Közelkép: a reménytelenség nyomasztó krónikája

Bár a boldog békeidőkben járunk – az első világháborúig még legalább egy év van, a Német Birodalom polgárai számára pedig megadatott, hogy a régi, feudális rend bizonyos elemeinek fenntartása mellett a modern kor vívmányainak előnyeit is élvezhessék – szó sincs idillről, a déd- és nagyszülők elbeszéléseiben élő aranykorról. Michael Haneke A fehér szalagjának világában senki sem az, akinek látszik, a látszólagos archaikus rendet mélyben izzó feszültség készül szétrobbantani, a gyerekek pedig legkevésbé sem az ártatlanság megtestesítői, hanem egy hamarosan bekövetkező vészkorszak sötét tekintetű, mosolytalan előfutárai.

Az osztrák–német szülőktől származó, Ausztriában élő Haneke nem kis dologra vállalkozott: filmjében arra próbált magyarázatot keresni, mi okozhatta a huszadik század egész világot felforgató kataklizmáit, a pusztító világháborúkat. Magyarázata mellőzi az akkor és ma is divatos, egyszerűsítő politikusi szólamokat a judeobolsevista összeesküvésről vagy az imperialista rablókapitalizmus csillapíthatatlan éhségéről. Ehelyett inkább lelki okokat sejtet amögött, mi vezethetett az elembertelenedéshez.

A tavalyi cannes-i filmfesztiválon Aranypálmát nyert – és sokak szerint a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra is esélyes – A fehér szalag arról mesél, hogyan változtatja a szülők és a tekintély iránti tiszteletet nem lelki kötelékként, hanem mechanikus kötelességként felfogó poroszos drill ahhoz, hogy már a legfiatalabb generáció tagjai is lélektelen, személytelen gépekként létezzenek, akik számára az egyetlen kitörési lehetőséget a rideg, képmutató mindennapokból az értelmetlennek tűnő erőszak jelenti.

Haneke története egy képzeletbeli kis protestáns faluban, Eichwaldban játszódik, ahol külsőleg minden olyan, mint az idilli elbeszélésekben. A falu életét a helyi földesúr, a báró, a pap és az orvos irányítja, ők képezik az elitet a történetet elmesélő tanítóval egyetemben, aki azonban némileg kilóg a sorból, hiszen ő az, aki képes az ideálisnak tűnő állapotok mögött lappangó pusztító erőket is felfedezni.

Mert a kis falu mindennapjait súlyos események árnyékolják be. Bár látszólag mindenki örül, hogy a báró földjén dolgozva biztosíthatja saját és családtagjai nem hivalkodó, de becsületes jólétét, a háttérben lappangó indulatok kitörni készülnek. Ennek első jeleként a falu orvosa súlyos balesetet szenved – mint kiderül, valaki drótot feszített ki két fa közé, hogy elbotoljon benne a lova –, egy csecsemő egy alattomos kezek által kinyitott ablak miatt majdnem halálos tüdőgyulladást kap, a báró fiát elrabolják és súlyosan bántalmazzák, akárcsak az orvos bejárónőjének értelmi fogyatékos gyermekét.

Miközben pedig zajlik a felemás nyomozás – a tragédiák ugyan egy ideig felkavarják a közösséget, de aztán inkább elfelejtik őket, egyedül a tanító tartja ideig-óráig számon a brutális eseményeket –, megismerkedhetünk a szereplők igazi arcával. A kép pedig több mint nyomasztó: minden egyes karakter személyiségét zsigerig áthatja az a kemény, embertelenül túlszabályozott rendszer, amelyben ők, szüleik és dédszüleik is felnőttek, és amelyben a gyermekeiket is nevelik.

A kezdetben még ártatlan áldozatnak tűnő orvosról kiderül, hogy rideg, embergyűlölő szörnyeteg, aki a legnagyobb szenvtelenséggel adja ki megunt bejárónője útját, annak ellenére, hogy minden bizonnyal ő az értelmileg fogyatékos gyermek apja, és ugyancsak rutinszerűen fajtalankodik saját tizenéves lányával. A báró – aki igazi, jóságos patríciusként aratási ünnepséget szervez napszámosainak, hogy ezzel is érzékeltesse atyai gondoskodását – családi élete ugyanolyan katonai fegyelemtől áthatott, mint bárki másé, családja hónapokig távol él tőle, ám amikor felesége hazatér, ugyanolyan indulatosan bánik vele és ugyanúgy nem veszi emberszámba, mint az utolsó béres. Ha pedig a példaképül szolgáló elöljárók ilyenek, az egyszerű zsellérektől sem várhatunk többet: a cséplés közben halálos balesetet szenvedő napszámosnő kamasz fia a bárót teszi felelőssé anyja haláláért, és nem nyugszik, amíg valamilyen módon bosszút nem állhat.

