Koszovó: szükségszerű önállóság

Az 1999 óta de jure ugyan Szerbiához tartozó, de facto azonban saját ügyeit NATO-felügyelet alatt irányító tartomány jövõje szempontjából ugyanis a tárgyalások kudarcát követõen nem maradt más opció. Ez ma mind Washington, mind a legbefolyásosabb nyugat-európai államok vezetõi számára nyilvánvaló, ezért hajlanak immár nyilvánosan is arra, hogy elismerjék az önálló Koszovó államiságát. Az ezt ellenzõ államok ugyanakkor továbbra is attól tartanak, hogy a balkáni tartomány önállósodása precedensértékkel bírhat, és az albánok nyomán más nemzeti kisebbségek is elszakadást szeretnének majd.

Moszkva aggályai – és ami mögöttük áll

A szerbek nemzetük bölcsõjének tekintik a tartományt, a szerb hagyomány szerint itt alakult ki a szerb államiság és a szerb ortodox egyház. Az 1389-es rigómezei (Koszovo polje) csata után a terület a Török Birodalom részévé vált, ebben az idõszakban kezdtek az albánok tömegesen betelepülni a tartományba. A terület – amelyet a szerbek Koszovó és Metóhia néven ismernek, ez utóbbi tartományrész a szerb ortodoxia bölcsõje – a Török Birodalom hanyatlása, a balkáni népek függetlenségi háborúja nyomán megalakult Szerb Királyság részévé vált, ez élezte ki a feszültséget a szerb és az albán lakosság között. Bár a terület folyamatosan Belgrád fennhatóság alá tartozott, az albánok mindvégig többségben voltak, sõt a demográfiai viszonyok az 1980-as évekre úgy alakultak, hogy a terület lakosságának közel kilencven százaléka albán, és csupán 7 százaléka szerb.

A milosevicsi nacionalista politika azonban a korábban autonómiát élvezõ tartományban is erõltetett szerbesítést akart bevezetni, ami albán felkeléshez vezetett. A konfliktus 1999-re mérgesedett el végképp, amikor a szerb hadsereg valóságos irtóhadjáratott indított. Ennek vetett véget a nemzetközi beavatkozás, melynek során a NATO 79 napon át bombázott szerbiai célpontokat. Azóta Koszovó csupán de jure tartozik Szerbiához, de facto nemzetközi fennhatóság alatt áll. Az nyilvánvaló, hogy a helyzet oly módon, hogy a tartomány visszakerüljön szerb fennhatóság alá, nem orvosolható, maguk az albánok jelentették ki, hogy már az autonómiát sem tekintik elégségesnek. Ennek nyomán készítette el Martti Ahtisaari, az ENSZ finn raportõre azt a megoldástervezetet, amely gyakorlatilag a nagyhatalmak által ellenõrzött függetlenséget kínál Koszovónak. Ez ugyanakkor Belgrád számára elfogadhatatlan, hiszen nincs az a szerb vezetés, amely önszántából belemenne a legõsibb szerb terület feladásába. Hogy Moszkva miért támogatja a szerbeket teljes mellszélességgel, annak csak romantikusan hangzatos részoka a pánszláv testvériség. Ennél sokkal többet nyom a latban, hogy Oroszországnak is félnivalója van a koszovói helyzet precedenssé válásától, hiszen számos olyan nemzet, népcsoport él a határain belül, amelyek ugyanígy önállóságra törekedhetnek. Szintén fontos tényezõ, hogy Vlagyimir Putyin elnökségének nyolc éve alatt Oroszország kitört a szürke zónából, és ismét komolyan veendõ, saját véleménnyel rendelkezõ nagyhatalomként kíván fellépni a nemzetközi porondon. Ennek pedig egyik eleme, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkezõ tagjaként a nyugati hatalmakétól eltérõ álláspontot fogalmaz meg.

Koszovó-ellenes „kisantant\"

A többi ellenzõnél nincs, mert nem is lehet szó nagyhatalmi allûrökrõl. Gyakorlatilag – Magyarország kivételével, amely egész más okokból ódzkodik a koszovói önállóság elismerésétõl – mindegyikük saját nemzetállami szuverenitását érzi veszélyben, és ebbéli félelmeit próbálja a nemzetközi jog ádáz õrzõjének szerepében tetszelegve palástolni. Mindezt persze mérsékelt sikerrel teszik, hiszen enyhén szólva szemet szúr, hogy mindegyik olyan országban, amely a vitában Belgrád és Moszkva pártjára áll, jelentõs számú nemzeti kisebbség él. Spanyolországban a függetlenségre törekvõ baszkok és a még nagyobb önállóságot óhajtó katalánok okoznak fejfájást, Görögországban el sem ismerik a nemzeti kisebbségeket, bár jelentõs számú macedón, török, bolgár és roma él az ország területén. Két másik ország esetében még egyértelmûbb az ok: Szlovákia – amely elsõ EU-tagállamként jelezte egyértelmûen, hogy nem kívánja elismerni a koszovói önállóságot – explicit elismerte, hogy attól tart: a tartomány esetleges függetlenné válásában az ország lakosságának mintegy tíz százalékát kitevõ magyarok példát látnának saját önrendelkezési törekvéseik megalapozásához.

