonban minden bizonnyal végezni fog vele. Ami ezután következik, már zavaros, érthetetlen, a betűk elnyúlnak, majd egy tintapaca jelzi a halál beálltát. Annyi azonban kivehető a szöveg utolsó részéből, hogy M. J. boldog, már-már kárörvendő. Többször olvasható a „boldogító halál” kifejezés.

M. J. különös esete, és még különösebb „győzelme” egy hajléktalanról jutott eszembe, aki egy délelőtt bejött a szerkesztőségbe és mindenáron velünk akart postáztatni egy levelet Kelemen Hunornak. Eközben többször elismételte: senki nem segít. Az idősödő nő elméje megbomlott, mint a 18. századi francia úré. Levele M. J. naplójának utolsó oldalához hasonlított. Olvashatatlan volt.