Közelkép: egy szociopata zseni krónikája

Ráadásul mindezt nem valamely dúsgazdag família örököseként érte el, hanem jórészt önerőből, saját tehetségének köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy az általa kifejlesztett közösségi háló ma világszerte több mint félmilliárd ember számára jelent kapcsolattartási lehetőséget – vagy egyenesen életformát.

Egy ilyen életút valóban filmvászonra kívánkozik – főleg ha már könyv is született belőle. A közösségi háló című filmhez Ben Mezrich Accidental Billionaires (Véletlenül milliomosok) című könyvét használták fel alapanyagként, a történetből pedig Aaron Sorokin készített forgatókönyvet, aki többek között olyan sikeres televíziós sorozatok forgatókönyvírójaként vált ismertté, mint Az elnök emberei. Rendezőként pedig nem kisebb nevet sikerült megnyerni, mint a Harcosok klubja és A hetedik című filmjei révén kultrendezővé vált David Finchert. Mindezek mellett máris előre bocsátandó: A közösségi háló távolról sem ér fel a fincheri életmű korábbi, kimagasló alkotásaihoz.

A főhős, Mark Zuckerberg élete ugyanis annak ellenére sem az a lélegzetelállító történet, hogy még tejfölösszájú üzletemberként zsebre tehetné fél Erdélyt. Ennek érdekében amolyan ellentmondásos, esendő karaktert faragtak belőle, aki tökéletesen beleillik az amerikaiul csak „nerd”-nek nevezett kategóriába, két lábon járó megjelenítője a kissé zakkant, mindenki által lesajnált, ám mindemellett zseniális szobatudósnak, aki természetesen alanyi géniuszhoz illően teljesen szociopata. Emellett ki kellett találni néhány negatív figurát is, akik közül az első számú Villain Sean Parker, a Napster zenemegosztó portál alapítója, aki üzlete bukása után Zuckerberg bizniszébe száll be, hogy amolyan igazi Luciferként felvillantsa előtte a korlátlan gazdagság lehetőségét, és ezáltal eltaszítsa tőle legjobb barátját, aki egyben a Facebook társalapítója is.

Mindezt pedig meg kellett spékelni egy dugába dőlt szerelmi történettel is – mert hát a tuzsúrlamúr nélkül nincs igazi sztori, és egyébként is, változatlanul érvényes az a maxima, miszerint minden kimagasló férfiúi teljesítmény mögött keresd a nőt.

Ez azonban még nem elég: A közösségi hálót egy tipikus amerikai zsáner, a courtroom movie alapjaira építik fel, azaz ha nem is bírósági tárgyalás, de az azt megelőző meghallgatás képezi a történet gerincét – mindjárt kettő is, hiszen Zuckerberget a Facebook sikere nyomán egyrészt azon egykori üzlettársai is beperelték, akik egy zárt közösségi hálózat megalkotásával bízták meg őt a Harvard Egyetemen, másrészt egykori barátja és alapítótársa is. A történet így a két peres ügy meghallgatásain előtárt emlékekből áll össze, a film ennek nyomán nem más, mint egy bírósági moziba oltott fikciós dokumentumfilm.

És éppen ezért kissé szét is esik, hiszen az idősíkok közötti ugrálás az elején még érdekes, de aztán annál fárasztóbbá válik. Miközben megismerjük Zuckerberg – igencsak ellenszenves – karakterét, és végigkövetjük életútját a Harvard kollégiumi szobájából, ahol egyetlen éjszaka alatt dobott össze egy olyan oldalt, amelyen meghekkelt nyilvántartásokból lopott csajfotókra lehetett szavazni, és ezzel lefagyasztotta az egyetem belső hálózatát, egészen a Palo Altó-i luxusirodáig, ahol a Facebook többtucatnyi munkatársa működteti az immár világméretűvé vált ismerős-nyilvántartó rendszert.

A történet alapvetően azt sugallja, hogy Zuckerberg tulajdonképpen azért hozta létre a Facebookot, mert a valós emberi kapcsolatokra teljesen alkalmatlan, így meg akart teremteni egy virtuális világot, ahol visszahódíthatja a nyitójelenetben őt dobó volt barátnője szívét. Ez persze részben talán így is van, hiszen a felhasználók tekintélyes része bizonyára szintén csajozni/pasizni szeretne a Facebookon, de azért ennél talán több is van a sztoriban, illetve mögötte, az ugyanis igencsak sokadrangú elem a filmben, hogy Zuckerberg tényleg zseni – már iskolás korában is kiemelkedő programozói teljesítményt tudhatott maga mögött.

A film egyik legkiemelkedőbb eleme mindezek fényében a Zuckerberget játszó Jesse Eisenberg alakítása, aki kitűnően hozza a magának való zseni figuráját, és Justin Timberlake számára is testhezálló az öntelt, ám közben kegyetlenül paranoiás Sean Parker figurája. Emellett azonban A közösségi háló nem túl meggyőző alkotás, amolyan „Nyomokban valóságelemeket is tartalmazhat” kategóriába tartozó film, amelyben megpróbálták ugyan elmesélni, hogyan lett egy tizenéves diákból néhány év alatt multimilliárdos, de a forszírozott érzelmi vonal, a néha vontatott történet még akkor is rosszat tesz a műnek, ha közben egész meggyőző képet nyújt a kétezres évek valós és virtuális társadalmáról. Lehet, hogy elsiették egy kicsit a dolgot: Nagy Sándorról is halála után pár ezer évvel születtek a legjobb sztorik. És még azok sem voltak tökéletesek.