Viszonylag meglepõ volt ugyanakkor a román fellépés a tartományról szóló uniós konferencián. Nem a Bukarest által képviselt álláspont hatott az újdonság erejével – a szlovák megszólalás után egyértelmû volt, hogy a szintén népes magyar közösség lakta ország sem a szakadár albánok oldalára áll –, hanem az a vehemencia, amellyel Traian Bãsescu államfõ és Cãlin Popescu-Tãriceanu miniszterelnök elutasította a függetlenséget. Hogy Romániában komoly aggodalommal figyelik a koszovói történéseket, azt az is jelzi, hogy a bukaresti törvényhozás két házának külpolitikai bizottságai meghallgatásra hívták Adrian Cioroianu külügyminisztert a témában. A tárcavezetõ pedig nem csupán megismételte a korábbi álláspontot, de hozzátette, hogy nem lát különbséget a függetlenség egyoldalú, illetve az EU-val és Washingtonnal történõ egyeztetés nyomán való kikiáltása között. Arra a konkrét felvetésre pedig, hogy mi lesz, ha esetleg mások is példának tekintik a koszovói albánok törekvéseit, egyértelmûen leszögezte, hogy Románia nem támogatja a kollektív jogok biztosítását a kisebbségek számára. Így aztán jelenleg úgy tûnik, az elsõ világháborút követõen a szomszédai által Magyarország elszigetelésére létrehozott szövetség mintájára körvonalazódóban van egy Koszovó-ellenes „kisantant\" az EU-n belül, amelynek tagjai a tartomány függetlenné válását veszélyesnek érzik magukra nézve. Magyarország kivételt képez, Budapest ugyanis nem azért óvatos, mert saját szuverenitását félti, hanem a délvidéki magyarok miatt aggódik. Attól tart ugyanis, hogy a tartomány elszakadása nyomán az ott élõ szerbek a magyarok által lakott tartományban telepednek le, tovább módosítva ezzel az etnikai arányokat.

Autonómia, kettõs szuverenitás

Érdemes megvizsgálni, van-e valamilyen relevanciája a tiltakozók álláspontjának, azaz rendezhetõ-e a koszovói helyzet a függetlenség kikiáltásától eltérõ módon.

Az egyik lehetõség a szerb közigazgatás visszatérése, széles körû autonómia biztosításával, a másik a kettõs szuverenitás, azaz bizonyos mértékû függetlenség közös, szerb és albán állami ellenõrzés mellett.

Az elsõ megoldás ma egyszerûen elképzelhetetlen. A két népcsoport között olyan szinten romlott meg a viszony, hogy egyszerûen a valóságtól való elrugaszkodás azt képzelni, bármilyen kedvezménnyel, jutalommal meg lehet gyõzni az albánokat, térjenek vissza egy olyan állam fennhatósága alá, amely nyolc évvel ezelõtt a módszeres kiirtásukra törekedett. A szerb–albán viszony ilyen jellegû rendezése akkor lett volna elképzelhetõ, ha Belgrád nem katonai erõvel próbálja a helyzetet rendezni, hanem tárgyalásos úton. 1998–99-ben még reális elgondolás lett volna, hogy a lehetõ legszélesebb körû önrendelkezés elegendõnek bizonyul a koszovói albánok számára, ám a szerb vezetés akkor eljátszotta ezt a lehetõséget. A belgrádi vezetés mostani próbálkozása nem más, mint kétségbeesett kísérlet megváltoztatni a realitásokat. Dõreség lenne elvárni az albánoktól, hogy belenyugodjanak a tartományból 1999-ben kibombázott szerb közigazgatás visszatérésébe, miután az elmúlt nyolc évben gyakorlatilag minden külsõ beleszólás nélkül intézik ügyeiket. Fõleg annak fényében, hogy Szerbiában még mindig jelentõs támogatottsága van a radikális, szélsõséges nézeteknek. A nacionalista erõk egyáltalán nem szorultak a politikai paletta peremére, ez pedig – még ha a nagyhatalmak garanciát vállalnának is az önrendelkezés biztosítására – további konfliktusokat vetít elõre. (Más kérdés, hogy Koszovó elvesztése tovább növelné a szélsõséges erõk népszerûségét Szerbiában, és esetleg közelebb taszítaná Moszkvához Belgrádot, ám a térség biztonságának szempontjából vélhetõen még mindig ez a kevésbé veszélyes megoldás.)

