Kutatómunka a vizualitás terén

– Meglehetősen szerteágazó a tevékenysége, a képzőművészeti táborok szervezésétől az installáción át a borítótervek és plakátok készítéséig rengeteg mindennel foglalkozik. Tulajdonképpen minek vallja magát?
– Elsősorban képzőművésznek. Ez egy jó gyűjtőfogalom, ami illik rám. Össze is gyűjtöttem lexikonokból a képzőművészet fogalmának meghatározását, eszerint a képzőművészet az az alkotó művészet, ami a vizualitás terén kommunikál. Azt is mondhatnám, a képzőművészet egy kutatóállomás a vizualitás terén. Lényegében azt kutatjuk, hogyan lehet érzéseket, gondolatokat vizualizálni. Mondok egy példát: a Madonna sorozatom például olyan kísérlet volt, amiben azt kutattam, hogy a 20. század végén, a 21. század elején lehet-e készíteni olyan ikonokat, ami ennek a kornak az emberéhez szól. Kíváncsi voltam, hogyan lehet elmondani a mai kor emberének például egy Mária-aurát a mostani eszközökkel, nem azokkal, amik a kollektív tudatunkba már beivódtak. A kísérlet egy fotóból indult el, aztán egy 1,5 méter × 60 centis vászonra egy színnel kifújt festék lett a vége, ami gyakorlatilag azt a kontúrt, azt az aurát és kisugárzást tudta adni, amit nekem Mária jelent. Az megint más kérdés, hogy hogyan lehet az ilyen és hasonló vizuális kutatásokat értékesíteni, és itt elsősorban nem a képeladásra gondolok. Erre ad választ például a reklám, ami egy olyan vizuális-kommunikációs műfaj, amire elsősorban a képzőművészek vannak felkészülve.

– Jelenleg milyen kutatómunka zajlik Siklódi Zsolt műhelyében?
– Több síkon dolgozom és nem akarok leragadni egy műfajnál, mert azt látom, ha csak egyfajta műfajban kezd mélyre ásni egy művész, csak a művészettörténészek dolgát könnyíti meg. Több olyan munkám van különféle műfajokban, amik csak gondolatban kapcsolódnak egymáshoz. Nemrég foglalkoztatott az a konceptuális művészet, hogy bizonyos tárgyaknak milyen kisugárzása van. Ha egy tárgyat csak reprodukálok, de az én aurám, az én nevem ezt a tárgyat elősegíti, hogy személyiséget, publicitást nyerjen, akkor nemcsak annak a tárgynak, hanem a tárgyat megismerni vágyó embereknek is „kulcsokat” tudok adni. Példának említeném a borszéki Kossuth-kutat, ami olyan gyönyörű, hogy akár műtárgynak is megfelel – azok az emberek, akik azt megalkották, elgondolkodtak azon, hogy milyen legyen.

Mégis bizonyos idő múltával bekerült egy süllyesztőbe, és csak azok vesznek tudomást róla, akik odamennek egy kancsó vízért, pedig megannyi gondolat, fantázia van benne. Ráadásul az életet adó vízből táplálkozunk mi is. Ezeknek a gondolatoknak a mentén juthatunk el a nature artig, a természetközeli művészetig, melynek során igyekszünk ezeket a gondolatokat letisztázni. Így jutottam el a gondolatig, hogy valamiképp felhívjam az emberek figyelmét az augusztusban kaszálókon sorjázó csodaszép szénaboglyák harmonikus formájára. Ezt a tavalyi Korkép táborban meg is valósítottam, kiragadva a boglyát a természetes környezetéből, és fejre állítottam.

Mert amikor az emberek látják a kaszálón a szép gömbölyű formájú, sorban álló boglyákat, az annyira megszokott, hogy kevesen látják meg benne a szépséget, de ha kiragadom abból a környezetből és másként állítom be, rögtön ráirányítom az emberek figyelmét erre a tökéletes formára. Vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell keresni és ki kell találni, hol hat maximálisan annak a tárgynak a kifejezhetőségi gondolata. A szénaboglya gondolata teljesen konceptuális, ám azzal, hogy fejre állítottam, talán arra is felhívtam az emberek figyelmét, hogy olyan világban élünk, ahol minden a feje tetejére állt.

– Alkotásai „alapanyagául” gyakran használja a fotót. Mi a viszonya a fotózással?
– Hála istennek, a kolozsvári képzőművészeti egyetemen eléggé átjárhatóak a szakok, és a főszak mellett más műfajokat is tanítanak, éppen azért, hogy más vizuális kifejezőeszközöket is megismerhessenek a diákok. Mi négy évig fotót is tanultunk, noha nem ez volt a főszakunk – vizsgáztunk is belőle. Ami a fotót illeti, nem új keletű, hogy művészek kifejezőeszközként, alapanyagként használják. Ott van például Munkácsy, aki úgy használta a fotót, mint egy ceruzát.

