Lengyelné Jakab Lilla tündöklése és bukása

Én a nevét méltattam szép szavakkal, mondván, micsoda zengő, már-már arisztokratikus hangzása van. A feleségem külön kiemelte azt, hogy íme, egy emancipált, mégis családcentrikus nő, hiszen láthatóan felvette férje nevét, mégsem vált meg a leánynevétől, ami ebben a férfiak uralta világban azért nagy szó. Hívhatnák mondjuk Lengyel Jánosnénak is, ugye, s akkor meg nyomban oda a báj. (A feleségem is megtartotta leánykori nevét, sőt még egy kis nagynésításra sem volt hajlandó, mondjuk, tényleg nem hangzik valami jól...)
Lengyelné Jakab Lilla pénztáros – sajnos, immár csak – volt egy hozzánk közel eső, igen nagy forgalmat lebonyolító élelmiszer-áruházban. Kövér volt és babaarcú, s ezen az arcon mindig mosolygás foglalt helyet, néha már-már megrémítve, de legalábbis hitetlenkedő vissza-visszapillantásokra ingerelve a vásárlóerőt, azaz minket. Mert ilyen nincs, mondogattuk, jól ismerve az üzlet elárusítónőkkel szemben támasztott igényeinek igen alacsony, gyakran a föld alá menően alacsony voltát.
Ebben az üzletben ugyanis a vevőnek örülnie kell, ha fizetés előtt, után vagy közben nem kap még két nyaklevest is az eladó lányokasszonyoktól. Fizetés előtt azért rikácsolnak rá, mert nem egyenes a sor, mert véletlenül nálunk maradt a kosár, mert nem kell döngve feltenni azt a rohadt ásványvizet a futószalagra, hogy az egész üzlet hallja; fizetés közben azért, mert mi a francért adok én aprót neki, hiszen csak összebolondítom a fejében a dolgokat a visszaadandó összeget illetően, miért nem adok neki aprót, hiszen tán vak vagyok, s nem látom, hogy ha adnék tizenhét pénzt, sokkal könnyebben tudna visszaadni, aztán hogy milyen rohadék vagyok, hogy elkérem a számlát, aztán hogy milyen szegény nyomorult vagyok, hogy a fizetett összegért járó, nevetséges kedvezményekre jogosító matricagyűjtő füzetembe elkérem a matricákat; fizetés után pedig azért, mert egy ocsmány fösvény és felfuvalkodott újgazdag vagyok, aki bezzeg nem röstelli visszakérni azt az egy forintot is, és ügyetlen vagyok, mert nem tudok elég gyorsan a zacskóba pakolni... ezért bosszúból az utánam következő vevő dolgait is odakeverik az enyémhez, ami nem is lenne rossz, ha tényleg ügyesebb volnék, de általában mindig az utánam következő vevő az ügyesebb, és minden erejét bevetve kezd elpakolni már fizetés közben, s hermeneuta odafigyelést szentel az én cuccaimnak, különös tekintettel a kisebb és könnyen zacskóba csúsztatható darabokra.
Lengyelné Jakab Lilla – arcán mosollyal – mindig nagyon kedélyesen bánt a vevőkkel, mi direkt hozzá álltunk, ha lehetett, mert igaz ugyan, hogy az a sor lassabban haladt, de mindig volt egy-két jó szava hozzánk, s ugye, mindenkinek jólesik, ha megsimogatják a fejét, legyen az akármilyen szőrösszívű újgazdag. Szóval odaálltunk hozzá, s csendesen mosolyogva hallgattuk végig, amint mindenkivel elbeszélgetett egy kicsit az éppen vásárolt javakról. Nem mondott sem okos, sem szellemes dolgokat, hiszen például rábökött valami joghurtra, és azt huncutul kacsintva azt mondta, hogy „Hűha, ez aztán nagyon ki van találva, én is ilyent szokok venni”, vagy meglátott egy félig készre vegyszerezett, nagy csirkét, szemében fény gyúlt, kövér arca izgatottan fényleni kezdett, szájában a nyál jól hallhatóan összeloccsant, és sóhajtozva ekként vallott: „Istenem, milyen finom paprikás lesz ebből, én úgy szokom megkészítni, hogy...” A vevők nagy része eleinte furcsállta, de aztán sokan megszerették, és nagy kedvvel csevegtek vele néhány percig, miközben a számla készült és a fizetés megtörtént, és biz’isten, a visszajáró forintokat is mindig otthagytuk, kissé szégyenkezve, hálánk jeléül.
De a dicsőség hamar elmúlik. Hogy, hogy nem, talán a rossz idő miatt, de egyszer egy morcos öreg hölgy – ki karján függő kosarában egy pincsikutyát hordott magával peckesen – ráförmedt a Milillánkra, hogy „Nézze meg az ember, mit kommentálja itt a dolgaimat! És igyekezzen már azzal a számlával, ne a szája járjon, hanem a keze!” („Hm, micsoda szépséges kutyus, s milyen finom kutyaeledel, hát ez nagyon fog ízleni!”, színvallott előtte nem sokkal Lilla asszony), s utána mindenki, aki a sorban állt, türelmetlenül dobolva, torkot köszörülve és másfelé pillantgatva próbálta kifejezni, hogy ma nincs ideje a fecsegésre, és különben is lassan tetszik dolgozni, s félő, hogy panasztevés lesz a vége ennek a nagy haverkodásnak. Még mi is félrenéztünk, zavartan, és csak annyit mondtunk a kolbászunkra tett megjegyzésre, hogy csókolom, sietünk, kérem, ha lehet.
Tényleg panasztevés lett a vége, mert szegény Lengyelné Jakab Lillát kirúgták, mint a pinty („Fegyelmivel elbocsátottuk”, világosítottak fel érdeklődésemre), s az üzletben, a kasszáknál újra felhőtlen rosszkedv és gorombaság meg csapkodás honol, a franc tudja, kinek az örömére. Remélem, mondta kis feleségem, könnyen talál állást. Igen, mondtam én, talán telefonszex-operátornak felveszik, mert a hangja is lágy volt, selymes, ha eddig ezt nem említettem volna. Nagy Koppány Zsolt