Hogy ez milyen hatással van nemzeti önbecsülésünkre és önképünkre, azt talán nem itt kell boncolgatni, mindenesetre közismert, hogy nem bennünket tartanak számon a legoptimistább nemzetként e világon. Vélhetően ez ösztönözte arra Matúz Gábort, hogy egy olyan történeti eseményt elevenítsen fel, amely valamiképpen ellensúlyozhatja ezt a borongós önképet, még akkor is, ha csupán egy kisebb, igaz, annál jelentősebb diadalról van szó.

A legbátrabb város című dokumentumfilmjében az 1919 januárjában vívott balassagyarmati csatát mutatja be, amelyben a város polgárai a környéken állomásozó katonai alakulatok segítségével kiverték a városból a cseh légió egységeit, megmentve ezzel Magyarország számára Nógrád vármegye székhelyét.

A haditett jelentősége egyértelmű, hiszen abban az időszakban született, amikor az ország a teljes széthullás állapotában volt, és a legtöbb helyen egyáltalán nem volt jellemző, hogy a lakosság bármiféle ellenállást tanúsított volna az előretörő idegen hódítókkal szemben. A világháború négy évének nélkülözései és szenvedései után rezignáltan tűrték, hogy a környező országok hadseregei, amelyek a háborúban zömmel a fejvesztett meneküléssel voltak elfoglalva, immár a fegyverszünet megkötése, a magyar hadsereg felbomlása után foglalják el az ország jelentős területeit.

A baloldali történetírás előszeretettel mutatja be ezt a korszakot pozitív színekben, mondván, hogy négyszáz év után végre sikerült lerázni a „Habsburg rabigát” és kikiáltani a köztársaságot, a háború elvesztéséért pedig az akkori vezetést, az „úri osztályt” teszik kizárólag felelőssé, ám a kép ennél természetesen árnyaltabb.
A köztársaság kikiáltását követően Magyarország teljesen magára maradt, a kor egyik legtehetségesebb politikusát, gróf Tisza Istvánt meggyilkolták, az egyik legtehetségtelenebb politikust, gróf Károlyi Mihályt pedig előbb miniszterelnökké, majd köztársasági elnökké választották.

A divatos, jól hangzó baloldali eszméket a vonatkozó könyvekből hibátlanul megtanult, de a valóságot a legkevésbé ismerő, a politikában pedig járatlan tagokból álló kormány éppen akkor állt ki a pacifizmus, a teljes leszerelés és az antantbarátság mellett, amikor az antant által támogatott idegen csapatok már az ország területén tartózkodtak. Ennek nyomán nem csoda, hogy a frontról teljes hadfelszereléssel hazatért, demoralizált honvédcsapatok a vonatokról leszállva azonnal eldobálták fegyvereiket, és eszük ágában sem volt fölvenni a harcot a megszállókkal.

Rekonstruált történések, kínos pátosz

E környezet bemutatásával kezdődik A legbátrabb város, az általános politikai és morális széthullás szomorú jelképe, amint a frontról hazatérő katonák már a vasútállomáson eldobálják fegyvereiket. Paradox módon azonban ez válik a történet egyik pozitív fordulatává, hiszen – mint később kiderül –, a balassagyarmati ellenállás gerincét képező vasutasok épp e fegyverek segítségével lesznek képesek felvenni a harcot a cseh megszállókkal.

A film amúgy a korszerű dokumentumfilmes műfaj nyomvonalát követi: az eseményekkel nem csupán a narrátor szövegén, illetve korabeli archív fotókon vagy filmfelvételeken keresztül ismerkedünk meg, a kulcsfontosságú történéseket élő szereplőkkel rekonstruálták, ami a History Channelen bemutatott történelmi dokumentumfilmeket idézi. Nem biztos azonban, hogy a csatorna befogadná A legbátrabb várost – és nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy e mögött valami nemzetközi, magyarellenes balliberális-szabadkőműves összeesküvés állna. Az alkotás ugyanis elég gyakran kizökken az objektív dokumentarista narrációból, és propagandaízű állásfoglalássá válik.

