Liszt Ferenc életművéről, magyarságáról Bartók Béla elemzésének segítségével

Nemcsak zsúfolásig megtelt hangversenytermekben lépett fel, de egy-egy koncertje után – a szó legszorosabb értelmében – széttépték a rajongók: tisztes arisztokrata és nagypolgári hölgyek őrizgették aztán halálukig a titkos fiókjuk mélyén Liszt frakkjának egy foszlányát, s nem ritkán a tisztelettudó utódok elrakták a saját fiókjukba, gyermekkorukban annyit hallottak arról, hogy honnan is származik ez az akkor már rongynak tűnő ereklye. Vagyis ha a captatio benevolentiae érdekében faragatlan anakronizmussal akarnék élni, azt is mondhatnám, hogy Liszt Ferenc volt a mai pop-rock koncertek frenetikus eksztázisát előidéző énekes-táncos bandák egyik legelső – egyszemélyes! – előfutára. Na de Liszt – ma már – nem szorul semmiféle figyelemfelkeltő „cselre”, védelemre pedig különösen nem. Megismételném: ma már! Mert ha nem is mindenki, aki a muzsikájáért rajong, tud róla, de közel száz évvel Vörösmarty gyönyörű költeménye után fanyalgók sora emlegette fel, mekkorát „tévedett” Liszt, amikor a kocsmai cigányzenét magyar népzenének nevezte, és egyáltalán: lehet-e ezt a magyarul alig beszélő, Párizsban és Weimarban élő „idegent” magyarnak tekinteni?

De ahogy az a népmesében lenni szokott: a Jó legyőzi a leglehetetlenebb akadályokat is, a neki úton-útfélen gáncsot vető Gonosz pedig elnyeri méltó büntetését – azaz a fanyalgók véleményét is elnyelte az idők sülylyesztője, Liszt zenéje pedig – szavak nélkül – ugyanolyan erővel zengi be a világot, mint másfél évszázada. „Utólag könnyű okosnak lenni” – mondhatnák a mostani fanyalgók, és igazuk volna. Csakhogy két emberöltővel ezelőtt is akadt valaki, aki nemcsak fontosnak, de szükségesnek is vélte igazságot szolgáltatni Liszt Ferencnek. Nem ágáló fogadatlan prókátor volt, hanem a legilletékesebb, a született szakmai-szellemi utód: Bartók Béla. Székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián Liszt Ferencnek szenteli, s hogy a zenét „csak” szerető, de zeneileg képzetlen ember számára is világos, közérthető szöveghez ma, hetvenöt év elteltével is könnyen hozzáférhetünk, az annak köszönhető, hogy megjelent a Nyugat 1936. évfolyamának 3. számában. Bartók nem mentegetni akarja Lisztet a 19. században a népköltészeti kutatásokhoz képest parlagian visszamaradott népzenekutatást hozva fel érvül, hanem saját – jóval későbbi – gyűjtőmunkájának buktatóival példázza, hogy Liszt tulajdonképpen nem is kerülhetett közel az eredeti népzenéhez.

„A sokkal kedvezőtlenebb helyzetben levő Liszt ugyan mi mást kaphatott a parasztoktól, mint uraktól jól-rosszul ellesett értéktelen holmit, legjobb esetben „Szeretnék szántani”-szerű nótákat. – Ismétlem, Liszt Ferencet csak részben terhelhetjük váddal téves következtetéseivel kapcsolatban: mindabból, amit módjában volt látni és hallani, alig vonhatott le más eredményt, mint ami könyvéből kiviláglik. – Sőt éppen ellenkezőleg, tiszteletet parancsol az a bátorsága, mellyel jóhiszemű, bár téves véleményét kimondta: hiszen tudhatta, hogy evvel hazájában ellenséges hangulatot fog ébreszteni maga iránt. Annál inkább hibáztathatjuk azonban önmagunkat, hogy nem tudtuk, vagy nem akartuk, vagy legalábbis elmulasztottuk őt az igazság útja felé vezetni, holott az kézkitárásnyira volt előttünk, saját falvainkban.”
A népzenével kapcsolatos érveléssorozata után Bartók – aki ellen a maga korának leggyakoribb vádja az volt, hogy zenéje egyszerű hangzavar – az akadémiai székfoglalót Liszt Ferenc magyarságának „helyretételével” zárja. Szavai semmiféle magyarázatot, korszerűsítést vagy hasonlókat nem igényelnek, legföljebb egyetlen jelző illik csak melléjük: örökérvényű. „Csak röviden akarok foglalkozni az utolsó kérdéssel: milyen joggal tekinthetjük Liszt Ferencet magyarnak. Előre kell bocsátanom, hogy ez a kérdés művészi, esztétikai szempontból teljesen mellékes, mert aki igazán nagyot tudott alkotni, azt egyformán tisztelet illeti az egész világ részéről, akármiféle származású legyen is. Súlya ennek a kérdésnek csakis érzelmi, történeti vagy politikai szempontból van. (…) Nyilvánvaló: ha valaki amellett kardoskodik, hogy Liszt nem magyar, akkor az kénytelen volna őt hazátlan nemzetközinek nyilvánítani. Mit mond azonban ezzel szemben maga a legilletékesebb személy, maga Liszt? Köztudomású, hogy Liszt magát mindenkor, Magyarország jó sorsában éppúgy, mint balsorsában, állhatatosan magyarnak vallja. Márpedig egy ilyen nagy művészi jelenségnek, mint amilyen Liszt volt, kijár a világ minden részéről, hogy ebbeli akaratát tudomásul vegyék, annak ne mondjanak ellent. Annál kevésbé, mert nincs is megfelelő tárgyi bizonyíték ellentmondásra. Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak, nem magyarnak egyaránt kötelessége ezt a kijelentését tudomásul venni, és abba belenyugodni.”

