Közelkép: Tarantino szerint a háború

Az eredmény: az állítólag tíz éven át érlelt és csiszolt Becstelen brigantyk, amely a rendező és a műfaj kedvenc zsánereit és karaktereit egyesítve mutatja meg, milyen is Tarantino szerint a háború. Magát a film címét egy hetvenes évekbeli olasz B-film, a Quel maledetto treno blindato (Az az átkozott páncélvonat) című alkotás amerikai címe (Inglorious Bastards) ihlette, és ismerve Tarantino vonzódását a másodvonalbeli tömegfilmekhez, ezen nem is csodálkozhatunk. Enzo G. Castellari filmje a témát tekintve is inspirációs forrásként szolgált, hiszen Tarantino a frontvonalak mögött a nácik ellen harcoló amerikai osztag témáját is innen merítette.

A Becstelen brigantyk ezúttal két zsánert, a bosszúfilmet és a háborús akciófilmet ötvözi, két párhuzamosan futó, de végül egymásba fonódó történetszálon. Az elsőben egy, a nácik elől megmenekült francia zsidó lány, Shosanna Dreyfus vesz elégtételt meggyilkolt családjáért, míg a másikban egy amerikai zsidó katonákból összeverbuvált kommandós osztag a megszállt Franciaországban, a frontvonal mögött irtja és skalpolja a németeket a Brad Pitt által zseniálisan alakított Aldo Raine hadnagy vezetésével.

Persze szó sincs itt műfaji tisztaságról, így aztán a 40-es évek német megszállás alatt lévő Franciaországában játszódó nyitójelenetben hirtelen egy spagettiwestern kellős közepén találjuk magunkat. A lankás francia táj a vadnyugati filmekből ismert vöröses, szűrt fényben úszik, akárha a prérin lennénk, a semmi közepén, magányosan álló tanya egyik női lakója éppen ruhát tereget, amikor a távolba vesző úton hirtelen porfelhő támad. A háttérben pedig Ennio Morricone stílusát idéző, baljósan melankolikus zene csendül fel.

Ez a felvezetés már önmagában sokat ígérő, és Tarantino a folytatásban nem is okoz csalódást. A nyitójelenetben megismert főgonosz, a Christoph Waltz alakította Hans Landa náci ezredes – „A zsidóvadász” – figurája ellenlábasa, Aldo Raine karakteréhez hasonlóan mindvégig a film középpontjában áll, és vélhetően bekerül a filmtörténet legismertebb villainjei közé.

Sztereotípiák és paródia

Persze Tarantino nem lenne Tarantino, ha nem játszana el kissé a téma és a műfajok adta lehetőségekkel. A Becstelen brigantykban úgy parodizálja a sztereotípiákra épülő amerikai háborús filmeket, hogy a második világháború Európájával kapcsolatos legvadabb amerikai sztereotípiákat alkalmazza. A karakterek személyiségi jegyei a végletekig, szinte már karikatúraszerűen eltúlzottak. Hans Landa ezredes a tipikus náci – már ahogy az az A piszkos tizenkettőn, a Kelly hősein vagy a Ryan közlegény megmentésén szocializálódótt amerikaiak szerint tipikus –, aki olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, rendkívül megnyerő modorú, intelligens, számos nyelven beszél, ám ugyanakkor kegyetlen és vérszomjas, olyannyira, hogy a Harmadik Birodalmat eláruló német színésznőt nem átallja saját kezűleg megfojtani.

Az amerikai Aldo Raine viszont a jellegzetes redneck, aki ugyan az angolon kívül egyetlen nyelven sem beszél – azt is dobhártyaszántó déli kiejtéssel –, viszont ott van benne a minden igazi amerikaiban meglévő hazafias elkötelezettség – olyannyira, hogy a szabadok földjéről, a bátrak hazájából hozott módszerrel embereivel együtt nem csupán kivégzi a kezei közé került nácikat, de jó indián szokás szerint komótosan meg is skalpolja őket.

Természetesen ebbe a sorba tartozik Adolf Hitler figurája is, akit egy háborús filmből nem lehet kihagyni – a Führer alakjából folyamatosan Chaplin korabeli paródiája, A diktátor gesztusai és személyiségi jegyei köszönnek vissza.

Beszélő nevek

Amúgy már maga a szereplők névválasztása is az amerikai sztereotípiákhoz igazodik, hiszen a német főgonoszt csakis Hansnak hívhatják, a német kémnő kizárólag a keményen, germánosan hangzó és kimondhatatlan Brigitte von Hammersmark névre hallgathat, a zsidó halálosztag legfélelmetesebb tagja Donnie Donowitz, míg a francia zsidó lány valódi és álneve is beszédes. Shosanna Dreyfus (Shoshanna, azaz liliom – az ártatlanság jelképe, a Dreyfus pedig ismert francia zsidó név – a vérvádszerű Dreyfus-ügyben vált hírhedté) boszszúhadjárata során Emmanuelle Mimieux néven bukkan fel egy párizsi mozi tulajdonosaként, márpedig az Emannuelle névhez a közismert filmsorozat óta a legkevésbé sem az ártatlanság képzete kapcsolódik. Ennek igazáról a film végén meg is bizonyosodhatunk.

