Leszokás az olajról

Egy ilyen döntésnek nagyon kedvező gazdasági és geopolitikai hatása lenne. A jelenlegi energiagondok igazi oka nem a világ olajtartalékainak csökkenése, hanem inkább az, hogy a legnagyobb fogyasztók – Európa, az Egyesült Államok és Kína – hazai olajtermelése azonnal csökkenni fog, amint a növekvő ázsiai kereslet szorongatni kezdi a piacot. A meglévő tartalékok köre egyre inkább a Közel-Keletre szűkül majd, egyszerűen amiatt, hogy a többi térségben korábban kifogynak a készletek.
Mi több, a legfőbb olajexportőrök nem kívánják alárendelni befektetési politikájukat a piaci igényeknek. Szaúd-Arábia függetlenül kívánja folytatni olajtermelését, míg Irán bürokratikus korlátokkal és korrupcióval riasztja el a potenciális befektetőket. Iraknak biztonsági problémái vannak, Oroszországban pedig minden lépését meghiúsítják a külföldi befektetőknek. Ez a négy ország rendelkezik a világ feltárt olajkészleteinek felével, és a potenciálisan exportálható tartalékok kétharmadával. Nem a termelési költségek, hanem ezek a körülmények határozzák meg a leginkább a magas olajárakat, illetve a tolongást a közép-ázsiai és afrikai olajszerződésekért.
A nemzetközi politika néhány alapvető tényét hagyja figyelmen kívül az a hit, miszerint a magas olajár üdvözlendő, mivel a környezet védelmét szolgálja. Sok szegény afrikai és ázsiai országban az olajimport jóval nagyobb mértékben terheli meg az államkasszát, mint az iparosított országokban, ez pedig a gazdasági növekedést és a társadalmi fejlődést veszélyezteti, miközben új adósságválságok körvonalazódnak.
Az olajtermelésből befolyó jövedelmek akadályozzák a reformokat a főbb exportőr országokban. Pénzügyi ereje tudatában például a venezuelai és az iráni vezetés egyre kevésbé érzi kényszerítő erőnek a nemzetközi szabályokat. Az újdonsült fogyasztói társadalmak, mint például Kína, az iparosított Nyugat korábbi szokásait utánozzák az emberjogsértések hosszú sorával, hogy jövedelmező üzleteket kössenek a tekintélyelvű, olajban gazdag rendszerekkel.
Csak a világpolitika és gazdaság nehézsúlyú szereplői, a messze a legnagyobb szénhidrogén-fogyasztó ipari országok kezdeményezhetnek globális léptékű változást. A változásnak a szállítási ágazatban kell kezdődnie, amely a jelenlegi olajfogyasztásnak több mint a felét nyeli el, és ez a mennyiség növekedhet a jövőben.
A G-8 országoknak ezért meg kell állapodniuk abban, hogy 2025-től kezdve többé nem engedélyezik az új, olajalapú üzemanyaggal működő gépkocsik forgalmazását. Ez a döntés nem az egyéni mobilitás ellen irányul, hanem egy olyan szűkös nyersanyag elpazarolása ellen, amelyre inkább a műanyagok gyártásához lenne szükség.
A politikai vezetőknek nem kellene előjogot biztosítaniuk egyetlen technológiának sem. Ehelyett ösztönözniük kellene a gépkocsiipart, hogy bio-üzemanyagokra, etilénre, hidrogénre vagy akár földgázra alapuló alternatív technológiákat fejlesszenek ki. A politikai téren irányadó országok járulékos haszonként vezető pozícióba juttathatják saját energetikai iparágaikat, és piacot biztosíthatnak számukra.
A várakozások szerint a széndioxid-kibocsátás jelentős csökkentése akár áttörést is hozhat a nemzetközi környezetpolitikákban. De a gazdasági fejlődés sem maradna el: kigyógyulásunk az “olajfüggőségből” több kőolajat hagyna a szegényebb, kevésbé fejlett és újonnan iparosított országok számára, ugyanakkor lenyomná az árakat és megkönnyítené a globális energiaversenyt.
Geopolitikai síkon hasonlóan nyilvánvalóak lennének az előnyök, mivel jelentősen beszűkülne az ipari országok zsarolásának mozgástere a nagy olajexportőr országok előtt. Ez megszilárdíthatja a nemzetközi közösség tárgyalási helyzetét a Közel-Keleten, és megerősítheti azokat a társadalmi erőket Szaúd-Arábiában, Iránban és Oroszországban, amelyek belülről próbálnak beindítani tényleges politikai és gazdasági reformokat.
Fejlett technológiával és jelentős gépkocsigyártó kapacitással rendelkező országként Németország jó helyzetben van egy ilyen kezdeményezés előterjesztéséhez. Merkel, aki a fizika területén szerzett doktori fokozatot, környezetvédelmi miniszterként kezdte politikai karrierjét, 1995-ben pedig elnöke volt az ENSZ klímaváltozásról szóló keretegyezménye ügyében összehívott első konferenciának, nagyobb hitelességgel ragadhatja meg ezt a kérdést, mint bármelyik uniós vagy G-8-beli kollégája. Elérkezett az ideje ez merész vezetői lépés megtételének.

Volker Perthes a berlini Tudomány és Politika Alapítvány (SWP) igazgatója
Friedemann Müller az SWP munkatársa

Fordította: Fall Sándor
  Project Syndicate, Krónika 2006.