Persze érthető az igyekezet, hogy valamiképpen megpróbálták ellensúlyozni az 1945 után sulykolt, és a mai napig is élő baloldali szemléletet, ám még ez sem indokolja az olyan megjegyzéseket, miszerint Linder Béla védelmi miniszter „ittas állapotban” jelentette be, hogy egyetlen katonát sem akar látni. Egy katonai megszállás küszöbén álló ország védelmi minisztere részéről ez önmagáért beszélő kijelentés – nem kell átesni a ló túloldalára.

Amúgy maga a narráció stílusa is ezt a propagandafilm jelleget erősíti, Szersén Gyula jól ismert orgánuma néha meglehetősen fölösleges és kínos pátosztól remeg, és ez nem a kitűnő színész hibája – maga a szöveg követeli meg az ilyen pátoszteli előadásmódot. Az író-rendező olyan kínosan modoros megfogalmazásokat engedett meg magának, miszerint a nemzetközi politika boszorkánykonyhájában már kotyvasztották Magyarország számára a mérget, márpedig az ilyen megfogalmazás olyan távol áll az ízléses, objektív dokumentum műfajtól, mint Károlyi Mihály az elkötelezett, nemzeti érzelmű politizálástól.

Az események bemutatása is meglehetősen egyoldalú, és ezen az olyan neves és elismert történész megszólaltatása, mint Romsics Ignác sem változtat. Tény ugyan, hogy Eduard Benes és Tomás Masaryk aljas és hazug propagandahadjáratot folytatott Magyarország ellen Nyugaton, ám azért túlzás úgy beállítani a történteket, mintha Magyarország teljesen ártatlanul lett volna a hadjárat célpontja. Tény, hogy a nemzetiségek helyzete korántsem volt annyira sötét, mint azt a kisantant igyekezett elhitetni, de azért a magyar államnak is voltak olyan érzéketlen megnyilatkozásai a nemzetiségekkel szemben, amilyeneket ma az utódállamok kormányainak szoktunk felróni.

Arról nem is beszélve, hogy a magyar uralkodó osztály pozícióit féltve ellenezte a Monarchia dualista jellegének a szláv elemek bevonásával trialista berendezkedésűvé való alakítását, ami már élből ellenünk hangolta a cseheket és a horvátokat. Mindez persze nem ellensúlyozza Trianon aljasságát és igazságtalanságát, de a kép árnyalásához mindenképpen hozzátartozik.

Játékfilmes elemek

A legbátrabb város műfaji besorolását a képi megoldások is nehezítik. A dokumentumelemeket ugyanis a rekonstruált eseményekről bevágott képek váltják, ami néha már játékfilm jelleget kölcsönöz az alkotásnak. Ilyen az a rész, amikor a vasutasok szervezkedni kezdenek, amikor az új „csehszlovák” hatalom megbízottja át akarja venni a város irányítását, vagy amikor a Balassagyarmat mellett állomásozó honvédegység parancsnokai egy vonatfülkében tárgyalnak a magyar kormánybiztossal az esetleges magyar felszabadító akció lehetőségéről.

Ugyancsak a vizualitáshoz kapcsolódnak, és szintén a játékfilmes jelleget erősítik a beállítások: nem csupán statikus, az ismeretterjesztő csatornákon megszokott képeket látunk, hanem gyakoriak az alsó kameraállásból fényképezett jelenetek, de kameradaru használatával készült, alsó kameraállásból felülről induló, majd totálba váltó epizódokat is láthatunk. Mindez persze nem feltétlenül negatívum, sőt talán segít egy kicsit jobban megérteni és átérezni az eseményeket.  Szintén jó vizuális megoldás, és a történtek drámaiságát is fokozza az a grafika, amelyen a cseh csapatok előrenyomulása közben a térképen a magyar településnevek – mintha egy vasútállomás vagy repülőtér elektronikus kijelzőjén látnánk – átalakulnak cseh (vagy szlovák?) nevekké.

Összességében véve elmondható, hogy A legbátrabb város képi megvalósítását tekintve az igényesebb dokumentumfilmek közé sorolható, más kérdés, hogy a téma tárgyalása során Matúz nem tudta (vagy talán nem is akarta) elkerülni a leselkedő csapdákat. A dokumentum műfaj néha bosszantó módon keveredik a közhelyes, propagandaszerű megjegyzésekkel, ami sajnos a hitelességet is csorbítja. Márpedig a hitelesség egy dokumentumfilm esetében még akkor is alapvető fontossággal bír, ha abban a rendező játékfilmes ambícióit is szeretné kiélni.