Nem Bartók Béla az egyetlen, akivel a huszadik század történelmi eseményeinek zuhataga tragikus tréfát űzött: akadémiai székfoglalója után alig öt esztendővel úgy dönt, hogy elhagyja a „közös dolgok” rendezése helyett véres megtorlásokat választó Európát, és az Újvilágba megy, oda, ahol először értették meg igazán a művészetét. Csakhogy a világ közben változott egy „kicsit”: a New York-i kikötőben nem a koncertsorozatra érkező nagy művészt fogadják rajongói, hanem a Kelet-Európából érkező rengeteg menekült láttán egyre nyűgösebb hivatalnokok. Az ő számukra „itt csak Mr. Bartok / amerikaiak közt egy európai / felhőkarcolók közt az elemek rokona” – írja Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című poémájában. És engedtessék meg nekem a szubjektivitás, hogy a számos Bartók-témájú vers ellenére maradjak az említett poémánál, mivel úgy vélem, hogy nemcsak a bartóki sorstragédiát, de minden idők alkotó művészének fátumszerű gyökértelenné-hontalanná válását csodálatosan öszszefoglalják az alábbi Szilágyi Domokos-sorok: „Fáj az otthon, ki megtagadott. / Fáj az otthon, a megtagadott. / Halál elől meghalásba menekül, aki él – / út-e az út, mely nincsen? / Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér. / Kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.” S mintha nem lett volna elég a West Side Hospitalban véget ért fizikai szenvedés, a háború után – szülőföldjén megkezdődik Bartók „ideológiai” kínzatása, a Rákosi–Révai-féle kultúrpolitika számára ugyanis a legékesebb bizonyítéka a nép elárulásának az amerikai „imperializmushoz” való csatlakozás volt. Illyés Gyula Bartók című ikonversének középpontjában éppen emiatt áll a népi gyökerekhez kötődés már-már monomániás ismétlése. A vers eredménye, hogy a kor hírhedett 3T-jéből ( tiltott-tűrt-támogatott) Bartóknak „kegyesen” megadatott a tűrt címke. (Kivéve A csodálatos mandarin című táncjátékát, amit még sok éven át tilos volt bemutatni, mivel az elvtársak szemérmességét sértette az imperialista morál állítólagos propagálása.)

A zavar az zavar, bárhonnan is nézzük. Természetesen a bőség zavara kellemesebb, mint a szükségé, úgyhogy én sem szeretnék panaszkodni a 2011-es esztendő zenei vonatkozású bősége miatt. És nem is magyarázkodom: születésének 200. évfordulója tiszteletére nemzetközi Liszt-év van, Bartók elmélyült Liszt-elemzésére pedig alig bukkanhattam volna megfelelőbb pillanatban, mondhatnám úgy is, hogy kapóra jött, hisz Bartók-évfordulós is ez az év: 130 éve született. Csakúgy, mint George Enescu, aki viszont – más szempontból ugyan –, de sokkal inkább kötődik az abszurd dráma atyjához, a centenáriumos Eugen Ionescóhoz. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 220 éve halt meg Mozart: sírja jeltelen ugyan, ám zenéje mindaddig, amíg lesz hallásra képes fül a világban – a harmóniát fogja zengeni.