Külső csaták, belső hangok

E kötet folytatása a Bro útja, ami úgy folytatás, hogy tulajdonképpen a Jég előtörténetét meséli el, azt, ahogy a múlt század elején Bro rábukkan a Tunguz meteor jegére és létrejön az a testvériség, „szekta” amelynek célja, hogy mind a 23 000 e földi világban „alvó” szívet felébressze, és ezáltal újra helyrebillentse a világegyetem rendjét (oroszul már megjelent a ciklus harmadik, időrendben a Jég utáni része is).

A Bro útja meglepetést hozott, hiszen a filmszerűen váltogatott jelenetek helyett itt az olvasó egy hagyományosabb prózaírói attitűddel találja szembe magát, ahol ugyancsak gyorsan peregnek az események, ám az idő sokkal tágasabb, teret enged a kitérőknek, a néhol anekdotikus, néha már-már naplószerűen személyes beszédmódnak. Bro életét és a „testvériség létrejöttét ismerjük meg tehát Bro elbeszélése alapján. A történet teljesen megszokott, sőt még a főszereplő is csak egy azon szereplők közül, aki minden különösebb gond nélkül kaphatna helyet az orosz prózában megjelenített kisebb vagy nagyobb formátumú személyiségek között. Leginkább Raszkolnyikovra vagy Csehov lázongó diákjaira hasonlít, ám sok tekintetben mégis Aljosára, a Karamazov testvérekből. Az teszi izgalmassá alakját, hogy tulajdonképpen mégiscsak teljesen hétköznapi ember, aki a könyv első száz oldalán csak sodródik a történelmi eseményekkel, mintha nem is lenne önálló akarata, mintha csupán élettelen anyag, vasreszelék lenne, amit egy ismeretlen, ám nagy erejű mágnes, mint később kiderül: a Jég vonz magához. A Jég, ami tartalmaz minden tudást, ami csak felgyülemlett a világ történetében.

A tudáshoz vezető misztikus út teljesen hétköznapi felszínét ismerjük meg a Bro útja első felében, ráadásul Szorokin hihetetlen precizitással adagolja a misztikumot, amit a történelmi háttér tesz teljesen reálissá. Ami nem más, mint a szinte folyamatosan zajló háború. Az 1908-ban polgári családban született Bro is végigéli a háború borzalmait, árván marad, és évekig hányódik Oroszországban, míg végül Moszkvába ér. Szorokin közelről, de mégis távolságtartóan mutatja be a korabeli Oroszországot, mégis úgy, hogy szinte minden fontosabb történelmi eseményt is megjelenít.

Fontos a háború, az, ahogy Bro lassan belenő e háborúba („a háború minden hasadékon betüremkedett az életünkbe”), mindig csak saját tapasztalataira támaszkodva, mert a felnőttek „nekem általában sok mindent nem mondtak meg”. Bro számára már egyfajta háború a falusi legények verekedése és a férfiak és nők (például a két meglesett cseléd) közötti nemi kapcsolat is (ami szerinte „alighanem fájt is nekik”). Szorokin, mintegy viszszafele nézve, mintha olyanoknak írná könyvét, akik nem is hallottak a múlt századról, lépésről lépésre vezeti be olvasóját a huszadik század bugyraiba, először a falusi, csak látszólag nyugodt életébe, aztán   nagyváros, Szentpétervár mozgalmas, feszültségekkel teli világába, amelyben Bro már lát sötét tömegeket, de most még csak úgy, ahogy a polgári család gyermeke látja az alacsonyabb kaszt tagjait (később már az egész emberiséget annak látja).

A háború az, ami emberi léptékkel mérve szabaddá teszi, teljesen elvágva a még gyermek Brót a múlttól, családjától, a hagyományos értelemben vett emberi kötelékektől. A háborút követő hányattatások után végül bejut az egyetemre, rendkívüli matematikai képességeinek köszönhetően, és ő lesz az „a diák, aki minden előadáson csukott szemmel és elidegenedett arccal ül”. A környező világ hidegen hagyja attól a pillanattól fogva, hogy egy, a családját elpusztító srapnel az út jegéhez lapítja. Ez a jég még nem a Tunguz meteor misztikus, „örökkévaló” jege, de Bro életútjának kezdetén mégiscsak előrejelzi azt, úgy is mondhatnánk: a profán a szentet.

Mert az események a profán világ felől a szent fogalomköréhez közel álló, legalábbis transzcendens erőkkel bíró entitás felé sodorják a főszereplőt, aki köznapi nyelven szólva: fejlődik, átalakulási folyamaton megy át, éppen ezért a Bro útja fejlődésregényként is meghatározható.

De ha figyelmesebben vesszük szemügyre, rá kell döbbennünk arra, hogy Bro semmit sem változik a regény folyamán. Felszíni, hagyományos értelemben vett emberi élete során bármi is történjék, ő hideg és távolságtartó marad az emberi dolgok és az emberi történelem iránt, és csak a kövek, a bolygók, a csillagok, egyszóval az örökkévalóságnak a profán világban is megnyilvánuló dolgai kötik le. Minden utazás, kaland és változás ellenére Bro nem változik, sokkal inkább felébred, ki- és megnyílik, kiteljesedik, teljes mikrokozmoszként maga is makrokozmosszá válik, olyan avicennai szilánkká, amely az egységes és egyetemes egész felé törekszik (vesd össze: a szíveket felébresztő jég nem más, mint a „Menynyei Jégnek hatalmas szilánkja”). Számos, a külső világban vívott hétköznapi esemény után, a belső hangot követve rálel a Tunguz meteor jegére, és az felébreszti a „szívét”, Bro eléri célját.

Amikor Bro célba ér, Szorokin lába alól hirtelen kicsúszik a talaj, mert a regény hátralevő részében, legalábbis a Jég olvasói számára már nem tud igazán újat mondani, hiszen a szív testvériségének a társadalom valamennyi szintjén (a KGB-től a maffiáig) való jelenlétéről már a korábbi könyvben értesültünk, az újabb és újabb testvérek felébresztésének története pedig egy adott ponton túl már unalmassá válik. Szorokin a regény második felében túl sokszor vetíti elénk egy adott kép különböző változatait, és a történet lelassul, ingoványossá válik, mint a Tunguz meteort rejtő mocsár. Ennek ellenére mégis emelt szinten marad, köszönhetően Szorokin egyébként kitűnő adrenalin-adagoló technikájának, ami nem engedi meg, hogy túl hosszan bárki is elbóbiskolhasson a Bro útja lapjai fölött.

(Vlagyimir Szorokin: Bro útja. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.)