A filmben amúgy a megmosolyogtatóan beszédes nevek mellett nem kis szerep jutott a verbális és képi poénoknak sem. A szokásos tarantinós stílusban fellengzős címekkel fejezetekre tagolt történetben egymást érik a korábbi filmekből már megszokott szikrázó párbeszédek, amelyek olykor hosszasan, minden zenei aláfestés nélkül zajlanak, és éppen ezért olyan feszültség gerjesztésére képesek, amilyet Steven Spielberg akkor sem lenne képes elérni, ha ötezer Tyrannosaurus Rex és hat német hadosztály egyszerre indulna rohamra a filmjében Wagner A valkűrök lovaglása című szerzeményének erőtől duzzadó akkordjaira.

A nyitójelenetben Landa ezredes és a francia farmer között lezajló beszélgetés, illetve a pincekocsmában az angol kém, az SS-tiszt és a német tiszti egyenruhában feszítő brigantyk közötti verbális sakkjátszma egyenesen lehengerlő – hogy aztán ellenpontozásként az egész lövöldözésbe és vérfürdőbe torkolljon egy elképesztő, igazi B-filmbe illő fordulat miatt, a német tisztet addig kiválóan játszó angol kém ugyanis nem tudja, hogyan kell „németül” azt mutatni, hogy három. A szituációs poénok sora itt nem áll meg: a Marx fivérek, illetve Stan és Pan harmincas évekbeli filmjeinek gegjeit idézi az a jelenet, amikor Raine hadnagy és emberei olasz filmeseknek adják ki magukat, hogy bejuthassanak a vetítésre, és az olaszul kifogástalanul beszélő Landa ezredessel kell társalogniuk.

Apropó társalgás: a háborús filmek örök dilemmáját – tudniillik, hogy a háborúban zömmel több náció képviselői vesznek részt, akik különböző nyelveken beszélnek, ami főleg az angolon kívül egyetlen más idegen nyelvet nem beszélő amerikai közönség körében a közérthetőség szempontjából nem a legelőnyösebb – Tarantino Nagy Sándorként metszi át. A nyitójelenetben Landa – és vele Tarantino – azáltal kacsint ki a közönségre, hogy a német ezredes megkéri francia partnerét: francia helyett inkább angolul beszéljenek, mert azt jobban bírja… Amúgy a nyelvi kavalkád ebben a filmben is megvan, hiszen a francia és német szerepekre francia és német színészeket választott Tarantino, ráadásul a legjavából.

A háborús zsánerrel kapcsolatos tarantinói felfogást tükrözi a film kissé meglepő befejezése. Tarantino ugyanis a jelek szerint úgy gondolkodik: ha az amerikaiak annyira tökösek és kemény fiúk, amennyire azt a vonatkozó opuszokban (lásd Piszkos tizenkettő, Ryan közlegény stb.) sulykolják, akkor olyan nincs, hogy csupán huszadrangú feladatok teljesítésére képesek, azaz hidakat vagy gátakat, esetleg titkos fegyverszállítmányokat robbantanak fel.

A csillagos-sávos lobogó árnyékában kiképzett rohamosztagosoknak igenis képeseknek kell lenniük arra, hogy a legnagyobb falattal is megbirkózzanak, azaz el kell tenniük láb alól a náci főgórékat. Ha pedig ez a felfogás találkozik azzal a hollywoodi igénnyel is, hogy a jók győzelme nélkül nem háborús film a háborús film, akkor az eredmény a Becstelen brigantyk, amelyben legéppuskázzák, majd felrobbantják Hitlert, Goebbelst, Göringet és a Harmadik Birodalom összes főmuftiját. Kész, függöny, a háborúnak vége, lehet hazamenni.

Tarantino hitvallása

A Becstelen brigantyk sokak szerint Quentin Tarantino filmes hitvallásának is tekinthető. Az apokaliptikus zárójelenet valóban tartalmaz erre való utalást, hiszen Tarantino szentélyében, egy moziban játszódik, ahol a mozitulajdonos Shosanna és a brigantyk egymás tudta nélkül egyaránt arra készülnek, hogy végezzenek a háborús propagandafilm díszbemutatójára összegyűlt náci vezérkarral.

A nem kicsit teátrális csúcspontban a vásznon megjelenik az események fő irányítójává – rendezőjévé – vált Shosanna arca, és kérlelhetetlenül közli az egybegyűltekkel: mindazok, akik beléptek a birodalmába, azaz a moziba, az ő kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva, és azt teszi velük, amit akar. A filmben speciel négyszáz tekercs rendkívül gyúlékony film segítségével rájuk gyújtja a mozit, de azért a jelenetből nem nehéz kiköbölni, hogyan is gondolkodik Tarantino a filmkészítésről, rendező és néző viszonyáról. A végkövetkeztetés kissé ijesztő, de a helyzet az, hogy tulajdonképpen a fenét sem érdekli, mit gondol Tarantino a nézőiről, amikor ilyen zseniális filmeket képes készíteni, mint a Becstelen brigantyk.