A kettõs szuverenitás kérdése ugyanakkor a nyugati politikai vezetõk ellenkezésén bukhat meg. Szerb szempontból ez a megoldás talán elfogadhatóbb a tartomány függetlenségének elismerésénél, azonban még mindig ott a probléma, hogy mégiscsak kiszakadna az ország testébõl, és el kéne ismerni, hogy Tirana is beleszóljon az irányításba. Ezért aztán mégiscsak nehezen elképzelhetõ, hogy a belgrádi politikai vezetõk elfogadnák ezt. A koszovói albánok vélhetõen a korábban felsorolt érvek mentén szintén elutasítanák a megoldást.

A Nyugat viszont – sõt vélhetõen Moszkva is – azért tartja kedvezõtlen megoldásnak, hogy Tirana is beleszólást nyerjen a tartomány irányításába, mert attól tart, hogy ily módon elõbb-utóbb újabb szerb–albán konfliktus bontakozhat ki, amelynek eredményeként Koszovó Albániához csatlakozik. Márpedig a Nagy-Albánia létrehozására irányuló törekvések épp olyan kevéssé kívánatosak, mint a Nagy-Szerbia megalapítását célzó próbálkozások. Ebben az esetben ugyanis újra felborulna a térség amúgy is törékeny egyensúlya, hiszen a koszovói példa nyomán a népes macedóniai albán közösség is úgy gondolhatja: szeretne egyesülni anyaországával. A mintegy hét évvel ezelõtti fegyveres konfliktus alapján ez egyáltalán nem elképzelhetetlen forgatókönyv.

Egyetlen kiút

A fentiek alapján megállapítható, hogy kevés haszna lenne az újabb tárgyalások kierõszakolására vonatkozó belgrádi és moszkvai felvetésnek. A több hónapig tartó kétoldalú egyeztetések kudarcba fulladtak, az albánok semmilyen körülmények között nem fogadják el Belgrád fennhatóságát. Bár Moszkva – és vele együtt Belgrád, sõt Bukarest is – csak az ENSZ BT határozata alapján kikiáltott függetlenséget ismerné el, egyértelmû, hogy ez csak a végtelenségig húzná tovább a konfliktust, lévén, hogy épp Oroszország – és vélhetõen Kína – vétózná meg az erre vonatkozó döntést. Az ENSZ-nek ebben a kérdésben már nem lehet szerepe, és erre az Egyesült Államok és az Európai Unió tagállamainak többsége már rájött. Reális megoldást csak a parttalan viták és a döntést lehetetlenné tévõ vétók miatt mûködésképtelen ENSZ-en kívül lehet találni. Az egyetlen üdvös megoldásnak a Washington és az EU felügyeletével megvalósított függetlenség tûnik.

Az ezzel kapcsolatos EU-n belüli ellenkezést föl kell oldani. Magyarország aggályai reálisak, ám a budapesti vezetésben tudatosulnia kell: a koszovói függetlenség a Kárpát-medencében élõ magyar kisebbségek számára kedvezõbb eredménnyel járhat, hiszen precedenstértékûnek számít. Nem olyan értelemben, ahogy azt esetleg Moszkva, Pozsony vagy Bukarest sugallja, hanem olyan formában, hogy egyértelmûvé válik egyrészt az, hogy a kisebbségek kérdésköre most már valóban nem csupán arra az államra tartozik, amelyben élnek, másrészt az, hogy a kollektív jogok biztosítása igenis lehetséges a régióban (lásd a Koszovóban élõ szerbek önrendelkezésére vonatkozó kitételt). A vajdasági magyarok védelmében, a tartomány etnikai arányainak megváltoztatásának megakadályozására pedig a koszovói függetlenséggel egy idõben nemzetközi garanciákat kell követelni – ehhez ugyanakkor aktiválni kell az utóbbi évtizedben (is) meglehetõsen lanyha magyar diplomáciát. A koszovói függetlenségtõl ódzkodó többi EU-tagállamban is tudatosítani kell: a kisebbségi kérdések folyamatos lesöprése az asztalról, az egységes nemzetállam tarthatatlan (mert irreális) eszméjéhez való körömszakadtáig történõ ragaszkodás meglehetõsen idejétmúlt gondolat. A dél-szerbiai tartomány önállóságának ellenzése ilyen alapokon már nem hiteles – fõleg abban a kontextusban, hogy az eszme eddigi legvehemensebb védelmezõjének bizonyuló Franciaország államfõje jelentette ki: Koszovó függetlensége elkerülhetetlen.

A szerzõ lapunk munkatársa