Közösségteremtő ereje volt a dunai árvíznek

A reggel hét órai nyitás után alig fél órát tartott ki a készlet, így csak annak voltak esélyei, aki órákkal korábban odaállt. Az emberek beszélgetéssel ütötték el az idõt, így pontosan tudtuk, hogy az elõttünk állónak egyetemre készül a gyereke, az utánunk lévõ hölgy férjének pedig kiújult a lumbágója. Esténként gyakran nem volt villany a lakásokban, így petróleumlámpa fényénél beszélgetett egymással a család.

A Székelyföldön egészen különös közösségek alakultak, amikor a hegyekbe kellett menni focimeccset nézni (a román televízióban sportközvetítés helyett a dicsõ kondukátor hasznos útmutatásait sugározták napi két órában, ha éppen volt villany) – a vállalatigazgató és a portás együtt cipelte az akkumulátort és a kistelevíziót, hogy aztán a szellemképes képernyõ elõtt bolgár nyelvű kommentátorral végigizgulják a világbajnokság aktuális mérkõzéseit. A kilencvenes évek meghozták a szabadságot, azóta nincsenek sorok a boltok elõtt, minden lakásban ott a színes tévé megannyi kábelcsatornával, ám az emberek magukra maradtak: minõségi sörrel a kezükben HD-ben nézik a mecscseket, de egyedül.

Szombat éjszaka újra elõjöttek ezek az emlékek, amikor harminc önkéntes társaságában a budapesti Hajógyári-szigeten lapátoltuk a homokot. Újra jóízűt beszélgethettem olyanokkal, akikkel más körülmények között talán nem is találkoznék. Zsáktöltés közben volt idõ a kötelezõ körökön túl (idõjárás, árvízhelyzet) is szót váltani, megtudni személyes, apró részleteket egy másik ember életébõl. Autófényezõ, programozó, munkanélküli, volt kommunikációs vezetõ, vagyis sokféle ember jött össze egy közös cél érdekében, és ha már úgy alakult, hogy sok órát dolgoztunk egymás társaságában, kíváncsiak is lettünk egymásra.

Érdekes ez – most, amikor a technika fejlõdésének és a jobb anyagi helyzetünknek köszönhetõen soha nem látott lehetõségeink vannak az egymással való kommunikációra, alig beszélgetünk embertársainkkal. Amikor ezeket a sorokat írom, a legnagyobb közösségi oldalon háromszáznegyven ismerõsöm van on-line, vagyis ül a saját, világhálóhoz csatlakoztatott gépe elõtt. Csak rá kellene kattintanom bármelyikük nevére, és máris megkérdezhetném, hogy van, és mire vágyik. Nem teszem – többségükkel évek óta nem beszélgettem. Ma már az sem mentség, hogy távol vagyunk, hiszen élhet tõlem sok ezer kilométerre, a különféle programok segítségével még videochatelni is lehetne ingyen. Mégsem vagyunk kíváncsiak egymásra – ha netán szót váltunk is, hatékonyságra törekedve azonnal megkérdezzük, mit akar, és tolakodásnak-idõpocsékolásnak érezzük, ha a kötelezõen feltett „hogy vagy?\" kérdésre két szónál hosszabban válaszol. Úgy alakult a világ, hogy bizonyos értelemben mindannyian a saját munkahelyünk, élethelyzetünk foglyai lettünk: a pedagógus a tanártársaival találkozik, és beszélget a legtöbbet, a könyvelõ a többi könyvelõvel, és így tovább. Még az újságíró is – akinek pedig munkaköri leírásában van az interjúalannyal való beszélgetés – csak arra koncentrál, ami ott és akkor érdekes, és ahogy kikapcsolta a magnót vagy becsukta a jegyzetfüzetet, azonnal bezárkózik a saját gondjai mögé.

