Ennek bizonyítéka, egyben az eddigi színészi pályafutásra való visszatekintés Eastwood legújabb filmje, a Gran Torino, amelyet főszereplőként, rendezőként és producerként (sőt zeneszerzőként!) is jegyez, és amelyben egy öreg, kisvárosi, a körülötte zajló változásokkal kezdeni mit sem tudó kőkonzervatív amerikai polgár történetén keresztül biztosít jutalomjáték-lehetőséget saját maga számára, egyben pedig le is számol eddigi szerepeivel, az általa eddig alakított karakterekkel. Szó nincs persze arról, hogy temetni készülnék Eastwoodot – a visszatekintés- és elszámolásjelleget az adja a filmnek, hogy bejelentette: a Gran Torinóban eljátszott Walt Kowalski karaktere lesz utolsó filmes szerepe, a továbbiakban kizárólag producerként és rendezőként kíván a film világában tevékenykedni.

A film sztorija amúgy sok újdonságot nem hordoz: Walt Kowalskinak, a morózus, konzervatív, jellegzetesen amerikai karakternek azzal kell szembesülnie, hogy minden téren magára maradt. Feleségét eltemette, két fia és azok családja legfeljebb akkor hívják fel, ha valami szívességet szeretnének tőle kérni, és legszívesebben az öregek otthonába küldenék. Ráadásul az egykori békés, alvóvárosi környék lakossága is teljesen kicserélődött: Kowalski az utolsó fehér amerikai az utcában, már közvetlen szomszédjába is ázsiai bevándorlók költöztek, ami a koreai veterán számára több, mint kultúrsokk. Hiszen az egykori autógyári munkás az amerikai cowboymentalitás élő kövülete: házán csillagos-sávos zászló lobog, a szekrény mélyén ott figyel a háborúból hozott karabély, övében pedig a pisztoly.

„Az én házam az én váram” alapon e „segédeszközökkel” igyekszik megvédeni az általa megszokott, igazán amerikainak tartott életforma utolsó mentsvárát, az otthona előtti, zsebkendőnyi pázsitot, amelyet ősrégi, mechanikus fűnyíróval egyenget, valamint szíve csücskét, a garázsában álló, tükörfényesre polírozott 1972-es Ford Gran Torinót, amelyet még saját kezével rakott össze.

Ezen életforma része még a tornácon való üldögélés, a békés sörözés, az újságolvasás, valamint az olasz származású borbély üzletében egymás pocskondiázása a tulajjal, amely minden bizonnyal szintén több évtizedes „hagyományt” hordoz a főhős életében.

Ez az életforma az, amely az ázsiai bevándorlók beköltözésével megváltozik. Walt számára egyre megy, hogy a békés, mindennapjait nyogodtan élő ázsiai családról van szó vagy a bevándoroltak gyerekeiből alakult bűnbandákról, egyöntetűen utálja a „sárgákat”, akik megszállták megszokott környezetét.

Hamarosan állást kell azonban foglalnia: az egyik bűnbanda ugyanis mindenáron tagjai között szeretné tudni a szomszédban élő fiatal ázsiai fiút, ezért megbízzák, hogy lopja el a Gran Torinót, egy másik, ezúttal néger fiatalokból álló galeri pedig a fiú nővérét kezdi zaklatni. Walt mindkét esetben a klasszikus amerikai mentalitás szerint jár el: fegyverrel akadályozza meg mindkét bűncselekményt.

A bűnbandák elriasztása azonban nem várt eredményt hoz: az ázsiai közösség – a délkelet-ázsiai hmong kultúra képviselői – hálából ajándékokkal halmozzák el a főhőst, aki ugyan először elutasító, ám a szomszéd lány hatására – aki a Didergő király című mesében szereplő kislányhoz hasonlóan, aki egyszerűen és közvetlenül szól oda a jeges szívű uralkodónak:

Ejnye, de gonosz bácsi vagy te, király bácsi! – hamarosan belemegy, hogy közelebbről is megismerkedjen családjával és kultúrájával. A közeledést az is elősegíti, hogy a lány öccsének, Thaónak az autólopási kísérlet miatti vezeklésként néhány hétig Waltnak kell dolgoznia.