De akár a számítógépet is tekinthetjük nagyon bonyolult ceruzának, csak ismerni kell, mire képes és nekünk kell használnunk a gépet, nem szabad hagyni, hogy ő használjon bennünket. Ugyanez van a fényképezőgéppel is, ne turistaként használjuk, hanem az objektíven keresztül láttassunk valamit, amit csak mi látunk adott pillanatban, más nem. A gondolatnak rendeljük alá az eszközöket, függetlenül attól, hogy az ceruza, fényképezőgép vagy számítógép. Egy képzőművész nem zárkózhat el a technika vívmányaitól, és ha éppen a fényképezőgépre van szüksége mondanivalója kifejezésére, akkor ennek ismerete is meg kell, hogy legyen az eszköztárában.

– Rengeteg szép plakátját lehetett látni különféle hirdetőhelyeken, amikről a „fogyasztó” nagyközönség nem is tudta, hogy az ön alkotásai. Mitől jó egy plakát, és hogyan lehetne a névtelenség homályából a művészeti műfajok világába emelni?
– Az igazi plakát műalkotás, gyakorlati kivetülése a képzőművészetnek. Toulouse-Lautrec plakátjai éppolyan képzőművészeti alkotások, mint bármelyik más alkotása, mert ugyanolyan művészi igénnyel készültek. Az más kérdés, hogy időközben műfajként megjelent a kereskedelmi plakát, a kulturális plakát, vagyis a plakátnak is lett egy rakás műfaja. Ez lényegében a mindenkori megrendelő és alkotó viszonyát tükrözi. Abban a pillanatban, amikor voltak egészséges gondolkodású megrendelők, nagyon jó válaszok érkeztek a művészek részéről. Például II. Gyula pápa megrendelésére olyan szobrok, festmények és épületek készültek, amelyek ma is értékek.

Nagyon jó plakáttervezővé úgy válhat egy képzőművész, ha a megrendelője megérett arra, hogy értékeli a vizuális kommunikáció nyújtotta lehetőségeket a célpiacában. Ekkor van egyfajta szabadsága is a tervezőnek, bele tudja vinni a gondolatát a plakátba, aminek rövid csattanója kell legyen. A plakáttervezés nagy intelligenciát követel, és csak csodálni tudom azokat a művészeket, akik évek óta ezt a munkát végzik. Sajnos nálunk nem fordítanak gondot a megrendelők a megfelelő minőségű plakátra, és elárasztják a városokat vizuális szennyezéssel. Az is sajnálatos, hogy a nagyközönség nem tud különbséget tenni a plakát és a hirdetmény között, mert attól még nem lesz plakát egy hirdetésből, hogy felírunk egy szöveget egy papírra és kitesszük a kerítés oldalára.

– Amióta ellátja a gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetői teendőit, számos alkotótábor létesült, nyaranta gyakorlatilag egyik tábor követi a másikat. Hogyan fogalmazódott meg ezeknek a művésztáboroknak az ötlete?
– Gyergyószárhegynek megvolt és megvan a hírneve. Ez egy olyan alapozás, amire lehet építkezni, 1990 óta rengeteg próbálkozás volt különféle művésztáborok létesítésére, azonban az ezt megelőző évek, az ottani miliő bizonyos tartásra kötelez. Ott a minőségi mutatókat tartani kell. Ahhoz, hogy a szárhegyi művésztelep túlélje a nagy változásokat, szükség volt bizonyos koncepcióra, következetességre. Többek közt el kellett gondolkodni azon, hogyan lesz a szárhegyi művésztelepből alkotóközpont. Ez csak úgy lehetséges, ha a kor művészeit oda tudja vonzani, ha nem szigetelődik el, ha bekapcsolódik a nagyvilág művészeti vérkeringésébe. Meg kellett vizsgálni azt is, mi történik a világban a művészetek terén a 20. század végén, a 21. század elején.

El kellett gondolkodni azon, hogyan lehet ezeket a trendeket behozni ide, illetve hogyan lehet összekapcsolni a már meglévő hagyományokkal, értékekkel. Nagyon komplex feladat arra is választ kapni, hogyan találják meg a helyüket a különféle műfajokban alkotó, illetve különböző korú művészek. Itt a középiskolás diákoktól kezdve az egyetemistákon át a középkorú alkotóművészekig, vagy akár az idősebb generációig mindenkinek meg kell találnia a helyét. Egyfajta oktatófórummá is vált a szárhegyi alkotóközpont, hiszen eljöhetett ide Tajvanból, Budapestről, Indiából, Indonéziából, de akár a kolozsvári egyetemről is egy diák, esténként összedughatták a fejüket és megbeszélhették a közös dolgaikat.

Amit nem tud számukra nyújtani az egyetem, azt megadja nekik Szárhegy. De említhetem akár a Korkép tábort is, ahol a mai kor környezetvédelmi törekvései reflektálódnak a nature art alkotásokban. Ebben nagy segítségemre van Erőss István képzőművész, de mindenben meg kellett találni azt az embert, aki a legjobb az adott területen. Csak így jöhettek létre rendre az Ifjúsági, Csere-, Korkép-táborok, illetve az alapítóknak szervezett Klasszikusok tábora.