Egyszer kezembe került egy tanulmány arról, hogyan gyengülnek meg a közöttünk lévõ családi és baráti kötelékek. Az 1900-as évek elején egy átlagember húsz másik társát ismerte annyira, hogy naprakészen meg tudta mondani, egy adott idõben nagy valószínűséggel hol van, és mit csinál. Tudta azt is, éppen mi bántja õt, és mirõl szólnak az álmai. Az ezredfordulóra ez a szám három-négyre csökkent – gyakorlatilag azokat ismerjük csak igazán, akikkel egy fedél alatt lakunk. Immár a televízió, a számítógép vagy az okostelefon lett a legjobb barátunk, és a lakás falain kívül rekedt rokonokra-ismerõsökre sem idõnk, sem energiánk.

A mostani magyarországi árhullám egy kicsit visszahozott valamit ebbõl a régi idõbõl – vadidegenek figyeltek egymásra, és kezdtek el beszélgetni. Összekovácsolta a magyart a magyarral – hirtelen nem az lett fontos, miben különbözünk, hanem az, hogy segíteni tudunk és akarunk egymásnak. Gárdások és liberálisok dolgoztak a gátakon, és homokzsáktöltés közben még a legszerencsétlenebb aktakukacot sem röhögték ki, inkább sokadszor is megmutatták neki, hogy kell fogni a lapátot. Talán még barátságok is születtek olyanok között, akik normális körülmények között nem állnának szóba egymással.

Néhány évvel ezelõtt, a tizenkét halálos áldozattal járó székelyföldi árvíz idején láttam hasonlót: akkor a katasztrófa által nem érintett települések lakói indultak el egy lapáttal, hogy segítsenek a takarításban a bajba jutott társaiknak. Akkor egy nyári felhõszakadás okozott tragédiát, így nem tudták elõre, hogy jön a baj, ezért nem is tudtak védekezni, de annál nagyobb volt az összefogás az újjáépítésben. Mindenki azzal segített, amivel tudott: a háziasszonyok meleg ételt küldtek a takarításban-újjáépítésben dolgozóknak, sokan pénzt vagy építõanyagot adtak, így télire az összes, ház nélkül maradt család feje fölé tetõ került. Akkor azt gondoltam, a székelyföldi kis falvakban még megmaradtak a régi értékek, így természetes, hogy az emberek segítenek egymáson, ám egy nagyvárosban, ahol talán még egymás torkát is átharapnák a közlekedési dugóban feltüzelt autósok, másként alakulna a helyzet nagy baj esetén.

Most erre is megérkezett a válasz: a kétmilliós Budapesten sem veszett ki a szolidaritás (abban, hogy a Dunakanyarban vagy más érintett vidékeken összefognak az emberek a bajban, egy percig sem kételkedtem). Jó volt látni, ahogy önkéntesek ezrei jelentkeztek a katasztrófavédelem vagy a segélyszervezetek felhívására, és helyenként igazi csodát tett a közösségi összefogás. A Dagály fürdõnél például (ahova öt nap alatt ötszáz önkéntest irányított a Baptista Szeretetszolgálat) azt mondták a szakemberek, hogy alig tíz százalék esély van megtartani a Dunát, végül mégis sikerült elkerülni a nagyobb bajt. Az ott dolgozó lelkes önkéntesek (volt közöttük nyolcvanéves mérnökember, és ott voltak a rendészeti akadémia nyolc országból érkezett hallgatói is) ha kellett, újabb védvonalat építettek a homokzsákokból, és heroikus, többnapos küzdelemmel megvédték a városrészt.
Számtalan megható történet tanúi lehettünk az elmúlt napokban. Sokan vizsgáztak jelesre emberségbõl, felemelõ volt látni a segítõkészséget és az összefogást. Ellenpélda is volt persze, de most nem foglalkoznék ezekkel – sokkal fontosabb, hogy sikerült eddig emberáldozat nélkül, a károkat minimalizálva túlélni a valaha volt legnagyobb dunai áradást. Biztos vagyok benne, hogy a fáradtság ellenére nagyon sokan életre szóló emlékekkel gazdagodva tértek haza a gátakról, és évtizedek múltán is lesz majd mit elmesélniük az unokáknak, barátoknak, ismerõsöknek. És egy picit abban is bízom, hogy ha levonul az ár, és feltakarítjuk az iszapot, utána is kíváncsiak leszünk egymásra, mert sokan ráéreztünk az igazi, meghitt beszélgetések ízére.

Lukács Csaba

A szerzõ a Magyar Nemzet munkatársa