Az öreg harcos pedig egyre közelebb kerül Thaóhoz, benne véli felfedezni azt a fiút, akire mindig is vágyott, ezért aztán szinte apa-fiú kapcsolat alakul ki közöttük. Az idill azonban nem tart sokáig, a bűnbanda nem hagyja békén őket, ezért aztán az egyébként súlyos beteg Walt eldönti: végérvényesen leszámol a banda tagjaival, hogy új családja, új közössége biztonságát megmentse.

A Gran Torinóból mindenképp Clint Eastwood alakítását érdemes kiemelni. A veterán színész lélegzetelállítóan képes megjeleníteni a világundorban szenvedő, öreg rasszista karakterét. Sőt az alakítás gyakran már karikatúraszerű: Walt úgy morog és vicsorog, amikor valami olyasmi történik, ami ellenére van, mint egy kivénhedt vadászeb, magatartása pedig annyira kiszámítható, mintha csak a liberális oldalon meglévő sztereotípiák halmazából gyúrták volna össze a szerepet: minden szituációban úgy viselkedik, ahogy azt az ember egy konzervatív, autó- és fegyverbuzi városi cowboytól elvárná.

De épp ez a hiperbolizált karakterábrázolás szükséges ahhoz, hogy a film végső jelenete, az ázsiai bandával való szembeszállás igazán üssön, és néhány pillanatra levegő nélkül hagyja a véres-lövöldözős végkifejletre számító nézőt. De erről később.

A film másik főszereplője – Walt mellett – a címben is megemlített Ford Gran Torino. Gyönyörű, fényesre csiszolt, gondosan karbantartott sportautó, az amerikai álom megtestíesítője, még abból a korból, amikor az amerikai autó valóban presztízsnek számított. Bizonyára nem véletlen a ’72-es évjárat: ez volt az utolsó év, amikor az amerikai autóipar még a csúcson volt, amikor még nem az számított, hogy mekkora a fogyasztás, hanem az, hogy a detroiti futószalagokról legördülő monstrumok minél nagyobbak, minél reprezentatívabbak legyenek.

Egy évvel később, a jom kippuri arab-izraeli háborút követően beköszöntt olajválság hatására jött fel a kisfogyasztású és -méretű japán autók csillaga, és ez az év jelentette egyben az amerikai autóipar hanyatlásának kezdetét is.

A krómozott lökhárítójú, méregzöld Gran Torino képében tehát az amerikai múlt egy olyan szelete jelenik meg a 2000-es évek megváltozott környezetében, amely még mindig értéket jelent minden szereplő számára, és amelynek birtoklása óriási presztízst jelent.

Az írás elején említett végelszámolást a zárójelenet jelenti. A főszereplő itt (vigyázat: spoiler!) gyakorlatilag krisztusi gesztust gyakorol: fegyvertelenül száll szembe a bandatagokkal, hogy tanúk előtt bekövetkezett, önként vállalt halálával végre börtönbe juttassa a bűnözőket, és elhozza a rég várt nyugalmat a környék immár nem tősgyökeres fehér amerikai lakói számára. A krisztusi áldozatra való utalást erősíti az is, ahogy Walt egyenes testtartásban, golyóktól szaggatva, széttárt karokkal elterül az úttesten.

És ez az a rész, amelyben immár nem csupán Walt Kowalski vezekel azokért a háborús bűnökért, amelyeket Koreában elkövetett, hanem a kemény zsaru archetípusaként számon tartott Piszkos Harry, valamint az olasz spagettiwesternek Eastwood alakította revolverhősei is ott fekszenek. A főszereplő-rendező leszámolt a nevével eggyé forrt agresszív karakterekkel, lezárta színészi pályafutását, hogy a továbbiakban csupán a kamera mögül alakítsa a filmtörténelmet.

Az új utat pedig nem a tipikus jenkit megjelenítő bosszúálló zsaruk és az igazságosztó cowboyok, hanem a Levelek Ivo Dzsimáról és a Gran Torino közös motívumai jelentik, amelyek az új amerikai társadalmat, az új valóságot, a tősgyökeres amerikai kultúrától eltérő, de a mai Amerikának már részét képező civilizációk megismerésének, megértésének szándékáról szólnak.