Bár a közösség erkölcseiért a papnak kell felelnie, valójában ő sem gáncsnélküli pásztor. Igaz, róla nem derül ki, hogy csalná a feleségét vagy természetellenes vonzalmat érezne gyermekei iránt, de ennél jóval alattomosabb, lélekemésztőbb bűne van. Gyermekeit a szent erkölcs és rend nevében szinte embertelen fegyelemben neveli, egy egyszerű elcsavargás halálos bűnszámba megy, amiért az egész családnak vacsora nélkül kell lefeküdnie, a vétkeseknek pedig botbüntetés jár – ám mindezek ellenére lefekvés előtt mindegyik gyermek kézcsókkal tartozik neki.

Büntetése viszont szinte mindenkiénél szörnyűbb: azzal a tudattal kell élnie, hogy a faluban történt szörnyűségek mögött vélhetően nem mások állnak, mint saját gyermekei. Ez a megtorlás azért, mert a kötelező tiszteletet nem igazi szülői szeretettel viszonozta, és amiért szinte rituálisan képes megalázni saját gyermekeit, akiknek karjára fehér szalagot köt, hogy ezzel emlékeztesse őket az erkölcsös életvitelre vonatkozó kötelezettségre, de azt is képes megtenni, hogy a „bűnös” gondolatok beteljesülését megelőzendő kamasz fia kezét éjszakára lekötözze.

Ha pedig mindez a – talán már túlzóan adagolt – gonoszság nem volna elég nyomasztó, Haneke arról is gondoskodott, hogy a képi megjelenés is kellőképpen lelombozó legyen. A filmet fekete-fehérben forgatta, a beállítások és a fények pedig a harmincas években készült filmek látványvilágát idézik, ezzel is jelezve, milyen időszakra kíván valójában utalni a tízes évek elején játszódó történettel, de persze a hideg, szürkébe és feketébe hajló árnyalatokkal arra is utalva, mennyire hiányzik az emberség, a szeretet a közösség életéből. A közeg sterilitásának hatását erősíti a zene hiánya is – az egész film úgy pörög le előttünk, hogy egyetlen zenei akkord sem próbálja az elénk táruló képek hatását fokozni, a film szuggesztivitását így az első kockától az utolsóig Haneke képi megoldásai hordozzák.

A fehér szalag zsenialitása ugyanakkor abban rejlik, hogy az igazán sokkoló elemek nem abban sűrűsödnek, amit látunk, hanem abban, ami rejtve marad. A brutális eseményekből kizárólag a doktor nyitóképsorokban bemutatott balesetét látjuk – a továbbiakban csak a bűncselekmények eredményével szembesülünk, vagy a zárt ajtó mögül halljuk a botozás tompa puffanásait. Mégis, éppen emiatt olyan nyomasztó, csontig ható feszültség halmozódik fel a filmben, ami a legerősebb idegzettel rendelkező nézőt is a depresszió határára sodorja. Már csak azért is, mert Haneke gondosan ügyel arra, nehogy a feszültség valamilyen módon feloldódjék, hiszen tudjuk: a zárás – a világháború kitörése – nem a feszültség kirobbanását, a katarzis reményét jelenti, hanem további, sokkal nagyobb szörnyűségek eljövetelének a nyitánya.

A sokkoló történetvezetés és képi világ nem véletlen: a film a teljes reménytelenség krónikája, hiszen a jövő reménységének tartott gyerekek azok, akik a legnagyobb szörnyűségeket elkövetik. Haneke ezzel mutatja meg, szerinte mihez vezet az, ha a valódi emberi viszonyokat gépiessé vált külsőségekkel próbálják behelyettesíteni. Az igazi példamutatás nélküli erkölcsi prédikáció és a hozzá kapcsolódó fenyítés csupán a parttalan brutalitásnak ágyaz meg – így tudatosul a nézőben, mitől válik természetszerűvé, hogy a történet idején tizenéves gyerekek – akik a film egyes jeleneteiben olyan fenyegetően jelennek meg, mint Az elátkozottak faluja című horrorban a földönkívüliek által megszállt kisiskolások – alig húsz év múlva egy embertelen rendszer, a nácizmus, majd még egy jó évtized múlva – legalábbis az ország keleti felén – annak édes testvére, a kommunizmus engedelmes szolgálóivá válnak.

Ma – a világ gazdaságát alapjaiban megrázó pénzügyi válság nyomán – szinte közhellyé vált, hogy a mindennapokból szinte teljes egészében kiveszett a moralitás, ez vezethetett ahhoz, hogy néhány gátlástalan és felelőtlen ember döntései egy egész világrendet alapjaiban rengettek meg. Michael Haneke tavaly bemutatott filmje így talán valamivel több annál, mint a történelmi bűnök súlya alatt nyögő sokadik generáció képviselőjének szembenézési kísérlete az apák és nagyapák bűneivel. Arra is megpróbál rávezetni, hogyan próbálhatjuk meg elkerülni a moziban bemutatott és előrevetített borzalmakat. A recept pedig határozottan nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek értelmében elegendő, ha csupán a felszínen, a külsőségek szintjén próbáljuk meg demonstrálni: mi vagyunk a megtestesült erkölcsiség. A fehér szalag könynyen a barna ing vagy a vörös csillag előhírnökévé válhat.